A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 15

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság
elkészült határozatával egy hónap alatt.
A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét
hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint
vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült,
kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes
állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva,
valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és
gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme
alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások
csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát
kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább
fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára
ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes
állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi
kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha
egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt:
ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint
agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.
Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos
határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés
vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása
mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által
úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe
véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan
agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét
megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.
A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.
Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is
felolvasták előtte.
Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s
komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.
Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az
elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt
vele a Három Grátia lakásáig.
Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi
kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.
– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a
kezüket.
– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye
nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó
cselédleányt.
A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a
kisasszonyoknak s elment útjára.
A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ
törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott
szivében.
– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák
ezt kegyes kisasszonyaim!
Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a
szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a
szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De
úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.

X.
Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem
tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még
asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon:
mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.
Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény
Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak
rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik!
Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a
világért se.
Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos,
szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha
mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után
elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották,
hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi
vállalat végrehajtásával.
Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött,
varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már
csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a
szóval.
– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?
– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.
– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták,
nem volt neked soha piczinyed.
A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az
ablakon.
– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye
megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy
nekem piczinyem volt?
– Az előtt senkinek se beszéltél róla?
– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.
Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.
– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A
herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát,
enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még
meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg
jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre.
Visszajövök becsülettel!
A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott
ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen,
okosan tisztességesen gondolkozik!
Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a
kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a
tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a
herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről.
Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy
szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.
A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és
csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s
ment Herendre.
Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– No mit akarsz lányom?
Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a
kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért
tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.
– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult
esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt
is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt
valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint
megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.
A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.
– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne
fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak,
hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom,
jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.
A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.
– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?
A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.
– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem
gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom
piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.
A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb
csak előáll a szóval.
– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor
találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé
volt az?
De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.
Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két
kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva,
szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.
– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! –
Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már!
– Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!
Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották
fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott.
Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki.
Most volt már igazán megbolondulva.
Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az
volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta
őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint
uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy
gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben.
Egészséges is az a kölyök, mint a makk.
– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam
már. Elhozom magammal rögtön.
Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.
– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb
agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az
udvarából.
Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit,
rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant
előre.
Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a
lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már
kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak
nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé.
Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta,
hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes
uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy
megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.
S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a
porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel
volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt
gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.
Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van
valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami
sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő
gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez
szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme
és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.
S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.
De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia
kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik
ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!
– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?
Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet
a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.
Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:
– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!
Nemzetes uram azonban fut a leány után.
– Utána, utána! Fogjátok el!
Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik.
Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé.
Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy
lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.
Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.
– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a
tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!
Akkor néz igazán a lányra biró uram.
Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog
hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot
érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és
ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta
elveszett gyermekét.
Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége
ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló
arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava
szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.
– Hogy merted azt tenni lányom?
– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.
Most már nemzetes Böthök uram lép előre.
– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a
gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az
övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.
Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.
– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig
élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az
egész nemesi közönség.
Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram
ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon
valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.
A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére
mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő
piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is,
a piczinynek is.
Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.
Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.
A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet,
hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak
s a nemes vármegyének.
De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az
esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes
Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség
két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a
gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia
kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát
övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy
nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is
mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.
A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak,
a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a
vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a
gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még
az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai
lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.

XI.
Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére
kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő
urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra.
Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket
Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább
meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.
A lány mentette magát.
– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész
falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a
község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok
igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos
szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még
az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró
ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.
Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg
kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza
a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó
Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a
biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.
Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan
szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente
a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más
dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a
maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.
Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott.
Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze
Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha
megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli
atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert
nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.
A kirendelt fiskus is erősködött.
Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes
anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A
szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából
sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem
teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se
fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák
is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt
fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad
gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó
tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és
semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles
lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és
a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő
Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett,
bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő
lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke
megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő
méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet
szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja
lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik
nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a
gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt
meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni.
Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a
gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja
magára a végrehajtást s annak minden következését.
A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a
kirendelt fiskusnak igazsága.
Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár
urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb,
mint a kirendelt fiskusé.
Először is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a
felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége
nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem
tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet
gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak
segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való
szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs
is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem
vehető. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a
felpörös, mert ebből mindenképen csak ő rá hárulhat minden rövidség.
A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád
igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az
almafának, míg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla:
akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett
gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában
kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak
addig, a míg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségéből is megélhet:
már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, ő
maga is más. Mindig így volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s
így van most is.
Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent
igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a
felpörösnő lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan
venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden
tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létező minden más hasonló koru
gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem ő az anyja, hát akkor mi jogon
meri állitani, hogy épen ennek az egynek ő volna az anyja? Azt is
kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnőben az
anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll
elő, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül.
De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a
mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni
minden isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime így állja útját
felpörösnő jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz
pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. Felpörösnő maga is beismeri,
hogy az ő gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének
igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós
szakértői kimondták, hogy ők semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem
találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s
a biróság is ezt bölcs itéletében megerősitette, de azon felül a lány
maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek
martalékul engedte s ezzel úgy tekinthető, mintha minden jogáról örökre
lemondott volna: ennél fogva őt el kell utasítani s keresetét
alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit.
Úgy is lett.
A biróság nemzetes Böthök uramnak adott igazságot, a minthogy mást nem
is tehetett. A lánynak sok nagy sűrü könyhullatása s a Három Grátiának
jó szive és buzgó fáradozása mind nem ért semmit. Az igazságtól eltérni
nem lehetett s a gyerek nemzetes uramé maradt.
Elmegy a lány a kirendelt fiskushoz.
– Meg kell nekem most már nyugodnom az itéletben?
– Dehogy kell. Kell a manóba. Fölebbezek, panaszt emelek, ujitok,
pótolok, árvaszékhez folyamodom, még a nemes vármegye közgyülését is
megkeresem, de az igazságot bukni nem engedem.
Csak úgy hizott szegény lánynak a lelke, hogy ily igaz pártfogót adott
neki a vármegye. De azért mégis megkérdezte:
– Aztán mikorra remélhetem az én pörömnek végét?
– Erre nézve a kártyavető asszonyt kérdezd meg édes lányom, mert én a
jövendőmondáshoz nem értek. Én csak annyit mondhatok, hogy én legalább
tiz év alatt véget vetek az ügyednek.
Boldogságos isten! Tiz év! Hiszen akkorra már nagy lesz az a gyerek s
egészen elszokik, elidegenedik édes anyjától. Akkorra már nem is szeret
mást, csak nemzetes Böthök uramat s a nemes Lidia kisasszonyt. Igaz,
hogy e két jó lélek megérdemli. Ők mentették meg a haláltól s ők viselik
gondját most is. Tele is van hálával az anya szive ő irántuk. De hát ő
vele mi történjék? Hát ő neki, az igazi anyának, már sohase legyen többé
édes kis gyereke? Tíz évig várjon ő ezért? Hiszen akkorra már ő is
megöregszik.
Bizony mély fájdalom fogta el a szegény anya szivét, a mikor mindezt
meggondolta. De segiteni nem tudott se ő, se a kirendelt fiskus.
Segitett azonban a gondviselés, a ki közbenjárónak kiválasztotta erre a
nemes Böthök nemzetség leányági ivadékait: a Láthó, Menyekey, Halyagos
és Kerepes-családok nagyszámu tagjait.
Nemzetes Böthök uram ugyanis a nagy pörbeli diadal után nem fért a
bőrében. Igaz, hogy nagy eset volt. Igazi édes anyától is el tudta
pörölni a gyerekét. Erre még nem volt példa a vármegyében. Más ember
örül, ha az idegen porontyot lerázhatja a nyakáról. Ő pedig ragaszkodik
hozzá, megköti magát, pört áll, fut, fárad, buzgólkodik, költséget nem
sajnál, csakhogy a gyerek az övé maradjon.
Eljárt a szája.
Most már nem elégedett meg azzal, hogy a gyereket fölneveli. Most már jó
Lidia nénjének segitségével embert is akart belőle csinálni.

XII.
Az a három esztendő, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász
és nem dőzsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg
marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendő. Termései jók. Bajuszát
és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy
részről a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részről a
megszólást is.
Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidőt eldőzsölte, se nem
dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se
neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is
lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra.
Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a
Böthök-nemzetség.
– Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom,
nevem és vagyonom ráháritom. Nem vagyok én hízó, az én halálomra ne
számitson senki.
Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott
a nőági rokonság fülébe.
Először csak a Láthó és Menyekey nemzetség dugta össze a fejét.
– Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér
szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az
úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a
csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük.
Hozzájuk csatlakoztak Halyagosék és Kerepesék is.
De hát mi a teendő?
Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló
férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a
kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy Gergő Zsuzsi
megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét?
A kirendelt fiskus nem várakozott a felelettel.
– Tanú kell, bizonyság kell, mindenféle igazság kell.
Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó
István előterjesztését.
Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság
kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog.
– Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen
bizonyság, legyen tanú elegendő.
Lett is.
Tíz vállalkozó atyafi tíz felé ment. Másik tíz beült a kocsmákba. A
Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt
vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövő-menőkkel,
árosokkal, vásárosokkal beszélgetett.
Nem vittek ők magukkal se mérnököt, se szakértőt, se esküdtet, se
iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja,
késlelteti, behomályosítja a dolgot. Jobban tudják ők, mi a teendő.
Jobban is tudták.
Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit.
Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvő Dobos erdőbe. Tudta ő
jól, hogy őt a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga
jelentkezzék, mikor nem mondták meg előre, hogy miért keresi. Most már
tudja. Most már eljön ő tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik ő
mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri ő Gergő Zsuzsit ezer
közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nőtt volna is már, mint a
kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az ő putrijában szült s ott is
lábbadozott. A mi igaz: igaz.
Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna ő az
igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak
törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta ő a
gyereket az anyja ölében. Ő etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis
falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a
gyerek volt, a kit hajnalban nemzetes uram posztószél-tarisznyájából
kezénél, lábánál fogva kihuzott.
A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében
kis-gyerek-fejkötőt találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd
mindent, a mit tud, noha ő a gyereket nem látta. Föltalálták azt a
vásárra menő három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az