A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 02

Dani e szavak közben.
– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi
vitéz uram, akkor talán eszembe jut.
Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá
kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így
óggott-móggott, alig lehetett megérteni:
– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a
Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a
szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt
volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku.
Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a
hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi
havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a
ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.
– Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettő?
– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de
az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője,
aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert
hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat
cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros
volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán,
haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!
– Hát a Fekete Ördög nem volt velük?
– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé
kellett Szász-Fenesre menni.
De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot
ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép
Susánna.
Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló
pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár
félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána
jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig
orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s
buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az
egér, ha macska fut vele.
Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép
csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető,
csöndes hangon:
– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg
nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz
utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?
– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most
már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták
felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj,
haj, leszakadt a fülem.
– Mikor történt ez?
– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk
elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.
Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé,
s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos
sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar,
mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna
örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó
nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj
neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.
De a két Ördög nem jött vele szembe.

III. A KÉT ÖRDÖG.
Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl
Mező-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan
asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét
odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett
semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge
állatot megöldösé, nyíló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe
belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bőre, fehér czondrája, még
bocskora is fehér szattyánbőrből: elnevezték őt Fehér Ördögnek. Aranyos
völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és
havasokban, szántó-vetők és pakulárok, katonák és békességes emberek
csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas
volt, mint a szálfa; olyan erős volt, mint a bika, megriasztá az
embereket, féltek tőle, mint a jégesőtől, néha-néha egész serege volt,
mint a generálisnak.
A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy
óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű
tölgyek árnyán fakad egy forrásvíz, a Jáda patak vize. E forrásvíz
mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén
feleségével. Kecskét őrzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind
a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke.
Fekete volt, mint a bivaly, s erős, mint a vas. A többi gyereket
erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon
verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se
szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten
maradt minden veszedelemtől. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült
legjobban ez utálatos névnek.
Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás
hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák
egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna
legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt
cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdőszélben, és
miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott
erősebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére,
gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással.
Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülőanyja. Siralommal és
keserüséggel emlékezik erre szegény Erdélyország. Kiváltképen pedig
annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville,
ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz
ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar
városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erőszakoskodásnak
és incselkedésnek.
Nemes Torda városába háromszor is nagy erővel berontottak, a város népét
halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett
a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses
zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly
vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha
egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi
volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan
hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög
serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna.
Ellátogattak ők messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg
Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az
udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának
is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kínozták, a Fekete Ördög
félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel
nem kimélé még az úr asztalát sem, sőt inkább az arany és ezüst
edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritőket magával
elvivé.
Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek
szép Erdélyországban ősi megrögzött szokása volt gonosz vállalatait
napközben vagy alkonyat felé vagy késő este, de mindig éjfél előtt
hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora
reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e
szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron
még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós
uram ő kegyelme ugyan két haramiát agyonlőtt, egynek fejét pedig
fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik
testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s őt az istentelen
latrok halálra kínozák.
De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek
esztendőknek folyása alatt elkövetének.
Utoljára már egy hallatlan vakmerőségre is vetemedtek, melyhez
hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelőtt, sem azóta soha nem
történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épített magának,
valóságos kőből rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s
fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra.
A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot.
Rettenetes erőfeszitéssel, csavargós lépcsővel alkalmas utat készítettek
a barlang nyílásához. A lépcsőnek két oldalához nagy kövekből falakat
illesztettek s a falakat lőréssel látták el. A barlang nyílását
befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit
kitisztogatták s egérútat készítettek maguknak az indali völgy felé a
megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külső nyílását senki sem ismeré,
úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában.
A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lőn
elkeresztelve. Ez az őrség palotája, ez a pihenő legénység palotája, ez
a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a
Fekete Ördög ágyasháza. Így beszéltek maguk között istentelen ebfajtái.
Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekből
egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni.
Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terítették drága terítővel
s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet.
De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette ő azt, hogy legényei
istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát,
agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen
megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor
istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület előtt imádkozni s
szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk
meztelen fogaival. Nosza lőn köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem
szaladának.
Ime ily pogány fajzat támadta meg Mikola László uramat Szász-Fenesen.
Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként
épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében,
hogy az néminemü katonai erősségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos
helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a
bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba
szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán,
melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és
szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög
segítségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán
felhuzatik s az udvarbeli őrség elegendő számban és éberségben megállja
a helyét.
Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára így akarta isten
az ő kitanulhatatlan bölcseségében.
Volt az udvarban fegyverfogható férfi-ember elegendő.
Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erős legénynyel. Ott volt három
rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat
lovász, két lóhajtó, tíz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló
ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány
hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik
ágyasházában.
Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett,
Mikola Lászlóné asszonyom ő kegyelmének nevenapja, melynek örömére
évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámító
vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan
nem lakozának, de a kik a vendégségről elmaradni sehogy sem akartak,
mert az elmaradás méltán a háziasszony ő kegyelme iránt való nagy
tiszteletlenségnek tekintetett volna. Így jövének be jó idején
tiszteletes, tudós Kerellei Ádám prédikátor uram az ő szeretett
hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák
harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-Fenesről is
egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerősök. Még szerencsének
mondható, hogy az országos főemberekből való atyafiság amaz ármányos
Steinville generális meghívására Kolozsvártt időzött valami ünnepélyen
vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta
volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó
szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a
német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét
Steinville generálisnak bejelenté. Ők is nyavalyások épen a legrosszabb
időben jövének.
A két haramia nagy előrelátással hajtá végre ő gonosz cselekedetét.
A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni
órákban a szászfenesi szőlőkben rejtőzködött. Rögtön elküldé azonban
Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg
a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a
kastély árka mellett levő füzesbe és rekettyésbe jőjjön embereivel.
Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás
közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és
rekettyésben.
Húsz erős haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és
mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba
vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segítségére szaladni, az a húsz
legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük.
A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze,
nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a híd még nem volt felhúzva.
Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes
fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát
szólítá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött
a holdvilágnál.
– Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk.
Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hídra s
nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod.
– Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit
mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé,
Nikta bátyó. Erről beszéljünk legelőször.
– No csak beszélj, de hamar beszélj, mert én hamar megharagszom.
– Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen
két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegből. Enyém leszen három
islógos ing, a kit asszonyom ő kegyelme viselt. Enyém leszen egy veres
bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos
korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge
patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy
rend fekete kláris öv.
– Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba
akasztom, ez is a tied lesz.
– Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény
kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó?
– Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordíts már, lódulj. – Szólt
dühödten a két Ördög.
– Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még
csak meg se kínozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz
könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili
bátyó?
– Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert
különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak.
Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta
istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és így szólt hozzá:
– Te is fogadod Vaszili bátyó?
A Fekete Ördög fogait csikorgatá, de mégis csak azt mondá: Fogadom én
is.
Erre az ördöngős lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü
ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott:
– Radu, Náku, Pripon, Dutzu velem jöttök.
A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a
leány után.
Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel.
Sem istentől, sem embertől meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de
rettegett tőle minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. Lőtt
és vágott minden ellenkező szóra s kezet emelni ellene senki sem
merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint
egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az
időjárás. Ha megbőszült: halomra ölette a csecsemőt is; ha jókedve volt,
szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját,
igazán szerette.
Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak
szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi
udvarba, de később lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s
szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak
kegyelméből. Sőt volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az
öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hívják, a mi pedig
szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy
tisztesség.
Segíti ördög ő fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku
Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti
kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni a hidat,
midőn Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott.
A négy haramia a felvonó híd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át
meg ne láthassák őket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s
megkoczogtatá annak fatábláját.
– Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? –
kiáltott büszke hangon.
Onucz kitekintett az ablakon s első szempillantásra megismerte Anikát.
– Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere,
gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit
öltetek meg megint?
Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig
hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire
adta fejét.
Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a
hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz
még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy
meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba
téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott
boszorkánya.
Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre előrohant a negyven haramia,
néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak,
hamarjában főbe vertek s minden kijárást és őrhelyet elfoglalva,
rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat ő
kegyelmüket kirabolnák.
Nosza lőn most sírás, rívás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek
rettenetes vérengző viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt
volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha őt
most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között!

IV. MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.
Patkós Dani nem látta azt.
Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből
csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a
szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi
népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a
kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis
gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind
valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról
a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság
veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy
robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de
sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott.
Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai
reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.
– Hol a két Ördög, ficzkó?
Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani
rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak
lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető
lőcslábaival tipegett ide-oda.
– Szólj, mert különben letiporlak.
Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegből:
– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi
mindnyájan ártatlanok vagyunk.
Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s
taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A
vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki
egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már
kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:
– Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram ő kegyelmét?
– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán
reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.
– Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van?
– Oda fent a nagy palotában.
Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt
Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig
felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik
kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal,
szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték,
zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és
butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is
elenyészszék.
Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros
arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:
– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó
isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?
A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a
tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst
már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor
tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára
látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután
zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a
jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a
nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött
lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:
– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség
szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó
asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.
Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már,
vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis
Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.
– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van
már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség
verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz
juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de
talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor
innen elindula.
– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből;
hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.
– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut,
most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a
karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről
pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most
szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni,
mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra
állitaná.
– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi
kis…
Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében
is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.
– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az
az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes
fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat
vagy használhat az embernek.
– Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani.
– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek,
annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él
és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt
örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját
nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban
hivalkodni.
– Hát nagy vérontás volt?
– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot
túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről
még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.
– De édes kedves asszonynéném!
– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri
familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az
asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné
asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen,
és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az
asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A
hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő
kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a
konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az
étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy
sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás,
mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak,
mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg
rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a
külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a
félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy
haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és
meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a
konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei
pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az
uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták.
Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de
alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög
csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén
szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is
a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala
magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze
uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy
annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik
haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván
úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De
csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli
fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva
talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot
oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának
parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg
nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől
elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem
történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők
mentették meg.
– Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában?
– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste
lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden
kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága
skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle
ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel
mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem