A két ördög vára és egyéb elbeszélések - 07

közelget éjfél felé.
Künn csunya, zivataros idő berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és
veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a
szobába s a kandalló néha időnként úgy zúg, úgy morog, mint valami
haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még
az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé.
A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom
jobbja mellett és simogatja deresedő hosszu szakálát és kezdi a szót
ekképen:
– Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós
urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és
aztán a havas, zimankós idő miatt utat vesztve egy czigányputriban
töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves
hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak.
Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a
jelenvalók, tudta az egész vármegye, sőt tudta már Kató leányzó is,
mindamellett a viczispán uram iránt viseltető szükséges tiszteletnél
fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött
a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban.
Mielőtt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy
csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu
felől. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s
jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar.
– Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég
uraktól Kazóné asszonyom.
Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint
Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett
orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé.
Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos
mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak,
a kit ez a sok mérges eb az utczán talál.
Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát,
hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy
hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű
fokost.
A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erős férfihangok is
hallatszottak immár, sőt nyiltan kivehető volt a csengő hang is, mintha
csak kocsin jöttek volna uj vendégek.
Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak
vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és előszobába, elbujván ott
nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn
vonitott a hóban.
János is jött vissza s nagy elképedve megállt az ajtóban.
– Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély
felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat
soha ilyen mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel
van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva
felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh,
ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába.
Megyek az emberekért vasvillára.
– Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy
bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek
háta mögé.
E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétből. Lova
horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fővel, félrevetett dolmányban
és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe
nőve.
– Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen későn? – kérdé Kazóné asszonyom.
A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és
csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott.
A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és
Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a
kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas
mellett s mind a kettőt a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a
falubeli kutyák között.
Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy
tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és
átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen:
– Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa
meg erőben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben,
bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idő
miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az
utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget
magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen
uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már
itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben
boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak
hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri
fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony!
– Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint
kikeveredhetett csókból és ölelésből, – nagyon szívesen látom Feri
öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm
atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé.
János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a
kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb
kerülni szegény özvegy hajlékomba!
Ekképen történt meg az első találkozás. Az urak, vendég urak ujra
bementek a nagy ebédlőbe és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést,
csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István
uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében talált
atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás
históriáját is.
– Erről nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a
bársonyosi szőlőhegyből kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak
s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát előre rántván, egy
fokossal hátára vetette magát s előre rutagatott; alkonyodni is kezdett,
a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a
nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek
hozta a két csikaszt.
Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a
gyerekből harapófogóval se lehetett a szót kivenni.
»Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly
fiatal gyerkőcznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az
a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek
is találná venni.
Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belső méltatlankodás nélkül
elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak
bizonyosan fölélesztette volna az ő lelki nyughatatlanságát, ha a Feri
kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a
hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart
lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél
fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott:
– Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim
és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már
tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és
aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél
fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai
mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen
becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra
akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát
kivánok mind közönségesen.
Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy
mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása
megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki
köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli
kötelességét senki sem s jó időbe telt, mig Kazóné asszonyom a maga
ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét
és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak
után nagy lelki nyugalommal elaludnék.
Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és
holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes
beszélgetésre pedig az idő már elhaladván, Balogh János viczispán uram
ekként szólott Katóhoz:
– Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást,
valamennyien utról jöttünk s utra készülünk, nézd, a dunamelléki
atyádfiai is már csak bóbiskolnak.
Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött
atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti
fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor
a leány most először szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem
ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható
volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult.
Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még
bánásmódja.
Kató beszólitott egypár leánycselédet s míg az urak, atyafiak egymástól
az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité.
– Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis
házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint
édes anyámasszony megrendelte és a mint tőlünk telik, mindenkinek
elégséget teszünk.
– Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó víz: ez kell nekünk édes hugom
éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram.
Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit
pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s
keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a
Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta
számukra készen állott, a többi vendég és atyafi pedig három szobában
tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bőséggel s
hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne
szenvedjen.
A következő három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A
hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy
istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is
több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ
minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se,
nemhogy az ő kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott
éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégéről s kertek
alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen
időben az ő szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban
kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy
szerencsétlenség támadhatott volna ebből mind a vármegyére, mind a
familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe
jutott a két jusskereső Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb
aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha őket
félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök.
– Olyan erős mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött
két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután ő, habár azok gonosz
szándékkal jöttek is ő hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de
mindamellett merészkedjenek csak előhozakodni idejövetelük czélja felől,
majd megmutatja ő nekik, merre vezet ki az út Kazavölgyéről s majd
tudtokra adja ő érthető módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született
kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében.
A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg.
Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az ő uri vendégeit és atyafiait s
eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felől, sőt a
kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a
pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan
fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szíves szó és atyafiságos
marasztalás.
Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra
kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit
egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektől nagy sok
hálálkodással elkövetkezni.
A negyedik napon már a nagy ebédlő melletti szobában a kerek asztalnál
csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s
Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort,
hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató
leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak
sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerőség eszébe sem
juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az ő egyetlen leányára.
Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné
asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a
fiataloknak:
– Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellő jámborsággal, nekem egy kis
atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal.
Ezzel megindult a belső szobák felé.
– Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s ő is
megindult utána.
Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a
közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos
oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak
görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany
karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos
czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén.
– Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt
velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak.
Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné
asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két
kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal így szólt az
asszony:
– Urambátyám azt mondá, midőn ide érkezvén szegény hajlékomban először
láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ámbátor én
atyafiszerető jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy
boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, osztályos vagy sógorságból eredett,
közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerző vagy tékozló,
várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvető és ámbátor különösen
nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság
tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett
engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem
illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a
dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy
Bánthó följegyezve ezelőtt mintegy száznegyven esztendővel, de az
szecsődi Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, ő tőle tehát a
dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek.
Bánthó István kétfelé simitá deresedő bajuszát s ekképen felelt a szóra:
– Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tőlem távolabb, mint hogy kedves
hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha
egy ilyen atyafiszerető nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem
tehető, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra
még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erősségeink
mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna:
mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell
mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi
családfában némi tökéletlenség előfordulna is.
– Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész
elhatározással.
Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedő bajuszát s igy szólt:
– Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz,
hogy kedves hugomasszony fiágon való dédősapjának apja Kazó Sámulnek
neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát,
Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsődinek iratott,
mivelhogy Szecsődön volt prédikátor és esperes.
– Ugy, tehát konvenczionális ember volt.
– Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, híres nevezetes férfiu
volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét.
– A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak
följegyeztetni.
Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s így
folytatta a szót:
– Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia
volt Mihály, az én ősapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám;
ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendős s
általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt.
– Köszönöm igen szépen.
– Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott
osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a
jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem ő, sem Sámuel fia nem ült meg
ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak.
Bánthó Mihály ősapám nagyon belekeveredett a kurucz világba s nehogy a
birtokot elharácsolják tőle: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó
Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a
mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a
kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves
hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim
megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e
pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok.
– Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd
bővebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi
szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni!
– Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik
tudni nagy bölcsen, hogy a végső itélet már meghozatott s hogy most már
csak a végrehajtás vagyon hátra.
– Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok,
reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál,
liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden
remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendő mulva is a birtokban
akarok ülni.
– Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem
is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg
nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei
emberekkel.
– A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni
söprőnyéllel, mint a csürhét.
Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet
az előbbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet:
– Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részéről
is kedves hugomasszony iránt megbizonyíthassuk, mi minden perbéli
előmenetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában,
hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele
zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének
örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi-
és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s
istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind
végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk.
– Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van
jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy
talpalatnyit.
– Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról
eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi
barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s
egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik
emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven
nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának
neveztetett és a nemes uri familiának külön kuriális birodalmát képezte.
Minek utána az idők folyamában e két határ összeolvadt s különböző
osztályok által eredeti formájából ki lett vetkőztetve, most már nekünk
nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak
melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának
öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elődünk Kazó
Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak
kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba
szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet
fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban
volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok
meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja
Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a
szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott
maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén
kedves hugomasszony birtokában.
Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon
mosolyogni. Jól tudta ő, hogy az a levél ő nála van, de csak most tudta
meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István
uramat, a ki folytatá:
– Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az
utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már
a Halytó-atyafiakat, kik Kazavölgyéből kitudattak, örök tanuképen
hitelesen vallásra birtuk s az ő vallásaik szerint a nekünk esendő rész
itt a kastély mögötti erdőben és három táblában feküszik, de mivelhogy
sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását
szívünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos
ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés.
Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát
levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen,
csipőre tette két kezét s igy szólt:
– A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem
adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak
pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam
magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörről még egy igét ejt
az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi
atyafiakat.
Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedő bajuszának
mind a két szárnyát s ekként felelt:
– Most már fogatok, hanem eljövök a levélért karácsonyra.
Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné
asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse.
Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az
ablaknál állt piros arczczal és könyező szemekkel. Valaminek kellett
történni a két gyerek között. A két gyerek aligha egymáson nem
felejtette eszét.
Kazóné asszonyom kemény hangon mondá:
– Kató, láss a baromfiak után.
Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel
odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó
fülehallatára:
– Kedves asszonynéném: adja nekem Kató hugom feleségül.
Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyező
leányra és visszavillámlott a vakmerő kölyökre. És szólt:
– A nevem Kazó, a lovam fakó, a lányom Kató, kendnek nem eladó!
És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódította a másik szobába.
Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá:
– Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind
a három isten állja is utamat.
E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és
a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha
hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül,
sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig
Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy
Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán
elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sőt maga is segitett
a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében
kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a
gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli
bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.
A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő
tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért
bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen
megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni
bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem
az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké
tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között.
Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt,
míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig
a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a
cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó
lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges
utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből,
ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a
kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.
Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s
fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató
leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt külön
falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még
napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a
leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az
ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha
el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis
sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.
Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a
baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma
megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott
megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag.
Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt
susogta:
– Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám?
– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt
kérdezte Feri.
Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak
fejével integetett.
A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s
nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen
oda állt a leányzó mellé.
– Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem!
Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész,
el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon,
keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem
mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István
uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon
nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle
atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott
hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is
ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se
vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg
se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a
kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi
kitudódott a következő uton-módon:
Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó
István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már
lenyugodott:
– Édes apám uram, meg akarok házasodni.
Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem
lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a
kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.
– Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára.
– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság
ütközött beléd.
A kölyök folytatá:
– Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni Kazavölgyéről.