A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 12

már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna
egyebet: elalszik.
Ezen a dalon aludt el rendesen.
A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát
dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.
Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már
esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már
százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik
adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt
szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta,
meg is ölelgette őket.
Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz
mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve
vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy
mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma
is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a
havas zivatarnak.
Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet
is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes.
Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele
vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált,
szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig
beléjük, a mennyit kiráz belőlük.
Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd
a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi
jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes,
ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!
Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan
ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király
asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se
lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már
az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a
régi.
A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet
viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni,
megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem
született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a
parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek
voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre,
szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen,
hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék.
Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a
mikor beleteszik.
Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik
nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S
ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját
hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem
vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem
volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia,
ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe
vagy vásárra ment, a tarisznyája.
Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz
meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről
kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát
csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:
– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.
De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott
előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos
régi dalát.
Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda
ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult
előle, hanem ugatta tele torokkal.
– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?
Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.
– Czoki előlem, adta dögjei!
S rájuk toporzékolt keményen.
De nem hajtottak a kutyák erre se.
Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a
válláról s ráfogta a kuvaszokra.
A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz
dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva;
semmiképen se akartak megijedni.
Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat
mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem
haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.
Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör
felé, mintha csak azt mondta volna:
– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.
Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni
útjából!
Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig
csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még
puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már
komolyan meg kell büntetni őket.
Nem félnek a puskától?
Jere kucsma kézbe.
Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr,
köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti
az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.
Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz
orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a
kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából
lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a
lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé
két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.
– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.
No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!
Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy
segitsen magán?
A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s
az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek
hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni
nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el
a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt
leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki
fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van
a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a
Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is
elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha
puska volt a kezében.
Ennek a szégyennek nem áll elébe.
Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a
kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.
Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt,
hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több
esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak.
De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?
Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett
lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban
botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.
De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a
mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a
süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett
ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész
testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.
Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!
Mi ez?
Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s
gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz
nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt
gyerek?
Ihol la!
Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól.
Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is
rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két
eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.
Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is,
meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.
– Mi az isten csodája lehet ez?
Oda fordul a két kutyához.
– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?
A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis
gyereket.

III.
Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy
kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott.
Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró
kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!
De mit csináljon most már?
Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt
föltenni fejére.
Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való,
hogy a gyerek ölbe kivánkozik.
Ölbe?
Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a
Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne
csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben
gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő,
kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való
jószág.
Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll.
Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.
Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli,
mint a süldő nyulat.
A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök.
Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak
lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.
Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem
visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.
Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda
teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög,
de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne,
sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.
– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak?
No csak azt várd.
Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab
vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe.
Vajon mit csinál vele?
Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint
Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.
Nemzetes uram a fejét csóválja.
– Ejnye adta porontya, tud ám enni!
Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy
jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a
gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.
– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg,
te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a
boromat is.
Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.
Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát.
Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora
száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.
No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy
félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a
csutorában.
– Egészségedre te kukacz!
Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.
De ádáz haraggal néz a két kutyára.
– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort
készitek a bőrötökből.
Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a
nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.
De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos
felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a
holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje,
lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.
Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte
dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«
Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle.
Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska,
szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag,
bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy
keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig
maradt benne hely a gyerek számára is.
Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába
beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta,
belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott
a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.
– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!
Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s
maga is mélyen befuródott a haraszt alá.
A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az
altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer
eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt
melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.
Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó
lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas
Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak
ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.
De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.
Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is
elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna
fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább
kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez.
Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább
futott.
Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be
a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe
tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul.
Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a
havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha
mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.
Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a
lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda
szólt hozzája.
– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?
A lánynak akkor is könnyei folytak.
– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.
Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort
is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.
Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy
sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.
A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok.
Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen
megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.
– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap
disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.
Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony
lelkében!
Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden
kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden
gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.
De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden
fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének
rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke
nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének
zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még
a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők
mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros
édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.
A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint
este lefeküdt.
S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás
néppel.
Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros
körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az
arczon veszett.
Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és
reszkető félelem: ebből állott az az arcz.
A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.
– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.
A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny
is, a szó is.
– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném
elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!
– Hol hagytad?
A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit
feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.
– A Gombási csárdában.
– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá.
Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!
A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy
azt megcsókolja. Szólni nem tudott.
De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá,
evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy
bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke
után gyorsan, mint az evet.
Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes
azt kioltani.
Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első
körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a
süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.
Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra
meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után
befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.
– Uram én istenem, el ne hagyj!
Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél
röpködött körülötte.
– Itt kell lenni, itt kell lenni!
Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint
felugrott, a mint ereje engedte.
– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!
Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a
szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott
halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.
Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes
szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a
Gombási csárda két kuvaszát.

IV.
Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két
kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a
Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél
után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl
kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes
uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.
Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.
De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját
felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold
kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó
boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót
tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a
falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas
erdei.
Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély
alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos
törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.
Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy
istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és
szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok
hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete
szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás,
fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép
soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és
koru pipesek.
Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy
kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a
csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.
A poronty természetesen eszébe se jutott.
De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi
hija is lehet csak a világnak?
– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?
Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül.
Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul,
körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni.
Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.
– Hová tettem a pipámat héjh?
Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a
füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog
nem volna.
Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.
– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.
Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a
tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó
oldalát. Nincs tarisznya.
– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?
Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.
Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott
kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a
haraszt alatt.
Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál
fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.
– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!
Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két
apró fülecske akad a kezébe.
– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.
De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni,
fészkelődni.
– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!
Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és
vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan
lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába
nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási
csárdáig.
Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.
– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.
A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy
pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére
felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab
kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda
ültette nemzetes uram elé.
Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai
hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A
faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt
mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban,
a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három
közül földhöz kellene vágni.
Különben pedig pipázott, mint a kémény.
– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?
S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.
– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!
– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat
mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta
magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben
itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd.
Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet
ránk! Majd visszajön érte az anyja.
Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban
kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe
kivánkozott.
– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom,
mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az
ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis
porontyot.
Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.
Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az
illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.
– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most
már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi
néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.
Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.
Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az
ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.
Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál,
követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött,
honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a
fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták
erőszakkal osztrák katonának.
Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök
Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt
már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most
már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul
már nem megy férjhez.
E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett
őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához
venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem
volt külön saját háza.
Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab
Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag
felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki
kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk
se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három
nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram
még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két
holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.
Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia
kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a
mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem
kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig
édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha
pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a
távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.
Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes
leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi
kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy
utóbb egészen letett a házasságról.
Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról,
fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást,
még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a
feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse,
kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.
Erre pedig épen nagy szükség volt.
Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett
szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon
dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta
néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról
mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák
el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét,
korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást,
beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését