A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 01

A KÉT ÖRDÖG VÁRA.

I. PRIVODA KAPITÁNY.
Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett
segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot
adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon
is.
Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép
könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára
Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába
figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira;
hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán,
országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A
fejedelemnek Magyarországon volt dolga.
Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe,
hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár
tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a
sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e
vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen
magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza
Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és
ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti
engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj,
fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek
sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István
főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás
szedni a sziklai fészekből.
Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói
várat?
Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem
használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is
nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális
labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással,
császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek.
Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól
ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst
talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben
vala.
Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget
tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális
tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és
megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.
De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a
maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a
világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és
kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket,
jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.
Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s
fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket,
megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek
szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának
vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő
keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.
És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula:
akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.
– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is
ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török,
tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek.
Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most
nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél.
Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó
hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót.
És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn
éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem
lőn gazdaggá a szegény.
És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a
fiatalokkal.
– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm
telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz
urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek,
hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a
magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom
levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere.
Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s
vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én
mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.
Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem.
– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg
az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt,
bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.
Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott
szavával, mint fegyverével.
Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar
vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre
nagyhirtelen.
Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül
találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak
egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak
vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós
Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett
volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett
volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány
falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori
táborállás keritései közé.
Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes
kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan
értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál
nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a
kurucz nemes urak ellen.
Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József
gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a
Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni,
erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső
cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.
Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az
a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre
beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a
ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját
tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a
ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére.
Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is
nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.
Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden
zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a
háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének
diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a
kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani,
Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének
elnyeréseért.
Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen
incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni,
hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló
embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már
tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó
indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és
marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott
pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik,
bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville
generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani,
pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról
eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram
boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki
belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.
Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne
módja elég.
Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt
Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép
urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is.
Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy
félelem mit nem művelhetett.
Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő
nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra,
biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár
ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai
Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán
haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula,
egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a
generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt
meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek
látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak
tiszteletére.
Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő
toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy
kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely
kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett
rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival
inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére
adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.
A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá
az ajtókilincset.
Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy,
hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon
sóhajta föl:
– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot,
hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.
S aztán fölállott székéről.
– No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal.
Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy
csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a
csizma sarkán.
– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó
étekfogóhoz.

II. PATKÓS DANI.
Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet
váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.
Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból
születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat
esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé
ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és
aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka
magyar juh, meg a kis Susánna.
Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt
semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis
Susánnával.
Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat
esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két
szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja,
lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának,
melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.
Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az
öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek
együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a
hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis
Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.
De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem
is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem
ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten
hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában
állottak.
Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges.
Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz
kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi
szél.
Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek
életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.
Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli
ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény
felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis
pénzecske is kellett.
Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat
filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst
mentekötővel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak
ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes
nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és
sarkantyukkal.
S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is
csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem
is számitva.
Az első akadály szerencsésen elhárittatott.
Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László
uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó
asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a
szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.
A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó
Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza,
rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne
felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben,
hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz,
hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába
némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni,
kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.
– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek
s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted.
Tudod a többit.
Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem
tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az
oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját
karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a
hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak
koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták
Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü
hirtelenséggel való kivégeztetését.
A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi
már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy
zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.
– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél
előteremtése.
Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó
szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós
Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt
mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a
legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja
és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva
neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén
az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még
azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté.
Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a
remekelés.
Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve
kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és
az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap,
egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy
lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és
nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.
Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem
lesz ma.
Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a
pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté
őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy
kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.
Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart
tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a
gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze
jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha
mindjárt tagló van is a kezében.
Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor
házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.
Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról.
Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá
szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte
ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s
aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb
taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s
még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel
Toroczkó felé.
Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor
ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.
– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz
ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.
– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok
állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.
– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen
állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a
fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.
Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az
nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére,
zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.
De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István
uram ő kegyelme.
Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű
fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a
bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha
félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A
legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a
melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor
kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte
röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta
volt mondani nagykomolyan.
Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna
látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan
pödörgette pelyhedző bajuszát!
De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is.
Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay
István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt
inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi
fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette
alkalmazni.
Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,«
bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.
Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába.
Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen
most emelt le a fogasról.
Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú
ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem
csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő
szerszám legyen a kezében.
– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a
dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána
Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében
ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a
világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket
Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját
gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk:
szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint
a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a
lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép
kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval,
bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok
megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek
Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes
cselédem.
– Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom.
– Csak ki vele hamarjában.
– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a
Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek
végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük.
– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan
eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg
mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége
a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy
magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást.
Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög
meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is
őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a
bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig
nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen
praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem
hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?
– De az már készen.
– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt
fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják
Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós
uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas
állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos
dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot
vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje
után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz
nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes
cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség,
szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó
barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő
könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.
Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és
buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen
semmi kifogása.
Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé.
Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s
dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely
rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután
kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához
emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.
– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s
akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes
nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.
Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának
nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:
– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz
ügyünknek nyereségével.
Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó
Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá
fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is
öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy
indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.
Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem
mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta
volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha
sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.
Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon
poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz
pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német,
rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal,
bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.
Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy
bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott
nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s
hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.
Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni
engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason
találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü
kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.
– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason?
– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a
bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat
hallottam még életemben.
– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad
hirét Balyikának?
– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam
a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja
lehetett.
– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili
Negru?
– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a
csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.
– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról
beszélj, de csak hamarjában.
A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani
kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és
szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.
– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi
havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide
Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle
hallok majd valamit a világról.
– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a
taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe
veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán hegyébe oda
teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?
– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan
körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?
– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, –
szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.
A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott
állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se
halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.
– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy
engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet,
annak van meg a bőre.
– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan
voltak, mit akartak?
– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind
elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.
– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós