Pusztai találkozás; Patak banya - 16

néztek, holott én esztendőn át vesződtem a gyermekeikkel. Egy török, egy
árianus nem volna ilyen szívtelen.
A bátyura útját állotta az asszonynak.
– Hova mennél ebben a nagy hóban, jámbor. Azt hiszed, nem érték volna
fel ököllel, ha mernének idejönni. De nem mernek ám. Félnek azok még az
utczára is kilépni. Talán attól félnek, hogy az ég rájuk szakad. Semmi
közöd velük…
Azután gondolkodott egy kissé, kimondja-e a nagy szót, a mit mondani
akar? Megkeményítette magát s inkább bömbölve, mint emberi hangon szólt:
– Megtagadták a hitüket. Nohát!
Aztán zokogva ismételte: – Megtagadták!
– Hitüket megtagadták! – ismétlé Ilona is szelíden. – És ragaszkodtak e
jelenvaló világhoz. Szegény öreg emberek! ki tudja, micsoda
szenvedéseken mentek keresztül, hogy ennyire jutottak. Inkább sajnáljuk
őket, mintsem kárhoztassuk. Jobban fáj az nekik, mint nekünk. Mi ne
itéljünk. Olyan kőben ők is eleshettek, a minőben Péter apostol. De –
tevé utána izgatottan – szívüket mégsem kellett volna megtagadniok!
– Azt is megtagadták, ha mondom, – dördűlt fel a bátyura, míg marczona
arczán két-három ágra folyt a köny. – Azt is megtagadták s azt az egyet
az Isten, annak az egynek, ne engedje el soha!
– Mit?
– Az egyiket megtette az uraság szabadosnak. Jól járt, nem robotol, míg
él. A másikat megtette bírónak, már a háza előtt áll a kaloda. Viselje
egészséggel. A harmadik… A harmadikat verje meg az igazságos Isten!
– Uram! ne hallgasd meg ezt a szót! – sikoltott az asszony ijedten. – Ne
átkozódjék kegyelmed, mert az átkozóra hull vissza.
– Hadd hulljon! – harsogott az öreg durva daczczal. – Hadd legyek
megverve és mint egy bélpoklos; magam is azt akarom, ha még az ilyen
ember is boldogul élhet. Csak azért is átkozódom. Verje meg az Isten!
Verje meg! Verje meg! Verje meg! Hétszer verje meg addig, míg más embert
egyszer megáld. A százkilenczedik zsoltár minden átkával verje meg!
Az öreg szája tajtékzott. Ilona réműlten ragadta ölébe kisdedét s
eltakarta kezével, fejével, mintha attól félne, hogy az átok mindjárt
visszahúll és ezeket éri. Nyugtalan félénkséggel csodálkozva nézte a
rettenetes öreget, a ki úgy állt ott, mint egy kiszáradt fa, mely fekete
ágaival kapkodni látszik a villámok felé.
– Lehúzta az özvegyről a ruhát, az árva feje felűl a fedelet. Ki sem
merem mondani, mert tudom, hogy mindjárt meghasad a szíved.
Ilona a két kisded fejét letakarta a kötőjével. Most már beszélhet.
Védve vannak az átok ellen.
– Csak mondja bízvást bátyám uram. Ha a kegyelmed átkaira meg nem
hasadt, ne féltse semmitől.
– Bánsz is te valamit, csak a két porontyod maradjon! – szólt bosszúsan
az öreg, aztán újra felharsant. – Nohát elveszik a telkedet és annak a
kopasz képmutatónak adják pribéksége díjába! Verje meg az Isten!
– Dehogy verje bátyám uram! – felelt könnyűlten az asszony, mikor
megértette, hogy ennyi az egész. – A nélkül is elég baja lesz vele.
Hiszen csak tömlöczöt változtatott az Isten-adta! most már két telektől
kell neki robotolni: az száznyolcz nap. Innepelni sem ér rá! Elég
büntetés ez neki. Mintha élete egyharmadát tömlöczben töltené. Azért mi
sem esünk ám kétségbe. Ad az Isten munkát is, kenyeret is. Hány zsellér
van, a ki tiszteségesebben él, mint a telkes gazda! Csak a házunk,
kertünk legyen meg.
Míg így vígasztalgatta az öreget, elkezdett könyezni. Eszébe jutott a
mező, a rét, melyen aratott, gyűjtött. A szántóföld, hova ebédet
hordott. A kukoriczaföld, a kenderföld, melyet ő kapált, tört, puhított
két kezével. Jó karban tartották, most ez a jó föld idegenre száll. Míg
az ajka vigasztalt, a lelke sírt.
– Azt mondom asszony, hogy te most engem ámítasz. Látom a szemedből,
hogy fáj. Nem is volnál jóravaló asszony, ha nem fájna. Hanem azért ne
búsulj! Majd fordítunk valahogy a dolgodon. De az a kopasz haramia nem
ül ebbe a vagyonba. Hát csak ezt jöttem mondani. Holnap kijönnek az
urak, majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.
Az öreg elkullogott. Ilona magára öltötte legmelegebb ruháit és ment –
nem a három kiszabadúlt emberhez, kik férjének fogolytársai voltak,
hanem végig a kerten, ki a mezőre. A mezőt, a gyepűt, a gyalogútat, a
dűlőútat, az árkokat magas hó borította mind. Ő ment nyíl-irányban s
felkereste földjeit. Ráismert mindegyikre, sorban megsiratta
mindegyiket. Egyiknek a végén kökénybokor volt. Úgy fájt a szívének,
hogy rá nem borúlhat, hiszen az is adott neki árnyékot. Rajta volt még
az idei kökény puhára aszva. Leszedte mind, ne legyen az idegené. Haza
vitte kis fiának.
*
Másnap megjelentek az urak. Csöngős szánakon jöttek. A szán oldaláról
kétfelől kevélyen fityegett le a farkasbunda ujja, érezvén, hogy most
nem holmi sáros kerékkel, hanem magasabb származású hóval van dolga. A
szánka előtt lovas paraszt kémlelte a fuvatagokat és gödröket.
Minden nyaktörés nélkül végigcsúsztak az útczán egész addig, a hol a
kaloda, a becsületérzés ezen emelőgépe gyakorolta czivilizáló
tekintélyét. Imé, az erkölcsi erők is csak gépek által fokozhatók: hát
hogyne volna szín-arany igazsága a materializmusnak.
A volt bíró már ekkor összegyűjtötte a közrendet s fiskus úrnak nem volt
egyéb tenni valója, mint a tornáczban a legelőnyösebb helyzetben
állítani föl kurta termetét s a legkedvezőbb világításba zöld bekecsének
ezüst gombjait.
Az emberek levett kalappal rettegték az orákulum megszólamlását.
A fiskus úr beszélt nekik a jobbágyi hűség és engedelmesség hasznairól.
Imé Hárány András, Kárány János és Sárány Mihály (mind a három jelen
volt és lesütötte szemét), kik mint szánni való eretnekek jutottak
tömlöczbe, nagy testi áldásokkal elhalmozottan tértek vissza.
Megmentették lelküket, mert megtértek az anyaszentegyház kebelébe. De ez
még mind semmi. Mert ezek fölött még Hárány András bíróvá, Kárány János
pedig szabadossá tétetik, hát mindenki engedelmeskedjék nekik. Ne
szégyeld magadat Jancsi! Te pedig Andris jól megmarkold a bírópálczát!
Sárány Miskára még más jutalom is vár. Hívjátok elő Patak Istóknét…
– Az uradalom értesült róla, hogy az öreg Patak Istók feleségestől
együtt meghalt; fia tömlöczben: így hát gazdátlan maradt a telek. Már is
huszonnégy nap robot tartozása van. Az uradalom nem szenvedheti a kárt,
azért a telek a tied lesz Mihály! Te szolgálsz érte. Értetted-e
menyecske? – szólt az érkező asszonyhoz.
– Igenis értettem, nemzetes uram! – suttogta az asszony reszketve.
– Nagy jó uram, – furakodék elő a bátyura egész alázattal, – instáljuk
kegyelmedet falustól, ne tegyenek annak a szegény embernek annyi kárt.
Ez a szegény asszony akár koldulni menjen két gyermekével. Mi mindnyájan
kezességet vállalunk érte, leszolgáljuk robotját. Csak addig ne
bolygassák szegényt, míg a férje haza szabadúl.
– Kend vén zsivány! ki fogadta kendet prókátornak? Jobb lesz, ha
eltisztúlsz innen vén haramia! A Patak Istók házában egész éven át
iskola, zsinagóga! kend a vezetője, ezzel a féleszű bognárczímerrel. Ha
ezer robotot igértek sem lesz belőle semmi. A ház is Sárány Miskáé lesz
becsáron. Százötven forinttal meg van fizetve becsületesen. Egyébiránt
ki ád többet érte? Senki. Tied a ház Miska. Egy hét alatt kifizeted; ha
nincs pénzed, ád az uradalom. Úgyis csak oda megy vissza, mert nem adjuk
ám az asszonynak. De hogy sem! Czifrálkodásra? Értetted-e menyecske?
– Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő szent neve! – felelt az
asszony inkább magának, mint a kérdésre.
– No azért mondom. Az a pénz kamatozni fog a gyermekeidnek. Az árvák
vagyona szent. Ahoz senkinek sem szabad nyúlni; – tevé hozzá
elérzékenyűlten. Az Isten is megveri, a ki az árváéból csak egy fillért
is elvenne. (Verje is meg! dörmögött a bátyura.) Elhallgatsz, vén tulok!
Nem fiaim! az árvák vagyona épségben megmarad; ha felnőnek, visszakapják
kamatostól.
– Hát addig miből élnek? – kérdi a bátyura.
– A kend kurta esze szerint meghalnak éhen. Szeretnéd úgy-e vén ripők,
hogy lenne mivel vádolni az uraságodat. Hán! de az uradalomnak is van ám
esze, meg lelke is. Az árvákat az uraság fogja táplálni, ruházni,
taníttatni, neveltetni. Úgy fordúl, hogy urat nevel belőlük, hogy az
anyjuk kézcsókra jár hozzájuk valamikor. Bíró gazda! ennek az asszonynak
a gyerekeit holnap behozod a városba.
Ilona most látta csak a kést, mely szíve közepének van irányozva.
– A kis fiaimat akarják tőlem elvenni! – szólt szelíd, alázatos
panaszszal, mely a szíveket facsargatta meg, azután odaroskadt a fiskus
lábaihoz, ott vonaglott mint egy féreg, mely az elgázolástól meg nem
mentheti hitvány életét. Vagy mint egy angyal, kit a sátán földhöz
vágott és megkötözött.
– Kegyelmes uram! ne vegyék el tőlem a kis fiaimat!
Két könycsepp is jött segítségére, azután több is. Az is oda hullott
mind a fiskus lábaihoz. Segítettek könyörögni.
– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.
A fiskus kegyesen megsimogatta az asszony arczát.
– Eredj bolondos asszony, még engem is megríkatsz. Hát hiszen nem eszik
meg a fiaidat! Megcsókolod te még ezt a kezet, a mért elvette őket.
Jóval fizetek a gonoszért. Lásd! a te férjed erővel vette el én tőlem a
kulcsot, pedig az épen úgy az uraságé, mint azok a gyermekek a tieid. Mi
mégsem használtunk erőszakot. Azt sem kérdjük, hol a kulcs. Majd behozza
a kinek tetszik. De bíz az míg kezünkben nem lesz, addig a te Istókod a
vármegye kenyerét eszi. Ha behoznátok a kulcsot, férjed kiszabadúlna,
házát is visszakapná. Az uradalom is megszabadúlna egy tehertől, mert
nem kellene gyermekeidről gondoskodnia. De így kéntelen vele. Jóravaló
uraság gondját viseli a jobbágyai árváinak. Bíró! megértetted-e jól?
Holnap behozod a gyerekeket. Viszed egyenesen a szürke barátokhoz.
Ott hagyta az asszonyt; a tömegen keresztül szánkájához hatolt,
fellépett s elhajtatott.
Ilona kétségbeesett jajgatással futott a szánka után végig a falun: «Ne
vegyék el a kis fiaimat!» Elesett egy zökkenőben, felkelt; megint
elcsúszott egy sikamlós lejtőn, megint felkelt; de szemeit le nem vette
a szánról, mely perczenként nagyobb távolságban előzte. A falu végén a
kocsiút keletnek felkanyarodik, szögletet képezve, melynek két végét
nyáron át gyalogút köti össze. Ilona ösztönszerűleg a gyalogútra
tartott, melyet most felismerhetlenül elborított a hó, az árokkal
együtt, melyen keresztül vitt az ösvény. Egy lépéssel övig sülyedt a
csalárd árokban, s mire az árok hátjára hatolt, már akkor a szomszéd
falu utczájában eltünt a fiskus szánkája. Még akkor is könyörgött neki
összetett kezekkel.
– Ne vegyék el tőlem a kis fiaimat.
Most egyszerre elhallgatott. Azok jutottak eszébe, kikért szívét
hasogatta a bánat. Hátha már el is vitték. Őrizetlen hagyta őket: hátha
azóta a bíró elvitte! Az ijedség elvette szavát. Visszafordúlt s néma
kétségbeeséssel szaladt haza. Most már nem nézett sehova, csak egyenesen
maga elé, hogy el ne essék. Minden elesés egy örökélet rá nézve. Nem
hallott, nem látott semmit, csak az útat, az úton a két mély
szánkanyomot…
E közben mintha nevén szólította volna valaki.
– Ilona, Ilona!
Feltekintett. A bíró háza előtt volt. A kalodán akadt meg szeme, mely
mögűl ujra az előbbi kiáltás hangzott durva nyögéssel.
Ilona odafutott. A bátyura volt. Hajadon fővel ült, inkább feküdt a
havon, jól rosszúl betakarva öreg szűrével. Két lába a kalodában.
– Véged van asszony. Nekem is végem lesz, mihelyt innen kiszabadulok.
Megölöm ezt az istentagadót. El akarta vinni a gyermekeidet. El is
vitte, ott ordítanak a házában, hiszen hallhatod. Ne könyörögj neki, úgy
is hiába! Mikor elszaladtál az után az istenostora után, én elmentem a
gyermekeidért, hogy majd magunkhoz viszem. Ez az ember utánam jött, a
kisajtóban találkoztunk. Mind a két porontyod a szűröm alatt volt. Az
ártatlanok úgy hallgattak, mint a macskakölykek, mikor az anyjuk viszi.
Még erővel akarta tőlem elvenni! Letettem a gyerekeket a hóra, megfogtam
a kutyának a nyakravalyóját, letepertem a hóba s megtérdeltem. Csak azt
bánom, hogy meg nem fojtottam. De ha innen kiszabadulok, jaj lesz neki
is, nekem is.
Ilona az öreg szavait értette is, nem is. Az utolsó szavakat már nem
hallotta. Befutott a bíró udvarára; a konyhaajtóban egy perczre
megállapodott. Úgy is hiába! – gondolá és visszafordúlt, a nélkül, hogy
kis fiait meglátta volna. Futott egyenesen haza, felnyitotta a
szekrényét, annak fenekéről előkeresett egy ruhacsomagot, azt kibontotta
s kivette belőle a templomkulcsot, mely egy év óta rejlett pólái között.
«Isten azt is megbocsátja – suttogta magában. Isten azt is megbocsátja!
azt mondta nekem az én jó lelkiatyám. Nem is hiszem, hogy meg ne
bocsátaná. Miért kívánna én tőlem nagyobb áldozatot, mint mástól? Egy
szegény árva asszonytól, a kinek nincs már senkije, semmije. Sem
hajléka, sem férje, sem két kis fia. Két szép kis fia sincs. Édes jó
atyám! édes jó Istenem! mutass nekem nem hajlékot, a hol megpihenjek:
mutass útat a hatalmasok szívéhez!»
Megeredt ismét azon az úton, melyen ezelőtt félórával futott
sikertelenül a fiskus után.
Egy pillanatig tétovázott, ha a szán-nyomot kövesse-e, vagy átvágjon a
gyalogút irányában. Ő csak távolságot látott, nem akadályokat. Azt
hitte, egyenes irányban menve nyerni fog, ha csak néhány perczet is.
Keresztül vágott a szántóföldeken, nehéz, fárasztó léptekkel, zihálva
törtetett a nyomástalan havon. Végre tikkadtan kijutott a kocsiútra. Ott
leült a határdombon; piros csizmájából kirázta a havat s újra felhúzta.
Egy pillantást vetett még a falura, hol kis fiai vannak, meg a szegény
bátyura; aztán sietve haladt a székváros felé, folyvást mondogatva
magában: – Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja!
A székváros jó hat mértföldnyi távolságra van. Útközben elesteledett, de
eszébe sem jutott szállást keresni éjtszakára pihenőre. Ment mindaddig,
míg egy falu végén az utolsó háznál összerogyott. Jó emberek ölbe
fogták, melegre vitték s nem bocsátották ki a kegyetlen hideg
éjtszakára. Végre elaludt. Álmában is ezt suttogta: – Isten azt is
megbocsátja. – A kik hallották, nem győzték találgatni, micsoda nagy
vétke lehet a szegény teremtésnek. Mindegy, akármi, csak hadd nyugodjék
szegény.
Másnap újra útra kelt. Lábai fájtak a tegnapi hosszas gyaloglásban.
Semmi sem oly fárasztó, mint nagy hóban út nélkül törtetni.
Nagy erdőkön vitt keresztül útja. Hallotta a lankákból a fenevadak
üvöltését, de nem félt tőlök. Hogyan bántaná a farkas az olyan asszonyt,
a ki fiaiért megy könyörögni.
Ha az út nehezűlt, ha lábai fáradni kezdettek, volt egy jó segítsége. A
köny. Mikor ez megeredt, feledtette minden fáradtságát.
Mikor megpillantotta a székváros hatalmas tornyait, a mint a város
fölött ülő lomha köd közűl kisugárodtak, megdöbbent, s a keblébe rejtett
kulcshoz kapott. Nem árulás-e, a mit el akar követni? Nem a mások
kincsén akarja-e megmenteni a magáét? Nem jobb lenne-e visszafordulni és
Istenre bízni dolgát?
Akkor ismét eszébe jutott a pap szava.
– Isten azt is megbocsátja! Isten azt is megbocsátja! – Suttogta magában
és kettőzött erővel sietett a tornyok felé, melyek mint megannyi
fenyegető ujjak emelkedtek ellene.
Ide ne jöjj! Eredj vissza!
– Mit beszéltek ti nekem a ti kőujjaitokkal! Isten nem tornyok által
küldi izenetét az embereknek. A kő nem mond sem jót sem rosszat. Isten
szolgájára hallgatok, a ki azt mondotta: Isten azt is megbocsátja…
– Nem is kell nekem egyéb, csak hogy megbocsássa. Csak az az egy, hogy
megbocsássa. Azt nem mondhatja: «Jó és hív szolgám!» Nem is várom. Nem
illet ilyen nyomorult férget az a nagy boldogság. Nem is kívánom. Oda
adom a kis fiaim váltságául. Csak megbocsássa.
A város végén egy emelkedett domb, a dombon egy kőkereszt. Szobrász keze
műve és nem kőfaragóé. Az a nyugalom, mely az Isten szentjének arczán
ül, nem a kő nyugalma, hanem az örökkévaló életé.
A nemes fő szeliden hanyatlik alá, nem az elhagyattatás fájdalmát, hanem
azt a boldogságot fejezve ki, mely lelkét az atya kezeibe ajánlja. Semmi
pleonasmus az egész alakon, mely a képzelet erőszakolására volna
számítva; rikító vércseppek, otromba szögek és a szenvedés egyéb kiáltó
jegyei mellőzve vannak mind. Még az ismeretes négy betű is hiányzik a
kereszt ormán. A művész kevély volt. Felirat nélkül is meg kell ismerni
az ő művén a názáreti Jézust; azt pedig, a ki megfeszíttetett.
A kereszt alján a szent anya áll összetett kisded kezekkel. Tiszta
arczán az a mondhatatlan fájdalom, mely szívében érzi az éles, az
általverő tőrt.
Ilona távolról észrevette a feszületet, oda sietett és tövéhez borúlva,
zokogva ölelte át.
– Oh te Istennek báránya! Én uram! én idvezítőm! felvettem keresztemet,
követtelek. Itt van, igen nehéz. Vigyem-e tovább? Letehetem-e? Igen
elfáradtam! Mondj egy vígasztaló szót! Megbocsátod-e, ha elmaradok
tőled? Nézd nincs semmi erőm; semmim sincs, csak ez a nehéz kereszt.
Megbocsátod-e ha leteszem…?
[Illustration: – Óh szűz anya! Könyörülj rajtam.]
– Nem szólsz semmit! nem szólsz semmit! nincs tenéked én hozzám egyetlen
szavad! – folytatta sírva; azután az anyához fordult:
– Oh szűz anya! könyörűlj rajtam. A te szívedet is általverte az éles
tőr. Te is futottál kis fiaddal, te is féltetted, te is őrizted.
Azután megmarczangolta fagyos ujjaival a szobor kisded lábait. A
szobornak nem fájt az, neki sem fájt már!
– Asszony vagy! – kiáltott őrjöngve, – szólj az asszonynak! Anya vagy!
szólj egy szót az anyának! Mit tettél volna te, ha kis fiadat elvették
volna tőled? Megváltottad volna-e a templom kulcsán? Nem felelsz? Oh te
nem vagy anya, a te szíved kőből van.
Magához tért. Borzadva emelkedett fel a kereszt tövéből. Hiszen nemcsak
eszét hagyta már el, hanem hitét is. Egy faragott képnek könyörgött! –
Ő!…
– Te kő vagy! te nem bocsáthatsz meg semmit! De te, én Jézusom! én
lélekben imádandó idvezítőm! te megbocsátod nekem, mivel igen szerettem…
Sírva futott odább. Görcsös ujjait marczangolva mélyesztette keblére.
Tépte szaggatta teljes emlőit, miért nem maradtak tej nélkül valóknak.
Az sem fájt neki.
*
Roncsoltan és tépetten, kivül fagyban, belül lázban támolygott át a
székváros éles-köves útczáin az uradalmi igazgató palotájáig.
Felvánszorgott a lépcsőkön, s ment a merre hallgatag cselédek részvéttel
igazították.
Reszketve lépett be az előtte nyilt ajtón. Tétovázva nézett szét a
homályos szobában. A hó világa, melyet egész nap látott, meggyöngítette
szemeit.
– Mi bajod, leányom? – szólt egy magas vállas alak, az asszony elé lépve
s kegyesen fejére nyugtatva fehér kezeit.
A földesúr volt. Álltól talpig fekete taláris köntösben. Az egész alak
fekete volt, még arcza is barna. Csak haja volt fehér, igen fehér.
Szemközt állt egymással a két alak. Egyik magas, másik meggörnyedt,
egyik tiszta fekete, másik tiszta fehér. Egyik nyugodt, másik lázas. Két
szeretet. Egyik a rettegő, másik a vígasztaló szeretet.
– Mi bajod, leányom? – ismétlé halkan a prelatus. Mert főpap volt.
– Kegyelmes nagy uram! itt van a templomkulcs, csak a kis fiaimat ne
szakaszszák el tőlem.
Az agg főpap semmit sem értett ebből a könyörgésből; elmondatta magának
az előzményeket.
Fuldoklás között beszélte el szomorú életét.
– Elvették telkünket, nem sirattam meg; kibecsültettek hajlékunkból, nem
fájt nagyon. De a fiaimat nem akarom odaadni. Itt van a templomkulcs.
Ezzel végezte történetét.
A főpap kegyesen válaszolt az asszonynak.
– Jól cselekedted édes leányom, hogy behoztad. Rosszúl tetted, hogy
eddig is rejtegetted, mert sok fájdalmat okoztál vele magadnak. Igaz, ha
más szívósabb kezekbe jut, akkor sem kerűlted volna ki. Ehhez a kulcshoz
az uradalomnak joga van, sokkal nagyobb és igazabb, mint a te telkedhez
vagy házadhoz. Azt a templomot a káptalan építtette. De most minden jól
van. Férjed még ma szabad lesz. Fiaidat visszakapod. Jó helyen lesznek
ilyen anya kebelén, bár ilyen atya kezei alatt jobb helyen lettek volna,
mint én vagyok.
Az asszony megragadta a főpap kezeit és míg az az utóbbi szavakat
mondotta, folyvást csókolgatta.
– De kezed csupa jég; nagyon átfázhattál. Hogyan jöttél?
Az asszony nem tudta kimondani, hogyan jött, de a főpap megértette.
– Embertelen vagy magad iránt, édes jó leányom! – szólt, egy könnyet
törűlve ki szeméből. – Menj! a kulcsár helyet fog adni, a hol kipihened
magadat.
Az asszony nem mozdúlt.
– Van még mondani valód?
– Ó kegyelmes atyám! igen fáj a szivemnek, hogy elhoztam e kulcsot.
Mondja meg szíve szerint: megbocsátja-e ezt nekem az _én_ Istenem?
– Megáld érette.
– Nekem nem kell áldása! – riadt fel keserűen az asszony. – Csak azt
szeretném tudni, megbocsátja-e?
– No hát megbocsátja! Meg kell neki bocsátania! – felelt az öreg főpap.
– Bocsássa is meg! tevé utána az öreg ember.
*
Harmadnapra Patak István hazakerült. Együtt volt az egész család! – a
férj, a nő, és kis fiai.
Azután az atyafiaknak valami innepe következett.
Ezen a napon kijöttek a székvárosból pap urak és világi urak sokan és a
templomot fényes szertartással felszentelték. Sárány Mihály volt a
ministrans diák, meg a másik. Tetszettek maguknak a fehér ingben.
A fiskus úr is ott volt és biztatta a népet, hogy ne féljen. Az a
templom még csak ezután lesz igazán az övék. Orgona is lesz benne.
Beerőszakolta az előljárókat a templomba, kitudakozta tőlük, melyik
padban ültek eddig, azt meghagyta nekik továbbra is. Ki hova járt, oda
üljön ezután is. Csak a tiszteletes asszony szép virágosra festett
mennyezetes és rácsozott páholyával nem tudott boldogulni, míg a biró ki
nem segítette a bajból. Majd lesz a plébános úrnak édes anyja: az fog
ott ülni.
A szertartás végeztével három sátor nyilt meg a templom előtt, gazdagon
megrakva mézesbábbal. Mindegyik sátorban két inas, a kiknek nem volt
egyéb dolguk, mint szórni a mogyorót, órát, bölcsőt, kosarat, templomot,
kardot, lovat, nyulat, babát a rajzó gyermekcsoportnak, osztogatni a
drága koszorús szíveket a leányoknak, s mérni a márczot ingyen. Semmit
sem kellett fizetni; ihatott, ehetett mindenki, mely miatt nagy volt az
öröm a sátorok körül. Mely örömöt időnként sivalkodás szakasztott félbe,
mikor t. i. valamely gyereknek az apja odavetődött és az innep
mézes-mázos örömeit gonosz kötőfékkel háborította meg, s a tékozló Ésaut
hazakergette. A bátyura unokái nem voltak ott, mivelhogy még napfelkölte
előtt a szénapajtába internáltattak.
A faluvégen vidékről begyűlt fiatalság lejtett ernyedetlen kitartással
egész addig az ideig, míg az egészben sütött ökrök eléggé meg nem égtek
a széjjel szaggattatásra. Milyen volt az az öröm, mikor elkezdették
szórni a zsemlyéket, a kenyereket, melyekért törte, zúzta magát a
sokaság; mikor a legsűrűbb tömeg közé néha-néha egy-egy ökörczomb zuhant
s hogyan lakott az jól egy szempillantás alatt, a kit éppen talált! én
ezt a leirhatatlan jelenetet le nem írhatom.
Míg az ökrök sültek, azalatt a fiskus tapintatossága jónak látta
behivatni a lakosságot a biró házához s ott egy tiberiusi predikáczióban
megdicsérni Patak Istvánnét. Nem hiába tartották jó és okos asszonynak,
de igaz is. Mit nem tesz a jobbágyi hűség és az anyaszentegyházhoz való
titkos ragaszkodás! Mihelyt nyomára jön a templomkulcsnak, azonnal
hozza, tél, hó idején, gyalog, futva, hét mértföldnyire. Melyik férfi
vagy asszony tenné ezt meg? Ezer közül egy. Nem igaz. – Százezer közül,
egy milliom közül egy sem. De meg is kapja jutalmát.
A tömeg ámulva hallgatta a fiskus leleplezéseit. Az indokokat senki sem
kereste, csak a tényt látták egész szárazságában és itélték el
könyörületlen objektivitással.
Mikor a fiskus bevégezte beszédét és intett mindenkit, hogy engedvén
innepi szent érzelmeinek, menjen a falu végére lakmározni: az emberek
nem mentek égett konczokat enni, hanem hazaszéledtek, utczahosszat
torkuk szakadtából átkozva, szidalmazva az árulót.


VI. (De hát igazán megbocsátja-é?)
Az innep rendszerint csak délig innep. Délután utálatosságai
nyilatkoznak. Ez is ilyen innep volt.
Kinn a faluvégen, s bent a templom előtt a sátorok körűl marakodó
tömegek, kik borral, márczczal, nyers vagy égett hússal jól lakva,
tánczban felbőszülve rúgják, harapják, tépik, öklözik egymást; más rész,
a falubeliek, távol tartva magukat e kárhozatos vigalomtól, járnak fel s
alá az utczán, tömegekben zúgva, átkozódva.
A ki Patak István ablaka alatt megy, az kötelességszerűleg beordít
valami mocskos átkot. Ilona általánosan elfogadott neve: Júdás.
– Mit csinálsz Júdás? Gyere ki te Júdás! Hol a harmincz ezüst pénz
Júdás? Mit adtak a papok Júdás?
Egy siheder valahonnan koromdarabot kerít, és felírja a ház falára nagy
otromba betűkkel: «Itt lakik a Júdás.» A másik még tovább megy, lerajzol
a falra egy csudálatos alakot és aláírja: «Júdás ez!»
A tömeg egyre szaporodik, a faluvégről bekerülnek verekedni a vidéki
legények, azok is ordítják a ház előtt: – Júdás! Gyere ki Júdás!
Azt sem tudják, ki az a Júdás.
Bent a házban némaság. A vád, a rettegés, a halál némasága. Egyik ágyon
Patak István fekszik örökké alva. Nem hallja, nem is érti az átkokat. A
másikon Ilona ül, ébren, figyelve, elmélkedve, s szemeit merően,
mozdulatlanul egy pontra szegezve.
– Engem hínak Júdásnak! Én vagyok a Júdás, a ki elárulta az Urat!
Szegény Júdás! minek árultad te el a te Uradat. Hiszen más is el tudta
volna azt árulni, s most nem te volnál a falu Júdása?
– Júdás! Júdás! Gyere ki Júdás! – ordított a tömeg odakint.
– Engem hívnak ki, de nem megyek. Semmi dolgom velük. Vajjon miért
hívnak? Hogy én árultam el? Köszönjék meg, hogy nekik nem kellett ezt
tenni, mert most ők volnának a Júdások. Én kiabálnám rájuk: Júdás!
Júdás! De nem kiabálnám ám, csak elgondolnám magamban egyszer. Azután
nem mondanám soha senkinek sem.
Egy kő repült be az ablakon, utána ordítás és kaczaj. Júdás! Júdás!
– Itt nem tudok gondolkodni tovább a nagy lárma miatt, – szólt rettegve
az asszony. – Oda megyek a kályhasarokba, ott húzom meg magamat, a hol
nem talál a kő. De te, én Istenem, ott is megtalálsz, oda is eljösz
utánam. Úgy-e eljösz?
Leszállt az ágyról és a kályhasutba vonult, ott összehúzta magát és
összetette két kezét. Arczán a fásultság kegyetlen nyugalma; könytelen
szemeit tétovázva vitte egyik ablakról a másikra.
– No most édes jó Istenem! No most kegyetlen bírám, jöjj ide! Itt nem
háborgat bennünket senki. Hadd beszéljünk együtt. Hadd pereljek veled!
Miért tetted rám azt a nagy keresztet? Miért tettél ki magadnak mint egy
tárgyat? Azt kivántad volna, hogy gyermekeimet hagyjam el? A kis fiaimat
áruljam el? Oda vessem a kegyetlen fenevadaknak? A tűzbe, a Hinnonba? A
kulcsot csak a pap bízta rám, – gyarló földi ember; de a kis fiaimat te
adtad nekem! Hát mondd meg már most, melyiket kellett volna elárulnom a
másikért, hogy igaz maradhassak? Azt mondod, jobb az engedelmesség az
áldozatnál; de hát melyik az engedelmesség? Hiszen azt kerestem, azt
kérdeztem mindig! Mindig azt kerestem; ne haragudjál rám, hogy az én
szegény lelkem nem tudta kitalálni: melyik tetszik neked? De jobb, hogy
meg nem jelentetted, mert a két kis fiamat a te szavadra sem adtam volna
oda. Ha te kérted volna, neked oda adtam volna, de embernek nem.
– Júdás! Júdás! – hangzott az ordítás és repült a kő.
– Úgy-e nem igaz, édes jó Istenem! Tégy csudát, intsd meg őket, hogy ne
mondjanak engem Júdásnak, mert én nem vagyok az. Nem adott nekem pénzt
senki. Te tudod legjobban: úgy-e nem adott senki, senki?…
E pillanatban nagyobbik fiacskája jött be sírva. A nyakában egy istráng.
Keserves fuldoklások között panaszolta el, hogy egy asszony vetette
nyakába és azt mondta neki: Te Júdás-ivadék! vidd be ezt a kötelet a
Júdás anyádhoz, akaszsza fel magát.
Az asszony szelid gonddal leoldozta kis fia nyakáról a kötelet s
felemelte.
– Látod ezt, édes jó Istenem! Hát megérdemelte ezt az én szegény életem?
Vagy talán nem is élet ez az enyém, hanem csak mese. De a mesében a ki
szenved, utoljára boldog lesz. A te világodban pedig nem így van, mert
micsoda boldogságot várhatok én? Azt, hogy a kis fiaimat Júdás-ivadéknak
nevezzék. Ne nevezzék, mert felgyújtom a falut. Nem gondolok vele, ha
soha meg nem bocsátod is. De mégis nem gyújtom fel, uram Isten, nem