A tegnap legendái: Tollrajzok - 15

fekete lovakat, a theatrális dolgokat, az élvezeteket; hiu, nagyravágyó
volt és önzéssel teli. Kész volt sok esztelenségre s elkövetett az
esztelenségeknél nagyobb hibákat is. De a foltok, melyek nevéhez
tapadnak, ugyanazok, amelyek elhomályositják a többi illusztris kalandor
nevét is, azokét, akiknek a siker, a mindenható siker nevében sokat
megbocsátunk. És ha a nagy faux pas-t, amely megbuktatta, el nem követi,
könnyen meglehet, hogy temérdek hibájának ma nem volnának kritikusai,
csak legyezgetői.
Mi birta rá, hogy azt a ballépést elkövesse? – nem olyan könnyü
megállapitani. A szerelem, mely megdöntötte Iliont? A ragaszkodás
hüséges szeretőjéhez, kinek olyan csodaszép karja volt?
Bátorság-fogyatéka? Vagy belátás-hiánya? Mindez együttvéve?
Mindegy. De hogy ha csakugyan része volt ebben a ballépésben a merészség
fogyatékának, bizonyára nincs tragikum nélkül, hogy a legkiválóbbik
sajátsága éppen akkor hagyta cserben, amikor a legtöbb szüksége volt rá.
Mert bátor ember volt ez, ha azok közül is, akiknek közönségre volt
szükségük, hogy hősiesek tudjanak lenni.
Mikor a számüzetés, a fenyegető nyomoruság és a csapások megtörték
energiáját: a régi pompázó alakból nem maradt meg egyéb, csak a kiáltó,
a rut, a szégyenletes hibák. S már csak ezeknek a megtestesülése volt az
a szánalmas alak, aki olyan banális, csuf véggel fejezte be ritka és
viszontagságos pályafutását. Mindamellett, mikor siralmas végének
hallatára mély és benső meggyőződéssel magasztaltuk a mindenható, a
csodákat tevő, az isteneknek parancsoló sikert, mely hütlen szeretője
volt, nem lehetett elfelejtenünk, hogy balgatag, de vitéz volt, mint a
kardja.


RENAN SZOBRA.
Renan Ernőnek szobrot állitottak szülővárosában, Tréguier-ben. Tréguier
tartozott ezzel Renan Ernőnek. Nem azért, mert Franciaországnak ez a
büszkesége Tréguier falai között látta meg a napvilágot; ebben ő is, a
cőtes-du-nordi városka is ártatlanok. Annak a követelésnek, mely terhül
rójja rá a városokra, hogy mindannyiszor egy-egy emléket emeljenek, a
hányszor egy-egy nagy ember kerül ki a falaik közül, a jogossága
bizonyára vitás. De Tréguier adósa volt Renan Ernőnek ezzel a közép
minőségü, s a világ elől meglehetősen eldugott szoborral, azon az örök
jogcimen, melynek kielégitését közönségesen hálának szokás nevezni. Mert
semmiféle helyről, se Veneziáról, se a felkelő nap sugárözönében uszó
tündérvárosról, nem irtak soha szebbet annál, amit Renan Ernő irt a
Tréguiernek nevezett szomoru kis breton fészekről. Nem irtak soha se
szebbet, se melegebbet, a szülőföld iránt való szeretetnek nagyobb
mélységével; és nem irtak nagyobb müvészettel se, soha. A „Gyermekkori
emlékek“ első részében Tréguier megelevenedik egy másik életre, –
kivüle, fölötte a rövidéletü valóságnak, – s azután manet alta mente
repostum; megelevenedik több ember számára, mint amennyi Tréguierben él,
több szemnek, több szivnek, olyan sziveknek is, amelyek még csak ezután
fognak dobogni. Tréguierről Renan előtt soha semmit se jegyzett fel a
krónika; Renan óta a Tréguier név olyan ismerős sok nyugateurópai
embernek, mint ez a szó: Lakedaemon.
Ha Tréguier nincs hálaérzettel Renan iránt, s ha a breton parasztok nem
tudnak arról, hogy a Renan dicsőségéből rájok is esik egy sugár: ez nem
csuda; azok előtt, akik Tréguiert Renanból ismerik: természetes. Nem
könnyen lelkesedő emberek azok, s dicsőséget csak egyet ismernek el:
Isten dicsőségét. Nagyon érthető, hogy a szobor felállitása nehézségekbe
ütközött, mihelyt a papság nem akarta, hogy Renannak, otthon, szobra
legyen. A papságnak sehol sincs nagyobb hatalma az emberi lélekre, mint
a földnek ebben a zugában. S a papok okos emberek. Tudják, hogy amit az
öt centime-os ujságok minden eszmeirány szolgálatára kész zsoldosai
csaholnak a fekete seregről, az nem hatol el a breton paraszthoz, vagy
ha elhatol, a paraszt elereszti a szót a füle mellett. De ha látja a
szobrot, mely olyan valakit ábrázol, akiről csak annyit tud, hogy nem
hitt Jézus Krisztusnak az istenségében, csak abban, hogy istenember
volt: ez bevésődik a paraszt fantáziájába. És Combes Emil doktor, 1902 –
1905-ig a francia kormány elnöke, az ő Prudhomme-ok számára kieszelt,
theatrális hatásokra éhes radikálizmusával sok kellemetlenséget szerzett
ugyan a papságnak, de ennek századok óta terebélyessé vált hatalmából
csak édes-keveset tudott lenyesni. A Côtes-du-Nord vidékén tehát Renan
szobra miatt ismét olyan jelenetek játszódtak le, aminők a
szerzetes-rendek kiüzése idején, s az állami akarat csak nagynehezen
tudott győzedelmeskedni. A szobor leleplezésének ünnepe is csak jókora
botrányok elfojtásával eshetett meg. A parasztok kivonultak kaszáikkal,
hogy megvédelmezzék az Istent, amint hogy kaszáikkal vonultak ki a nagy
forradalomban is, hogy helyreállitsák a királyságot. És a Lantenac
márkik egy ivadékának, Kerboisson vicomtenak a felesége, akiről higyjük,
hogy éppen olyan csinos, mint amilyen hü szolgálója Istennek, jónak
látta revolvert venni elő, hogy megvédje Isten dicsőségét a jó öreg
Renan csunya bronz képmásától. De a revolvert elvették tőle a csendőrök,
a parasztokat visszaszoritotta a katonaság és Combes miniszterelnök, ez
a Numa Roumestan, akit Daudet vonásról-vonásra megjósolt, végre
elmondhatta ünnepi beszédét, melynek hallatára az öreg Renan rosszul
lett volna. Az állami akarat érvényesült.
S a szobor áll. Jean Boucher müve, és ha hinni lehet a francia képes
ujságok reprodukcióinak, nem szolgál sem Istennek, sem Renannak, sem
Jean Bouchernak dicsőségére. Jean Boucher ugyanis, ritka tapintattal,
nem a Kereszténység eredeté-nek történetiróját elevenitette meg, hanem
azt a barátságos öreg urat, aki nyáron Tréguierbe szokott érkezni és
sokat üldögélt ama kőpadok egyikén, amelyeket Tréguier községtanácsa,
semmi költséget sem kimélve, állittatott Tréguier lakosainak kényelmére.
Az emléken két alak van. Renan mögött egy beteg testü, zord arcu női
alak látható, akit az első pillanatban Bellonának, vagy a Nemezisnek
vélünk s akiről később kiderül, hogy Pallas Athéné. Az istennő haptákban
áll; csak éppen a jobbkarját emeli fel s ebben cserágat tart. Renan,
előtte, egy kőpadon ül, de egy kicsit hanyatt esve, mintha valaki oda
teremtette volna; pocakja és végtelenül fáradt tekintete szánalmat kelt.
Botját és kalapját is halhatatlanná tette a müvész; s ezek a
legsikerültebb részletei az egész alkotásnak.
Bajos kitalálni, kinek lesz öröme ebben az emlékmüben, ha csak nekünk
magyaroknak nem, akiket vigasztalhat, hogy a franciák is tudnak rossz
szobrot csinálni. Tréguier parasztjainak mindenesetre igaza volt, hogy
kaszával védekeztek ellene és ha nem sok háládatosságra vall is az eset,
igazat kell adnunk Tréguier városának abban is, hogy Renan szobrát nem
ott kellett volna felállitani.
Nem volt ember, aki kevésbbé áhitozott volna arra a dicsőségre, hogy
szobra legyen, mint Renan. A ma is divatos ikonolatriát nem igen tudta
megérteni; a régiek ikonolatriáját se nagyon értékelte, csak
felhasználta, mert végre is emberi dokumentumokat adott. Egyetlen
egyszer tudták rávenni, hogy lefotografáltassa magát… de nem érdemes
többet mondani erről, mert senkiről se olyan nyilvánvaló, mint róla,
hogy nem volt se a külsőségek, se a hiuság embere. Azonkivül az ő
dicsőségének nincs is szüksége emlékmüre; és nincs senki, akinek akár a
lelkéhez, akár egykori fizikumához olyan kevéssé illenék az, hogy szobra
legyen. Az az érzés, mely megkivánja a szobrokat, – legyenek ezek
bármily szépek, – ez az érzés alapjában voltakép naivitás: és az ő
lelkében nem voltak gyermekességek. Aztán, végezetül, mennyire fájt
volna neki, ha megtudja, hogy az ő szobrának gondolatával feldulják
Tréguier békességét! Mennyire értette volna a szegény breton parasztot!
És meg is védelmezte volna Combes és elvtársai ellenében.
De ha már mindenáron szobrot akartak emelni Renannak, a szobrot nem
Tréguierben kellett volna felállitani, hanem Párisban. Egy
Renan-szobornak még itt se akadna méltó helye. Renan nemcsak a francia
nemzet dicsősége, hanem az egész világé; az emberi szellemé, mely eddig
ismeretlen magasságokba tudott emelkedni. Olyan helyen kellene
emelkednie az ő szobrának, aminő a new-yorki Szabadság-szoboré; alant
millió küzködő ember, előtte a végtelen, a tenger.
Mert soha se élt nagyobb szellemü ember és mélyebben érző lélek; soha se
foszforeszkált az övénél ragyogóbb értelem, és soha se dobogott nemesebb
sziv. Nem volt, aki jobban átértette volna az összes földi dolgok
egybefüggését, az anyagi és lelki világnak titokzatos és szövevényes
láncolatát, a törvények egységességét, az erők egyazonosságát, az
embernek az egyetemeshez való viszonyát, az anyagi világ törvényeinek az
emberi lélekben, az istennek a földi életben való megnyilvánulását: és
nem volt, akinek a gondolkozása, érzésvilága, egész élete tökéletesebben
harmonizált volna a nagy mindenséget átfogó örök törvényekkel. Aligha
volt nála nagyobb francia irómüvész, s kétségtelen, hogy egyike volt
minden idők legnagyobb történetiróinak; de mindenekelőtt filozófus volt,
vagy ha ezt a szót lefoglaljuk a részletekben vizsgálódók számára, az uj
idők egy „látnok“-a. És bár a bölcsészet kis bogarászai nem ismerik el
filozófusnak, aminthogy a filozófiát csak kreálta, de nem gyakorolta s
annál kevésbbé üzte iparszerüleg, egy teória kaptafájára ráütve bármi
bolondot; bár filozófiája hasonlitott a Pyrrhonéhoz s igy a bölcsészek
közül a legszerényebb mellé sorakozott: a hegyi beszéd óta nem hallott a
világ magasztosabbat, se nagyobb mélységek fölött járót, se nagyobb
magaslatokra szárnyalót, mint aminő az „Ima az Akropoliszon“. Akik csak
a magukét tartják hitnek s minden egyéb hitet megtagadnak, az mondják,
nem hitt Istenben. Mily tévedés! Ő megtalálta és látta az Istent!


TURGENYEV EMLÉKE.
Mikor Turgenyev halálának huszadik évfordulóját Oroszországban meg
akarták ünnepelni, a „hivatalos Oroszország“ – azzal a sajátságos
okadással, hogy mostanában igen sok jubileumot tartottak orosz földön, s
az e fajta mulatságból már éppen elég volt – a holt Turgenyev ünneplését
nem engedte meg. Ha a megokolás nem is volt szerencsésnek mondható, s ha
Európa boldogabb tájékain bajos elképzelni, hogy arra messze miért
szoktak riadozni egy-egy holt költő emlékétől: magát a tilalmat meg
lehetett érteni. A nihilisták Turgenyev regényeiben szerepeltek először,
jóval előbb, mint hogy a valóságban is bemutatkoztak; tanultak egyetmást
Turgenyevtől, bár ez később nem igen látszott meg rajtok; az
elnevezésöket is tőle kapták. Turgenyevnek ezt a rovott multját a
hivatalos Oroszország még nem felejtette el; ha a holt költők néha,
nagyritkán, eszébe jutnak az életben maradt jóbarátoknak, a
tisztelőknek: legtovább mindig az ellenség emlékszik.
A kegyelet Oroszországban nem juthatván szóhoz, Turgenyev emlékezetét,
halálának huszadik évfordulója alkalmával, csak egy bécsi uriember
ünnepelte meg. Ez a bécsi uriember – a nevét igazán nem érdemes
följegyezni – élt az alkalommal, s megemlékezvén Turgenyev halálának
dátumáról, összehasonlitotta Turgenyevet Tolsztojjal. „Hogyan? – kezdte
müvészi álmélkodással – még csak husz éve volna, hogy Turgenyev
meghalt?!“ Neki t. i. Turgenyev olyan jól meg van halva, hogy a husz
esztendő fölötte kevésnek tetszik. Sokkal jobban meg van halva, mint
azok, akik csak husz évvel ezelőtt bucsuztak el ettől a szép világtól;
annyira meg van halva, mintha legalább száz évvel ezelőtt halt volna
meg. „Csak husz év! – csóválta eszmékkel tulterhelt fejét, – mennyit
haladt azóta a világ! S mennyit fejlődött a regény!“ És oda konkludált,
hogy Tolsztoj nagyságától Turgenyevet mintha századok választanák el,
mert Tolsztojnak nyugodt lélekkel kiutalványozhatja a halhatatlanságot,
ellenben Turgenyev már szörnyen elavult, sőt elavult végérvényesen,
jogerősen, felebbezhetetlenül, mert ő mondja, a bécsi uriember.
Ezt az esztetikai kirohanást nem érdemes nagyobb figyelemben
részesiteni. Elkövetője ugyanis meglehetősen hadilábon áll a
komolysággal, ami egyéb cikkeiből is kiviláglik. Kijelenti például – más
alkalommal – azt is, hogy Mérimée-nek a nevét ma senki se ismerné, ha
Bizet a „Carmen“-t meg nem zenésiti. Szerinte „Carmen“-en kivül még csak
„Colombá“-t olvassák, némelyek, kevesen. Szerinte az utolsó száz év
francia irodalmából ma már mindössze hét vagy nyolc könyvet olvasnak.
Abból, amit ir, nyilvánvaló, hogy ő ezt a hét vagy nyolc könyvet se sok
haszonnal olvasta.
A bécsi uriembernek Turgenyevről szóló kis megemlékezése tehát nem
érdemelne ennyi szót, ha nem adna alkalmat rámutatni egy nyavalyára,
amelyben a bécsi uriemberrel együtt sokan szenvednek világszerte. Ez a
sokaság jobbára a fiatalok közül kerül ki. A fiatal olvasók és fiatal
irók leghamarább és legszivesebben a legujabb írókat olvassák, nem
mintha ezek fölöslegessé tennének minden régi irót, – nem mintha husz év
óta annyit haladt volna a világ, s annyit fejlődött volna az irodalom,
amennyit amaz nem haladt és emez nem fejlődött kétezer évig, hanem mert
a legujabb irókat találják legközelebb, – mert ezek beszélnek az ő
nyelvükön, azon, amelyet a legkönnyebben értenek, – s mert ezek
foglalkoznak azzal, ami őket leginkább érdekli, a „ma“ ideáival, azokkal
az ideákkal, amelyek a levegőben vannak, amelyekkel ők teli szivták
magukat, amelyek tehát már részét teszik gondolkozásuknak, énjöknek. A
fiatal olvasók és fiatal irók elfelejtik vagy nem akarják tudni, hogy a
„ma“ ideái husz év mulva épp oly öreg ideák, „tulhaladt álláspontok“,
„elavult holmik“ lesznek, mint aminők a ma huszéves, negyven éves,
hatvan éves vagy száz éves ideák; már husz év mulva is tökéletesen öreg
és a száz évesekkel egyformán öreg ideák lesznek, – mert a tizenhat éves
leány és a harminchat éves asszony közt igen nagy a különbség, de a 86
éves és a 106 éves öreg asszony egyformán öreg asszony; s az ideák még
az asszonyoknál is gyorsabban vénülnek. Elfelejtik, vagy nem akarják
tudni ezt, mert különben nem volnának olyan nagyra a „ma“ ideáival s
jobban megbecsülnék a régi ideákat. Ami egyébként még nem baj, mert hadd
foglalkozzanak azzal, ami a levegőben van, ami lelkükkel rokon, ami őket
leginkább érdekli. A baj ott kezdődik, hogy ez az előszeretet igen
sokszor egyoldaluakká, elfogultakká, igazságtalanokká és hálátlanokká
teszi őket. Szaturálva vannak a legujabb irókkal, a tegnap legjobbjait
már nem érnek rá elolvasni, vagy ami még rosszabb: felületesen s a
teljes megértéshez megkivántató igazi érdeklődés nélkül olvassák őket és
könnyelmüen itélnek róluk, anélkül, hogy jól megismernék őket, néha
olyan ismeretség után, amelyet legfeljebb „látásból“ való ismeretségnek
lehet mondani. Igy aztán megtévesztik az utánuk sorakozókat is, ezeknek
a kárára, s nem a lebecsült holt költők rovására, mert ezeknek már
mindegy.
Csunya és esztelen igazságtalanság ez, – hogy maradna meg bécsi
nyavalyának!
De sajnos, a bécsi uriembernek mindenütt vannak hitrokonai. Még a
vitatkozási módja is igen szokásos mostanában. Mindenfelé divatossá lett
az az igyekezet, mely az egyik nagyot a másik nagygyal akarja agyonüti.
Mert a gyémántot csak gyémánt karcolja.
Bizonyos pedig, hogy Tolsztoj, aki Turgenyevnek barátja volt, s élete
végéig igaz tisztelője és csodálója maradt, semmiben se értett egyet
bécsi kommentátorával. Abban sem, amit a bécsi ur a halhatatlanságról
„tip“-el. Tolsztoj dicsőségének nincs szüksége arra, hogy Turgenyevet
elfelejtsék a müveltek, s Tolsztoj mai népszerüsége nem jelenti azt,
hogy a maradandóságra Oroszországban monopóliuma van, mig Turgenyevre
már csak a teljes felejtés vár.
Tolsztoj élete alkonyán jutott el dicsőségének zenitjére s Turgenyevről
ma kevesebb szó esik, mint husz évvel ezelőtt, mert a „ma“ irói többet
beszéltetnek magukról: ez igaz. De csakis ennyi igaz a bécsi ur
beszédjéből. Nem kell husz évig várnia s látni fogja, hogy mind a két
nagy embernek egyformán jut ki a jövendőből.
Ma a Tolsztoj népszerüsége rendkivüli s hatása szinte példátlan. De
népszerüségét nem csupán zsenijének köszöni – ennek talán legkevésbbé, –
hanem főképpen annak, hogy ennek az apostolnak a kiadói nagyon jól
értettek ahhoz, hogy miképpen kell sokat beszéltetni a kiadványaikról és
ezek szerzőjéről. D’Annunzión és Gorkij Maximon kivül senki se látta el
a világsajtót annyi nefelejcs-bokrétával, mint ennek a prófétának a
kiadói. Kivételes hatása pedig főképpen annak tulajdonitható, hogy
tanitása, sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, egyformán érdekli a
vallásos érzésü embert, az evolució hivét, a szociálista gondolkozót s
ki az, aki e három kategória egyikébe se tartozik? Husz év mulva
azonban, amikor a müvei iránt való érdeklődést már nem fogják stimulálni
és fokozni a személyével foglalkozó hirek, amikor tanitása,
sajátosságánál és komplikáltságánál fogva, se a vallásos embert, se az
evolució hivét, se a szociálista gondolkodót nem fogja kielégiteni,
amikor az uj generáció gondolkozói más ösvényeket törnek s uj,
legfrissebb ideáknak fognak örvendezni: mindaz, ami müveiben apostolság,
el fog avulni, ellenben megmarad az, ami nem tanitás, „csak“ költészet:
azok a gyönyörü alkotások, amelyeknek cimei: „Háboru és béke“, „Anna
Karenina“, a „Feltámadás“.
És ugyanakkor csöndesen tovább fognak élni a Turgenyev munkái is,
amelyeket csak a bécsi ur sietett elfelejteni: A vadász iratai, Tavaszi
hullámok, Füst, Apák és fiuk, Első szerelem, Milics Klára, a Diadalmas
szerelem éneke s a Költemények prózában. Egészben, mert csak poémák.


A LEÁNYIRTÓ.
Henry Fouquier, a kitünő franczia ujságiró, több, mint harmincz éven át
mindennap négy-öt czikket irt a legolvasottabb párisi lapokba. Módjában
volt tehát hozzászólni a szenzácziós bünesetekhez, s csakugyan aligha
történt nevezetesebb kriminális esemény, amelyről a maga érdekes
megjegyzéseit el ne mondta volna. Ezekből a finom konczepczióju,
csillogó efemeridákból, melyeknek sokasága és végzete a forró napokban
huszonnégy órát élő, gyönyörü alkotásu pillékre emlékeztet, sok
emberismeret s egy – talán csakis egyetlen egy – erős meggyőződés
sugárzik ki: az a hit, hogy a mi időnk még a legkülönb minden eddig
ismert korszak közül; hogy az emberiség erkölcse az idők folyamán
valamicskét mégis csak javult, mert az emberi állat ugynevezett lelke
abból az embertelen kegyetlenségből, melynek az elmult századok annyi
példáját szolgáltatták, hova-tovább kigyógyul…
Ez a tétel egyike azoknak, amelyeket ma a legtöbben vallanak, s akik
hisznek az emberi haladásban, mindannyian egyetértenek Fouquier-val. S
talán igaza volt. A haladás teóriájának tagadói ugyan azt vethetnék ez
ellen a jóleső megfigyelés ellen, hogy mindez csak látszat, s hogy ha a
sötét multban olyan gyakori atroczitások a jelenben már csak elvétve
fordulnak elő, tisztára a jobban konstituált rendnek s az ezzel
kapcsolatos elrettentésnek tulajdonitható. A tagadás álláspontjára
helyezkedve, az argumentumot a másik végén is meg lehet ragadni s valaki
azt mondhatná: inkább csak lazult a morális érzékünk, s az értelem
finomodtával meg a fix alap (a vallás) hijján jobban megértjük,
kimagyarázzuk, mentegetjük s mosdatjuk a ma történő atrocitásokat, mig a
régieket, a körülmények és mótorok ismerete nélkül lévén, szigorubban
itéljük meg, mint a maiakat. Nehéz volna belenyugodni, hogy igy van, s
szivesebben maradunk meg amellett a meggyőződés mellelt, melyet a
haladás elméletének hivei vallanak. De néha meg kell rendülnünk ebben a
hitünkben: az emberi állat koronkint olyan kriminális esetekkel borzaszt
el bennünket, amelyek vadul cáfolnak rá arra a megnyugtató elméletre, s
a melyeket sehogyan se tudunk összeegyeztetni a mai emberről alkotott
fogalmainkkal. Mit szóljunk például a leányirtás eseteihez?
A leányirtó mindenek előtt: tipus, s már magának a tipusnak a létezése
is megzavaró. Hogy vannak emberek – ugyszólván minden év produkál
néhányat, – akik az exisztencia folytathatását egy szánnivaló
nyomorultnak, egy födhözragadt prostituáltnak a meggyilkolásában és
kirablásában keresik. Pedig szinte foglalkozásnak tünik fel, olyan
gyakori immár az ilyen szerencsétlenek védetlenségének véres
kizsákmányolása. Egy pár decennium óta különösen gyakori jelenség az az
ember, aki étvágyát a prostituált életének árán iparkodik kielégiteni.
És csak az ilyen bünesetek alkalmával vetünk egy-egy pillantást az
ilyen, áldozatnak predesztinált kitaszitottak életére. Az ilyen teremtés
a legtöbbször családfentartó: keresetét megosztja övéivel; öcscse
reggeliért jár hozzá. A hol lakik: szelid, jó leánynak tartják s
szivesen társalognak vele: a hozzávalók. Karácsonykor a szülei meg
akarják látogatni; egyik leánytestvére ugyanolyan sorsban él, mint ő, a
másikat, aki szolgál, segiteni készül, hogy hasonlóképpen rendezkedjék
be. Mindenki belenyugodott, hogy igy kell keresnie kenyerét; ezek a
nyomorultak nem okoskodnak sokat: élni csak kell!… És mindenki
kizsákmányolja ezt a szegény, sovány, büzös keresetet. A szobájáért neki
annyit kell fizetnie naponkint, amennyit az „Archiduc Charles“-hotelben
nem fizettetnek egy teremért; mert az ő szégyenüket minden „háziur“
kihasználja s valahol lakniok kell. Fizetnie kell az orvost; sokat kell
költenie ruhára, mert nagy a konkurrencia, s ugyanez okból: a „vendégek“
olyan követelők!… Milyen siralmas exisztencia, milyen ronda kenyér! A
mellett lehetetlen, hogy ne érezze szégyenét és sorsának alacsonyságát.
Talán valamelyes szeretetre is vágyódik. És készen kell lennie minden
utálatra egész lényével; még csak undort se szabad éreznie, mint
mindenki másnak!… Az ember azt képzelné, nem lehet olyan elvetemült, aki
ez iránt a kitagadott iránt, ha valami fraternitást nem is, de legalább
némi szánalmat nem érez. És jön a XX. századbeli ember, cilinderben,
sétapálcával, hogy a zárt ajtó mögött egy késsel levágja, mint a
bornyut, a tiz forintjáért!
Nézzük csak meg a cilinderes fenevadat. Még csak nem is a kiéhezett
sakál. A tiz forint nem enni: mulatságra kell neki. Életét kávéházakban,
chantant-okban tölti; ha pénzhez jut, kiöltözik s dorbézol. Talán uri
borravalókat ad, s a cigánynyal elhuzatja a nótáját. A büntény után
komfortáblin megy haza; nem is olyan feltünő, hogy kocsin érkezik,
tudják róla, hogy: ha van, bőven költi a pénzt. Ruhája, modora az „uri
vendég“-é; a lányok körében szimpatiáknak örvend. Azelőtt, amikor nem
lopott és nem kártyázott, egy rövid ideig, talán tanitó volt valahol, s
ha pofozta a gyermekeket, pályatársai bizonyára megvédelmezték, hogy
dehogy is kegyetlenkedik, csak fentartja az iskolai fegyelmet. A
törvényt is ismeri valamennyire; legalább az ujságokból. Értelmes, s
tudja, hogyan kell védekeznie.
Amit védekezésül előad: abban kevés a valószinüség. Tudja, hogy van
előre megfontolt szándék, s tagadja az előre megfontolt szándékot. Nem
akart ő rablógyilkosságot; csak kölcsönt kért a leánytól, akinek már
sokszor adott pénzt. Ez nem teljesitette a kivánságát; összevesztek, s
dühében ölte meg szeretőjét az ott heverő késsel. A tiz forintot aztán
magához vette, mert amannak már ugy se kellett. Hát biz ezt nehéz
elhinni. A kést tudniillik azelőtt soha se látták a leánynál, s a
gyilkos erre azt mondja, hogy igenis: ő vásárolta neki, a lány néha
komissiókat bizott rá. Csak rossz drámairók gondolnak ki ilyen
szerencsétlen véletleneket.
Mégis, bármilyen ügyetlen mesének tünjék fel ez a vagy hasonló
védekezés, mindig szinte szeretnők hinni a valószinüségét. Akkor a
rémdrámából nem hiányoznék minden emberi vonás. Mig amikor bebizonyul,
hogy a leányirtó csak a nyakát védi, s hogy előadása csak civilizált
formába öltöztetése a barlanglakó állatiasságnak, nem üzhetjük el
magunktól azt a mélyen megalázó kérdést: vajjon az az igazság, a mely
sok mai embernek voltaképpen egyetlen hite, meggyőződése, s amelyet
Fouquier, ez a rengeteget dolgozó, fényes elméjü párisi ujságiró annyi
ezer meg ezer gyönyörü cikkben ismételt egy életen át, nem tévedés-e?


AZ UTOLSÓ.
– A _Panama_ cimü epopeiából. –
In excelsis. Kék és fehér felhők között, a legfelsőbb sorozó hivatalban,
Szent Péter jelentkezésre szólitja fel a legutóbb beidézett lelkeket; a
lelkek rezignáltan felelik sorra: „Itt vagyok.“ Egyszerre a fő-kulcsos
megigazitja ókuláréját, s a földiekre emlékeztető érdeklődéssel néz szét
az árnyak között, szólván: „Cornelius Herz!“ Semmi felelet; a lelkek
közül egy se szól, hogy: „Jelen.“ Az égi szó ujból elhangzik: „Cornelius
Herz!“ – ugyanaz a csend. „Mi ez? – igy a fő-kulcsos – el tudott volna
bánni még a halállal is?! Ide s tova kétezer esztendeje viselem ezt a
nehéz hivatalt, de ilyesmi még nem történt velem!“ A lelkek összesugnak;
nyugtalanság… mely arra emlékeztet, hogy az árnyékok csak nemrég hagyták
el a földet… Végre, két fáradt szárnyu angyal egy kapálózó, prüszkölő,
rugódozó lelket vonszol a legfelsőbb asszentáló hivatalba. „Sehogy se
akart eljönni – hangzik a jelentés. – Először nyöszörögni kezdett; azt
mondta, hogy beteg s a világért se tud megmoccanni; aztán, mikor
megtudta, hogy ez nem tesz semmit, kijelentette, hogy semmi baja s hogy
neki jobb Bournemouthban. Utóljára is kötélen kellett ide hoznunk!“… A
lélek, azt remélve, hogy a sokadalomban angolosan eltünhetik, még
egyszer el akar illanni; de lepányvázzák s megkötik egy felhőhöz.
Egy spiritiszta könyv olvasása után, másvilági képekkel teli – ezek a
tudós szerzők nagyon szinesen irják le a lelkek utazását – igy
képzelhetjük el Cornelius Herz menybemenetelét. Mert hogy, olyan sok
viszontagság után, mennybe vitték angyalok, e felől nem lehet kétség.
Bizonyosak lehetünk benne, hogy a Panama királya a másvilágon is
biztositota magának a legkényelmesebb helyet, becsapván gyóntatóját egy
müvésziesen eljátszott bünbánó jelenettel. Amint hogy it, a földön, a
létért való diabolikus versengés közepette, az általános kajánság nagy
ellenőrzése mellett is doktor, pénz-király és a becsületrend lovagja
tudott lenni, diploma, egy garasnyi vagyon, s a becsületességnek
halavány látszata nélkül is, – amint hogy idelenn, mikor az ujkori
özönviz elsodorta valamennyi cinkosát és valamennyi áldozatát, ki tudta
szoritani magának az egyetlen képzelhető menedéket, ahonnan, egy pompás
esernyő alól, humorral nézte a vihart, melynek a szelét ő vetette el:
azonképen bizonyára a nagy „hátha?!“ esetére is kiimádkozta,
kimüvészkedte, kipanamázta magának az odaátra szóló „első osztályt“ per
saecula saeculorum.
Cornelius Herz, ez a név, melyet mintha E. T. A. Hoffmann talált volna
ki valamelyik ördögi alakja számára: ó, ez a név maradandó lesz!… azon a
jogon, melynél fogva hosszu emlékezés illeti meg minden fajtának – lett
légyen ez a fajta bárminemü és bármicsodás – legkiválóbb képviselőjét. S
ő legkiválóbb képviselője volt annak az emberfajtának, mely nem fehér,
nem sárga és nem rézbőrü, mert egyszerüen arcbőr nélkül születik, s
amelyet – ahogy a mérges kigyót megkülönböztetjük az ártalmatlantól – a
zoologiának ilyen néven: a Kártékony Ember (Homo Perniciosus) meg
kellene különböztetnie a másik kaukázusitól: a közönséges Homo
Sapienstől. Legkiválóbb képviselője annak a századunkban elsokasodott
speciesnek, mely a civilizáció vivmányait a barlanglakó étvágy, a
troglodyth önzés csillapitására aknázza ki, melynek értelme bámulatosan
kiélesedett, moralitása azonban visszafejlődött olyan fokra, hogy hozzá
képest a bizonyos zsivány-szokásokat respektáló pápua (akinek a szokás
nem arravaló, hogy kijátszsza őket) immár erkölcsi lény. S amiképpen
megőrizzük múzeumainkban az óriás csörgőkigyó kitömött bőrét, ez a név:
Cornelius Herz, alias: a testet öltött számitó ész, mezitelen önzés és
sterilizált lelkiismeretlenség – megmarad az emlékezetben, hosszabb
időre, mint a Rinaldo Rinaldinié.
Vajjon mit fog szólni a nagy számadás órájában ez a kapálózó lélek, mely
a bournemouthi villa elégedett tulajdonosából annyira akarata ellenére
lett puszta lélekké?! „Quid sum miser tunc dicturus?“ – ha majdan fel
fogják szólitani, hogy terjessze elő védőbeszédét:
– Panama hőscincérje! Ön ifjukorában hiéna volt. Kirabolt egy sulyosan
sebesült katonatisztet, akit az ön orvosi gondjaira, ápolására biztak, s
ennek a pénzével kezdett operálni, mert a tudományával ugyan nem
operálhatott. De ez önnél csak gyermekjáték számba megy; Richelieu első
kardforgatása az egész… később azonban kifosztott egy egész világot:
halottakat és élőket, válogatás nélkül, nemcsak gyerekes eszü férfiakat,
hanem valóságos gyermekeket, árvákat, akik nem is sejtették, hogy, ha