A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 08

– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel
hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk?
– Jól tudom.
– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó
szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi
közülünk?
– Jól meggondoltam.
– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között
nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok
pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt
meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a
Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még
messze van.
– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani.
Nekem a leányzó kell, semmi más.
Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót,
kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös
márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót
gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt
hangon így felelt:
– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz
kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el
Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.
– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják:
elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én
elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét
mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung
komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt
megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról,
hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem
emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is
gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába
lészen.
Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében
igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az
oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint
e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.
– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel
kiiramodott a szobából.
Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő
szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok
hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott
is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő
szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta,
miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt
lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is
azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását
befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is
meghallhatának, ujra visszatére.
– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha
veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se
jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó:
anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot
hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen
és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz
hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes
és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát
takarodjál, aludd ki magadat.
Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából.
Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes
irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját,
kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy
fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely
egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem
szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki
füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is
annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta:
Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon
már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból
nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény
hajnali szélben elporoszkálnának.
Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy
gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már
türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh
Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a
Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem
akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az
összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére,
a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.
Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram
Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat
kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy
éjjeli tanyát tartottak.
Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát,
hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó
gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e
közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba.
Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket
vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak
ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos
könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy
jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon
vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem
irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván
tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi
Kazó ivadéknak jó hírneve.
A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes
anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében
folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se
ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is
elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett
olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját
gyökeresen megorvosolhatná.
Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel
referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli
külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató
leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét
Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker
nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy
uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a
tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak
kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek
sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.
Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan
nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes
tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes
legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt
Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné
amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második
ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni,
hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes
ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli
főnótáriusának számára.
Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s
az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt
meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve
táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a
koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha
szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt
jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.
Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné
asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki
fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju
emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő
felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki
az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra
némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság
miatt világért ki nem mutatnának.
Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába
egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.
Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az
előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy
lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:
– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném,
sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri
házánál.
– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné
asszonyom, – szálljatok le a lóról.
– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva
lovaikkal.
– Vagytok-e még többen?
– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok
hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy
barátunk is Virágh Peti, ihol la!
Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a
sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét
csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett,
akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak
Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire
tudnivalóképen elegendő oka lehetett.
Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor
nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregből:
mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen
a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek
részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga
elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két
orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében
reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak
mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó
belső aggodalmainak.
Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött
vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és
Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő
szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a
Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat:
mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai
nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak
vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.
Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele,
Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája
és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem
kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli
vendégek is már nagy zsivajjal vannak.
Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent,
szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.
– Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától.
– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok,
mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.
– Hát elmentek a csereházbeli vendégek?
– El azok az első hajnali kakasszóra.
– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy
indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek
vihették el.
Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget,
cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot
fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok,
haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek
szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott,
jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze
nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap
is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot,
kathedrát, úrasztalát ürességben.
Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János
viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval,
vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek
urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és
kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét,
sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá
Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a
belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek
elől.
Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy
keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És
szól ekképen:
– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik
esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi
tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven
nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba
betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül
nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót
elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi
Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a
kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi
családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre
eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén
elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik
magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös
irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána
e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen
ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó
Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik
ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a
familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és
panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem,
kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.
Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet,
ekként szólt:
– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való
beprotokollálására utasittatik.
Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:
– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek
és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom:
mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos
iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először
visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen
leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz
egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt
minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!
Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju
vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind
valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész
módjára a leányrablók után iramodott.
Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél
tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli
szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy
sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt
vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket
elvégeznék.
Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu
felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul
az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva
keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök,
a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:
– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös
irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem
kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak
az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot
akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat
is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát
és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja
kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.
Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom
nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja:
szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.
Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz,
azt mondá néki:
– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?
– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek,
– szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már
legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.
– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen
akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan
hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki
belőle.


HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.
EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.
Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán
ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne
szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de
annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai
uj temetőben.
Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény,
de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a
vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes
volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája
tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy
illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári
ünneplő: ime a négy öltözet.
Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a
zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt
szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok
már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is
megvolt a maga furcsa elve.
Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát,
mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De
abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében:
annak nem illik a bajuszát kipödörnie.
Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség.
De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz
forintja sincsen?
Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát
tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott.
Mert a jó bor: jó kedv.
Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár
eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is
meg lehet bizonyitani.
Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.
Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve
legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt,
mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.
Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott,
a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki
beleül, fizetnie kell két krajczárt.
Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette
jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken
mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan
megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske
is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is,
óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló
iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek
és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.
Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a
két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat
czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.
– Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt?
– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két
krajczár?
– No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.
Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja,
nincs sehol.
Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez:
– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy
elvesztettem az erszényemet.
Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.
Az adószedő asszony csipőre tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni.
– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem
fizetni.
Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl,
meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán
mentek tovább.
De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta
tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből
tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.
– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.
Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat
czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig
tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett
egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan
magával és sorsával elégedve.
De a megsegitett nő utána szólt:
– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét.
Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt
köszönettel megfizessem.
Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett.
– Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet.
Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza;
szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem
is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne
mondaná meg neki nevét?
– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a
becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam
emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet
mi néven tiszteljem?
– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd
épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám
gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a
szállóhelyem is.
Igy kezdődött meg az ismerkedés.
Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak
ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak.
Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra
vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz,
vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik
egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan
kenyér.
Hivatalt! De micsoda hivatalt?
Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr.
Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta
a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.
Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza
torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok
hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A
bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri
fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja.
Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a
ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz,
szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.
Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt
el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva.
Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának
valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.
Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kis gyerekük is született.
A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan
embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes
pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban,
élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb
effélében.
A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk
neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása.
A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami
örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki
Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri
módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak
valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly
pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a
becsületes Toklyó-név is.
De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is
Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek
rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az
apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a
Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg
lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska
marad a világon.
Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska
ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez
keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek
törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével
összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak
anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.
Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.
– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni!
Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő
gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a
gyereket a pap orra alá.
– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a
gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?
A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki
Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a
kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint
büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott
le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment
haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább
viszi.
De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt
szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis
Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb
szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a
bölcs tanácsot.
Az asszony látta be először az igazságot.
– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.