A tegnap legendái: Tollrajzok - 07

– Apage Satanas!
Azon kérdésedre, mi igaz abból, hogy minden pénzemet átadtam a rendnek,
feleletem a következő:
Mi az a „pénz“? Én nem tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok, hogy ama
hivságokat, melyeket világi életemben vagyonomnak neveztem,
átszolgáltattam Jézusban Atyámnak, hogy helyezze el ama cél
szolgálatára, mely egyedül érdemli meg, hogy célnak neveztessék.
Imádkozom lelki üdvödért. Ha gyors kimulás érne, fogadd áldásomat és
azon örömömnek kifejezését, hogy hamar lesz részed a mennyei
boldogságban. Boldogok, akik korán halnak meg!… de Isten óvjon az
irigység bünétől!…
Testvéred
_Eugenius_.

II.
L. J. Chr. Kedves Testvér az Urban!
Lelki örömöt okozott nekem, hogy Ön, Kedves Testvér, szivesen fogadta
testvéri vonzalmam csekély zálogát. Kempis Tamás e kiadása bizonynyal
értéktelen könyvecskének tünik fel azok előtt, akik nem akarnak látni,
de tartalma megbecsülhetetlen. Kivánom, Kedves Testvér, forditsa lelki
üdvére Jézusban való szeretetem e kisded jelét.
Érdeklődéssel forgattam a világi könyvet, melyet az Ön gyöngédsége a
lélek szórakoztatása céljából juttatott el hozzám. „Athalie“-ban, bár
világi tárgyról szól, néhány komoly gondolatot találtam. De „Phaedra“
olvasása megdöbbentett. Némely sorainak szabadossága azt a nyugtalanitó
kérdést keltette fel bennem: mit állhatott ki az Ön szüzies lelke, midőn
a szenvedély e zabolázatlan hangjairól tudomást kellett vennie?! E
gondolat sokáig nem hagyott aludni, s imámba belefoglaltam a könyörgést,
hogy lelkületének égi ártatlanságát a világiasság és szenvedélyekben
tobzódó anyagelviség szeméremsértő hangja soha se botránkoztassa meg!
_P. E._

III.
L. J. Chr. Kedves Nővér!
Meg kell gyónnom, mert lelkiismeretem örökkön marcangolna, ha Önnel
szemben, aki oly nyilt és bizodalmas, eltitkolnék valamit. Isten óvjon a
perfidia bünétől!…
Meg kell gyónnom.
Igen, Kedves Nővér, én bünös vagyok. Mert az a gondolat, hogy Önnel
lélekben találkoztam ott, ahol a betük a szenvedély szavait
tolmácsolták, vétkesen nyugtalanitó érzést okozott nekem…
És ez a bün nem maradt egyetlen. Aggodalommal gondoltam rá, hogy esetleg
Önt ugyanily érzés foglalkoztatja, de ezt az aggodalmamat, amelynek
amugy is nagyobbnak kellett volna lennie, megzavarta az, hogy nem
küzdhettem le örömömet, arra gondolván, hogy közös bünöm van azzal, aki
egyébként maga az ártatlanság!
Aztán a kevélység büne fogott el, azzal a reménynyel, hogy diadalmasan
tudnók leküzdeni még ezt a kisértő megpróbáltatást is.
Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.
Imádkozzék érettem!
_E_.

IV.
L. J. Chr. Drága nővérem!
Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös
vagyok én!
Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz
hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál
is!
De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is
földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben,
mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább
elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé
együtt vétkezik velem?!…
Ó szánjon meg! Mert ez büneim közül nem a legnagyobb!
A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani
Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak
előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes
lehet ez nekem?
De minden Isten dicsőségére történik.
Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt
nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki
gyötrődésekkel sanyargathassam magam!
És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a
szenvedés gyönyörét!
_Miserrimus_.

V.
L. J. Chr. Angyali Nővér!
Hogyan, Ön is ismeri ezeket a gyötrelmeket?! Ön is remeg, édes
borzalomban, a szégyentől és lelkifurdalástól?!
Mily meglepetés és mily szerencsétlenség!
Felajánlhatom Önnek szolgálataimat? Nem nyujthatnék Önnek vigasztalást
mint lelkiatya? Nem az ember beszél most, a vétkező ember, aki talán
akaratlanul is, okozója az Ön lelkifurdalásainak, nem a bün egy másik
vergődő áldozata (majdnem azt mondtam: a büntárs!)… most a lelkiatya
szól.
Ha óhajtja a gyónás vigaszát, üzenjen egy szót
_lelkiatyjának_.

VI.
Markiz!
Minden Isten dicsőségére, a Gondviselés akaratából történik. A
Gondviselésnek ugy tetszett rendelnie, hogy lépjek ki a rendből,
külsőleg tagadjam meg szent vallásunkat, s feleségemnek nevezzem Önt,
Isten és az emberek előtt.
Ne lázongjunk a Gondviselés rendelése ellen, hanem nyugodjunk meg Isten
akaratában.
Le temps est beau, la route est belle, a kocsi vár.
_Eugène_.

VII.
Tisztelt Rendfőnök Ur!
Mi van a négyszázezer bikával? Vagy nem érti? Arról a négyszázezer
bikáról van szó, melyet a rendbe való belépésemkor megőrzés végett adtam
át Önnek! Mert, remélem, nincs félreértés a tekintetben, hogy arany-,
ezüst- és papir-marháimat megőrzés végett adtam át? Már akkor
kijelentettem, hogy e vagyonnak arra a célra kell szolgálnia, mely
egyedül méltó rá, hogy célnak neveztessék. Mi lehet más a cél, mint: a
hivők uj nemzedékéről való gondoskodás, vagyis a család-alapitás?!
És aztán! Remélem, nem gondolja, hogy ezentul is magam fogom seperni a
szobámat?!…
De élénk tudatában annak, hogy a propaganda fidei sok költségbe kerül, s
ehhez mindnyájunknak hozzá kell járulnia, a barátságos egyezkedésre
hajlandó
_Eugenius, Comes E_.

VIII.
Tisztelt Szerkesztő Ur!
Kérem – és követelem – jelentse ki, hogy azok az ostobaságok, amelyekkel
a lapok a jezsuita rendből való kilépésemet körülteremtettézik, merőben
koholmányok. Ha pedig Ön ezt meg nem teszi, levágom Önnek a fülét.
Mordizom, menydörgettét, kuttyafékkom, ezer tüzes istennyila, hol az a
hazug tollrágó, a kutyafáját!
_Egerházy Jenő gróf_.
_Tanulság:_
Ha az ember gróf, és ennek ellenére belépett volt a jezsuita rendbe, a
legjobb, ha nem lép ki onnan, mert akkor nem költenek róla mindenféle
ostoba meséket.


AZ UTOLSÓ VILÁGOS PILLANAT.
_(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy
másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva,
tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg
akarnák fojtani egymást.)_
_A beteg:_ Hagyj meghalni.
_Az ápoló:_ Eresszen el, mert ütök!
_A beteg:_ Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni!
Bocsáss el, s hagyj magamra!
_Az ápoló:_ Eresszen el, ha mondom!
_(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért
kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre
teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és
megkötözik.)_
_Az ápoló:_ Be kell hozni a kényszerzubbonyt.
_A beteg_ _(ijedten)_: Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne!
Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!
_Az ápoló:_ Nekem beszélhet! _(Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget
felöltöztetik.)_
_A beteg_ _(pár percig kimerülten liheg)_.
_Vazul:_ No lássa! Hát kellett ez?!
_A beteg_ _(most már könyörgőre fogja a dolgot)_: Kedves, jó Vazul, az
Isten áldja meg, engedje meg, hogy megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel
én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre
fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két
őrizetlen pillanata…
_Vazul:_ Nekem hiába beszél; tudom én, hogy mi a kötelességem.
_A beteg:_ Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék,
pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik,
szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a
pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim
volnának, akkor talán…
_Vazul:_ Hja, a pénz!… _(Csöndes áhitattal néz maga elé.)_
_A beteg:_ Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei.
Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre
én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…
_Vazul:_ Ami regula, az regula.
_A beteg:_ De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én
maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek
élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…
_Vazul:_ Talán majd meggyógyul.
_A beteg:_ Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják
maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan
bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak
gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár
esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már
nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi
szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem
akarnám magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból!
Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?
_Vazul:_ Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak
kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s
ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép
temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy
zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s
gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s
ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket
rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben
is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió
ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze,
nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a
temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik;
sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak
türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának
fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog
borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak
mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek
kötelessége várni.
_A beteg:_ Sokallom, amit szenvednem kell érte. Sokallom és
megelégeltem.
_Vazul:_ Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is.
Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.
_A beteg:_ Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél,
semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül
láthattam a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem,
mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján
valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.
_Vazul:_ Hát a dicsőség?
_A beteg:_ A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés.
Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a
vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és
az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk
miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember.
Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell
foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid,
mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az
éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam
világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg.
Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.
_Vazul:_ Talán már a betegség volt az.
_A beteg:_ Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü
betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru,
szerencsétlen.
_Vazul:_ A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A
zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell
fizetni érte.
_A beteg:_ Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám
annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem
volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!
_Vazul:_ Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se
lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki
kell törnie. Természet rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel
szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.
_(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló
feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a
másodosztályu ágyon. Csend.)_
_Az ápoló:_ Nem kiván valamit?
_A beteg:_ Nem kell semmi.
_(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven
áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni
kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a
ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy
könnycsepp gördül végig.)_
_Az ápoló_ _(magában)_: Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid
lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum
intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó
világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az
állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen
nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az
ember!…
_(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi
gyógyitóhelyet.)_


MISZTÉRIUM A KÉT JÓ PÁSZTORRÓL.
A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az
ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye
összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc,
Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind
földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős
érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé.
Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész
káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes
püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán
jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A
parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a
halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit
unatkoztak.
A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat
adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát
tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett
fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise,
amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben
némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak.
A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a
küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a
szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.
*
A lélek pedig ezalatt nyilegyenest fölrepült az égbe.
A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy
bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü,
de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen
Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot
látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha
az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga
részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.
A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát
Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s
Péter igy szólt:
– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó
Antónius testvér üdvözli őt.
Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két
egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is
folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az
idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két
egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a
földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós
értekezéseiket.
E kegyes lelkek most igy bölcselkedtek:
– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De
mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök
szeretetnek Constantinus testvér lesz a választottja. Mert ő volt a
jobbik pásztor.
– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy
tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban
értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.
– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert
először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor
ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu
volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség.
Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében.
Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy
érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek
csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos
jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit
érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban
rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével
is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta
volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre
gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel
tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes
ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános
szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is,
meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent,
fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a
legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a
jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? S
nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé,
aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki
mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy
igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a
fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha
félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért
se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével,
mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a
véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző
jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás,
de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő
emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi
szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?
– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz
kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak
akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe,
nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden
fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki
energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett
kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket,
születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény
szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen
gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem
jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az
élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak,
fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori piarista apró megszokásai
csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely
nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó
élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban
izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám,
hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul
gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot
képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni
százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az
értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy
ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak
engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az
árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez
azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a
legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben,
akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a
tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart
segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt
magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való
buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán
másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó
ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert.
Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal
szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő
emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot,
dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább
is oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul
kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a
jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a
testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben
kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki
istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber
szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a
romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig,
hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától,
hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól
tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra,
árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az
instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére,
élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.
– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet
bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a
fehér szin a szinek összesége.
– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt
csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive,
emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll
minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra.
De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius
testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában
millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A
jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb
módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, minden
szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a
szegény megcsal, az az ő baja.
Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár
bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó
állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki
előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi
bátorsággal:
– Mondd, Uram, melyik az igazi jótékonyság?
– Ti mondtátok, – felelt a názáreti –: minden ut Rómába vezet.


KÉPEK.
A kávéházban vagyunk. Az asztalnál, ahol ülök, hárman beszélgetnek. Én a
képes lapokat nézegetem. De azért hallom, hogy mit beszélnek. Az egyik
igy viszi a szót:
– … Utóljára is milyen szépen bánik vele! Diadémet küld neki és üdvözli.
Kiván neki minden boldogságot. A másik, a vén belga, megragadja az
alkalmat s beszünteti az apanázst; pedig a tulajdon leányáról van szó. Ő
nem; ellenkezőleg, bőkezübb már nem lehetne. Most is csupa szeretet és
lovagias figyelem. Pedig hát mától fogva mit tartozik rá ez az asszony?
Az asszony ugy akarta, hogy ezentul „vége a komaságnak.“ Megtehetné,
hogy azt felelje rá: „ám legyen ugy.“ De ő nem felejti el a multat;
felejtse el akárki. Neki az a mult csupa emlék; és hü marad az
emlékeihez – a jóságában. Ki ne találná érthetőnek, hogyha nem tudna
megbocsátani? A hozzánk való hütlenséget megbocsáthatjuk; de adhatunk-e
teljes abszoluciót annak, aki el tudta felejteni a mi siratott
gyermekünket? Végre is nagy, igen nagy szomoruságot okozott neki ez az
asszony. Neki, akinek az élete ugyis szomoruságok láncolata! Mennyi
megprópáltatás egy életen át! Az emberi képzelem nem tudná kitalálni a
csapások ennyi variációját. Most meg kellett érnie azt is, hogy könnyek
között, forró, keserü könnyek között találja az unokáját. És nincs annyi
hatalma, hogy le tudná törölni szegény kis unokájának a könnyeit…
Egy másik kezd beszélni:
– Ő, ő, de ez a szegény kis leány!… Akinél árvább árva nincs tán a
világon! Aki az apjára csak homályosan emlékszik, s aki még csak nem is
gondolhat lelkének szentképére a nélkül, hogy áhitatát meg ne zavarná
egy rém-mese, melyről csak suttogni hallott, s melyet nem bir, nem mer,
nem akar megérteni! Eddig is eléggé árva volt; a szabályok világában,
sok-sok idegen között kellett felnőnie. És most nemcsak hónapokra,
egészen meg kell válnia az édesanyjától – örökre! Látnia kell, hogy
anyja lemond róla, ott hagyja nevelői meg dámái között s követ egy
férfit, követi azt a férfit, akitől ő a gyermeki lélek féltékenységének
egész erejével idegenkedett, félt, borzadozott! Látnia kell, hogy az
édes anyja meg tudja tagadni magában az anyát; látnia kell, hogy az édes
anyja, ha jó anya is, de legelőször is és mindenekfelett: asszony!
Asszony, aki rácáfol arra, ami neki vallás és kegyelet s dacolva
akadályokkal, okossággal, kötelességekkel, megadja magát egy ismeretlen
erőnek, amelyre az ő szüziessége csak undorral tud gondolni!…
A harmadik veszi át a szót:
– Ugyan hagyjatok békében! Hát ez a szegény asszony, akinek az asszonyi
sorsból nem jutott egyéb, csak: a lemondás?! Akinek az asszonyisága
jóformán csak abból állott, hogy: szült?! Mintha most is látnám, mikor
bevonult ebbe a városba. Emlékszem selymes hajára, lágy, szelid
tekintetére és leányos mosolyára, mert akkor még csak mosolyogni tudott…
Azóta a buta sors egy sereg szerencsétlenséget vágott a fejéhez. Ti
azonban azt követelnétek tőle, hogy azért csak mosolyogjon tovább
türelmesen. Vagy ha nem tud mosolyogni, hát sirja ki a két szemét,
amelyek már nem olyan szelidek, mert sok rossz nap emléke tükrözik
bennük. Micsoda kivánság! Az ilyet csak mástól kivánja az ember,
magamagától soha. Még a vallás is azt mondja: nyugalom a holtaknak és
békesség az élőknek! Az Isten megengedi az özvegynek, hogy ujra
asszonynyá legyen; csak az emberek nem akarják megengedni. Vagy azt
hiszitek, hogy ez a história neki csupa vigasság: terefere, fréfa,
tánc?! Pedig alighanem csinos dolgokat kellett kiállnia, mig kivivta az
élethez való jogát. Utoljára is le kellett mondania mindenről, amit
gyerekkorától megszokott; le kellett mondania rangjáról és jussáról, a
piedesztálról, melyet szenvedésekkel érdemelt ki, övéinek szeretetéről,
le kellett mondania még a gyermekéről is! Mért? Hogy ujra egész ember
lehessen…
Ezalatt én az _Illustrated London News_-t lapozgatom:
– Nini, milyen bájos arc! Nézzük az aláirást: Mlle Jane Henriot. A
szinésznő, aki megégett a Théatre Francais-ban! Szegény, be kár érte!
Milyen gyönyörü a szeme, az orra, szájának a metszése; az egész arc maga