A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 04

megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán
arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a
mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva
kettéhasított gerinczébe.
A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér,
mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére.
Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté a
sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a
barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz
vitézre nem gondolt többé egyik se.
De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat.
Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy
négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a
nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes
hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe
déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag.
Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.
Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az
eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a
feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra,
birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi;
tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy
elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz
vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely
ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes
hatalmának látására.
A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös
lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá
hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék
kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki.
Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy
szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát
a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú
fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony,
melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat
kellett fognia.
Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a
szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen,
lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett
virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s
melynek színe és illata meghalt örökre.
Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a
magas kőre.
– Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott?
Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő
jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához
kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott
odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott
keservesen.
De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak
nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a
viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta
Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének
megfutamodását.
Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el
nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának
mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a
légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli
bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna,
nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet
ilyen szíve szerető párjához.
Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a
rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz
életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai
megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot
vert gonosz indulatnak viharos mozgása.
Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint
a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós
Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz
haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a
menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak
vas kezét.
– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba,
ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.
S húzta magával Patkós Danit.

VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.
Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona
seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat,
mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé.
Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.
– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?
– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn
van a várban.
Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még
Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan,
gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket
megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.
Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy
félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon
ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két
Ördög várába:
– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár
parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága
marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre,
magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz.
Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad
meg pokolnak örömére.
Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette
oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.
– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad
ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük,
magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára
fogaidból veretek patkószeget.
Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem
szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.
– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő
kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok
kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban
járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát,
a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről
elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott
feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel,
itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor
lészen találkozásunk.
Privoda kapitány visszakiáltott:
– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba
huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket
pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.
Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott
agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele
is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen
ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla
tetejéről, mikor azt elgondolá.
Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának
rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta
meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni
Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék.
És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már
és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné,
most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint
ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve
lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt,
vagy szétdaraboltatni magát általa.
De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.
A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét
darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul
helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha
lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni.
A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru
volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel
kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.
Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s
kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat.
Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét
lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s
meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá
azt egészen a barlang szájához.
– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz
mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.
Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda
állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére
téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:
– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom
Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e
idáig?
Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával
czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig
elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz
haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög
várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló
lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két
szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.
Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett
kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó
haramia sereghez:
– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém,
harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és
fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál
fogva, mint a patkányt.
Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák
eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék.
Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s
kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne
haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.
Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani
feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás
után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta
őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma
– úgyis oly sok volt már a rováson.
De bizony nem lett abból semmi.
Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt
Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant,
robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak
lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és
csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és
kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak
üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha
jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának
s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és
zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának
vérfagyasztó kaczagása!
– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?
Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott
szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai
hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák
rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a
sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda
kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak
Kolozsvárra.
Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első
pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú
nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a
szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli
dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind
lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a
honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte
Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta
helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával
melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.
– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.
Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:
– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.
– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak
olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.
Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek
némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt
Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:
– Ime, itt áll előtted jegyesed.
Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt
mondá neki:
– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.
– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged
szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem.
Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól,
de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem
menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.
A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme
égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett
hozzá s megfogta kezét.
– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek
érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.
Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát,
meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú
barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át
bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a
követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még
kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.
– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.
Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú
halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és
ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok,
csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és
főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer
jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika
megint szemközt fordult Patkós Danival.
– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok,
ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat
csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.
Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e
szót mondá:
– Most már Susánnához vezess.
A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a
mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a
záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós
Daninak:
– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé,
annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan,
teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?
Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével
megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:
– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és
szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!
Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani
kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával
lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant
onnan.
Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn
arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva
vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a
tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel.
Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós
Danihoz:
– Itt van menyasszonyod!
S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.
Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni
látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az
oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő
jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven
keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.
Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt
kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét,
zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.
– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj,
ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok
itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak
még tőled ez életben.
A ki meghalt: az nem beszél többé.
A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek.
Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé
föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes
hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde
alatt.
Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár
leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s
végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott
hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt
hozzájuk:
– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy
szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem
félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a
félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én
meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak
benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit
élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három
vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam.
Halljátok ezt? Én magam is.
Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem
aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta
menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat
rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében
hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem
gondolkodott egy perczig sem.
Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú
haraggal.
– A ki kezét fölemeli: halál fia!
Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két
lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E
pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott,
nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még
egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós
Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer
darabra zúzva találták meg a patak ágyában.
* * *
Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt
látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség
rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd
felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz
Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a
két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz,
hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő
haláluk.
Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait.
Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a
tömeghez:
– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én
vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator
haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk!
Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére
segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.
Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes
bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz
meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte
a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós
Daninak nagy dicsősége.
De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen,
létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja
mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.
Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az
indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek
örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé
gonosz hírük nem hallatszott.
* * *
Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába
Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának
kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.
– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő
kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A
kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem
tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé
kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!
Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes
jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.


ÉJBEN, VIHARBAN.
Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek.
Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se
volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is
őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és
gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.
És ennélfogva sok imádó.
De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje.
A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt
szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.
Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki
nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen
halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel
megesküdött.
Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn
megboszulja magát.
Megtehette.
Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül
könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle
hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre.
Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép
asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.
Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga
a szép asszony sem.
Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal
özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki
Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon
rettenetes zilált állapotban.
Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű
asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.
Emmi pedig könnyelmű asszony volt.
Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt.
A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az
élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros
ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek
illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.
A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig
volt pénze és hitele határtalan.
A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi
kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj
kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az
életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból
naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.
Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása.
A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba
küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.
Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév
után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának –
így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság
volt és nem hizelgés.
Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan
jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott
volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.
A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen
hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a
vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt
mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha
azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is
természetesnek találná mindenki.
A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi
mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra
nyujtá:
– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem
felejtett el.
– Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy.
A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint
rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy
is ismételten végig nézte a gyermeket.
A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki:
– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk,
félek tőle.
Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá.
– Bohó, mit értesz te ahhoz.
A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment
anyjához, átölelte derekát és azt mondá:
– Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeiből.
– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán
bement vendégei közé.
– A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnőjének.
Néha azonban csodálatos ösztönük van.
Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu
hangon mondá neki:
– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen
fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.
– Igen szivesen.
A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s
akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt.
– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt
Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.
A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel
játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:
– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem
közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.
Felbéczy leült szemközt a nővel s két karját összefonta mellén.
– Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nőm legyen.
A nő tovább mosolygott.