A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 14

Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit
olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek,
enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak
százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és
ügyvédek törvénye.
Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán,
öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület,
halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is
boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s
felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.
Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras
vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is,
czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.
A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a
szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások,
halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások,
kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai:
ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod
istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot
áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes
alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló
falevéllel: te mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak,
piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép
testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a
te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.
Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már
igazi enyhülés.
A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a
fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A
törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az
esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.
Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni.
Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet
megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény
cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.
Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül.
Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van
nyomtatva előre.
Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve?
Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol
szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak
gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a
védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol
laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd?
Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán,
töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra.
Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta
volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha
pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a
törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe
nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel,
most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most
már járulni. Semmi mást nem akar.
Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte
hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte
beismerését, bűnbánó vallomását.
Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába
volt az ő igaz beismerése.
A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető
gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.
Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda
vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet
készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta
a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát
meg nem találták három napon át.
Tehát a bűnös lány hazudott.
Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek
anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt
össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld
fenekéről is.
Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt.
Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a
napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog
elrothadni.
Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs
szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó
szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s
akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság
elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát
gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek
nyomait meg nem találják.
De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát,
ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ,
ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes,
nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek
tekintélye?
Az esküdt tehát okosan cselekedett.
De mit csináljon a rableány?
Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi.
Egy serdülő lány, a ki ujszölött csecsemőjét emésztette el.
Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj.
Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott.
Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy
méregkeverő.
Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy
gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.
Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az
asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.
A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa.
Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit
kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?
Lassanként elmondott a lány mindent apróra.
Most azután következtek a jó tanácsok.
Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető
gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas,
holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se
pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg
kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem
az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út
mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne
is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s
deritse föl ekként az egész állapotot.
Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem
kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.
A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok
tanácsba.

VIII.
Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy
ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából.
Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak
ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.
Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint
a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki
is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni
vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság
tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.
Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis
megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis
ruhácskáját?
Oh ha még egyszer keblére szorithatná!
Nem lehet. Vége van már mindennek.
Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen
nem volt ő eszén se akkor délután, se másnap délelőtt, a mikor kereste
és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?
Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy ő hazudott.
Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az
a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a
lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő
tudta, érezte.
Mégis azt mondják az urak, hogy ő hazudott.
Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak
s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös
teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.
S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek
nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban
keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk
istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van
igazuk s ő maga tévedett?
Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál
fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el
gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett,
azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.
Beteg szíve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha!
Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a
káplár.
Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör,
tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A
káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem
panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen
fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt
elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is
mondta már egyszer-másszor:
– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a
szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.
Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány:
– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt
való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?
– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még
jobban bele ne keveredjél a bajba.
Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy
szokás, az alkalmatlankodás miatt.
– No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint?
– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha
tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam
zavarodva; talán nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más
mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy
ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.
Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza
börtönébe.
De ujabb visgálat is.
Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat,
fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl
is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek,
fuvarok halomszámra szaporodnak.
A gyereknek semmi nyoma.
No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál
fogva vezeti a törvénytevő urakat.
Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak.
Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a
fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.
Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda
küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább
híznak és szaporodnak.
A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült,
kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki
volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába
kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor?
Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott
vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus
véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős
dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi
dolga.
Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt.
– Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e?
– Fiu volt.
– Mi volt a neve?
– Nem volt még neve.
– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név
nélkül? Hát hogyan szólitottad?
– Én csak úgy szólitottam: angyalom, szívem, kicsikém.
– Hol kereszteltetted meg?
– Sehol se még.
– Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó?
– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a
mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés
sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő
megvár minket irgalmasan.
Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki
tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.
– Él-e apád? Él-e anyád?
– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban
elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény
cselédlány.
– Ki volt a gyereked édesapja?
– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is
él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös
egyedül; ő se tudója, se látója semminek.
Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő
szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az
istenre; nem tartozik a földi birákra.
Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban
kell lenni minden titok kulcsának.
Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan
megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.
Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A
jegyzőkönyveket tovább kellett írni.
– Hol voltál, mikor a gyereked született?
– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a
változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem,
kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben
összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály
bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is
maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom,
hogy meg is áldja!
No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a
kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan
volt gyereke a bűnös nőnek.
– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt
gyereked.
Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive
tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a
szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.
De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme.
A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt
vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal
asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset
régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a
lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.
No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü
felesége.
Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult
esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony
volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére
nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi
pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az
ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a
vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta
egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe
szegődött el kanásznak valahova.
Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a
mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a
maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni
nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa
meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő
kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?
Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek,
mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal
szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre
megy.
Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen
megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek
mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi
nyoma.
Szaporodtak az irások halom számra.
De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur,
hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.
Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s
kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.
No de most már mit csináljon a törvényszék?
Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad:
ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.
De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor?
Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan
anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:
– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy
neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem
büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném
is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél.
Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd
az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a
gondviseléstől, a mely örökkévaló.
Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a
törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a
fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.
A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt,
hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A
vármegye főorvosát és járási orvosát.
Ép elméjü-e az a boldogtalan nő?
Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi?
Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem
csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?
El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt?
Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt?
S ha nem volt neki: miért állítja, hogy volt neki?
Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét
elvesztette?

IX.
Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértők keze alá!
Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te
termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és
igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy
kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani,
hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és
gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és
füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé
szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem
mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők
tanulságainak gyarapítása végett.
Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is
elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?
Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a
tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most
már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.
Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem
azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a
szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek
szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem
beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról,
nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint
valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra,
hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te
igazságodhoz mindenképen oda tartozik.
Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan
pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e
jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják
elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések
után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle
zsábák is feltünően hiányoznak.
De ez még mind semmi.
Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén,
középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű,
vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.
Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem
örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid,
nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk?
Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled,
hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit,
szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy
ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem
voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott
elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?
Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és
begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem
vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta
pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél
elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a
borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?
Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási
orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig
nem lehet.
Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.
Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést.
Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv
nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és
itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják
neki a megfigyelő rabszoba asztalán.
– Tudod-e micsoda bogár ez?
– Tudom, ez a cserebogár.
– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?
A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét
rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.
– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!
– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam
én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.
Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak
hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?
Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily
feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a
szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?
Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák
ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán
valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?
Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.
Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.
– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként
az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent
apróra beszélnem?
– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt
előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan
terhedre lenne, ha huzódoznál.
Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől.
Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia
semminek.
Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány
parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem
darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.
Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s
miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.
– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?
– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.
A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is
kérdik: már is gyermekére tér át.
– Látod-e néha kis gyerekedet?
A lányból kitör a köny.
– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy
bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom
szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne
hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros
ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem,
a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben
a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét
kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám
meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre
hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se
nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor
a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja
hulló könyeimtől.
Elég!
A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak
testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle
ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba
foglalni a véleményt.
Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle
eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják,
részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is,
idegen országban is.
Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat
közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért
egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy
elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt,
rögeszméi mellett már látásai is vannak.
Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.
A három Bödönkuthy agg kisasszony.
Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg
kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne
voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment
férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női
fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé
kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé
czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A
dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három
Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket
mindenki.
Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk
volt, elbeszélte nekik részletesen.
Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan
háborodott elméjü-e a boldogtalan?
– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy
mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje,
mint a napvilág.
A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet
adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is
agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne
verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd
gondját viselik.
Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.