Pusztai találkozás; Patak banya - 13

falak között egyenesen állva harsogd dicsőségét teremtő Uradnak: ezért
az egyért megáld tégedet. Áldjon is meg!
Hanem a szegény Pannonia. A Duna és Dráva áldott köze: ott bizony nem
magadon állott a türelmesség. Maroknyi falvaid kápolnácskáit hiába
öltöztetted a magad ízlése szerint: ráösmertek és visszakövetelték.
Hát vigyék!
De a melynek tégláit a mi keserves buzgóságunk égette, a melynek
vályogjait a mi szegénységünk hevenyészte fallá: azt is elveszítsük-e,
csak azért, mert a földesúr egyszer nagy penitencziát tartott?
Ez a kegyetlen törvény. Maga az udvar is belátta a kegyetlenséget.
Leopold király és III. Károly király is mintha enyhíteni szerette volna.
Az egyik explanálta, a másik resolválta. Végrehajtását mixta comissiókra
és investigátiókra bízta.
Meg ne botránkozzál jó olvasóm e diákos kifejezésekben. Ha nem érted, ne
busúlj miatta, nem vesztesz vele semmit. Apáid könyv nélkül tudták, hogy
a _mixta comissio_, meg az _investigatio_ vármegyei urakat és urasági
tiszteket jelent, kik sorba járták a falukat, megvizsgálták a
templomokat, kivallatták az embereket, mikor s miből építették a
templomot; szemügyre vették, nem petrificalódtak-e azok a fatalpak,
melyeken a templom falai nyugosznak; megliggatták a falakat, valóban
sövényből vannak-e fonva; a sárvakolat nem rejteget-e rebellis köveket
és inártikuláris téglákat, nem látszik-e ki a faluból nagyon messzire a
harangláb? (Torony? kőtorony? Micsoda istentelen gondolat még csak
feltenni is, hogy valamely templomnak tornya merne nőni minden
artikulusok ellenére! Nem kevélykedik-e kikönyökölve az utczára, vagy
éppen kihivólag szemtől-szembe az atyafiak díszes szentegyházával?)
Jó bástya, erős vár volt ilyenkor a fatemplom. Minél fább, annál
erősebb. Senki sem foghatta rá, hogy városi építész emelte gazdag
pénztárból olasz vagy gót ízléssel. Senki sem merészkedett feltenni,
hogy azt fényes és meglepő szertartással felszentelhette volna
katholikus áldozár. Ilyet nem építhet más, csak paraszt és kálvinista.
Nem prédikálhat benne más, csak predikátor. Ez igazi _artikularis_ hely.
Csak énekelgessenek, csak predikálgassanak benne. _Salvo tamen jure
domini terrestris_, azaz: _a meddig a földesúr megengedi_.
A fatemplomok tehát kifogástalanok voltak. Nem így a vályogból, vagy
éppen téglából épültek s kivált azok, melyekhez az emberi
felfuvalkodottság tornyot is ragasztott. Ilyen eseteknél vallatás alá
fogták a legvénebb embereket, vallomásaikat jegyzőkönyvbe vették s ezek
alapján konstatálták, ha igaz járatban van-e a templom, vagy nem.
Enyhítő körülményül tudatott be, ha négy erős szögletben volt épülve,
valamint az is, ha a torony a templomtól néhány ölnyi távolságban
csupaszon emelkedett. Senki sem tagadhatja, hogy kálvinista styl.
Ha ellenben szilárd kőfalai, csinos oszlopzatai, magas ívezetei, karcsú
tornya s hármonikus harangjai, kereszt vagy ovál alapja kihívólag
dicsekedtek régi eredetével s ha végre nem is valami szerény síkocskán,
hanem emelkedett helyen, valami természetalkotta, vagy épen kézzel
rakott dombon pompázott, akkor a mixta commissio többsége minden
kihallgatás nélkül eleve elitélte, mint nem igaz járatban levő
_inartikularis_ helyet.
Ez volt az _artikularis_ világ.


III. (Artikularis világ.)
Ilyen járatban van most az a három hintó, mely egymás után evez a
feneketlen sárban az emlékezetes híd felé, mely oka és tanúja volt
fiskus úr esetének ezelőtt öt hónappal.
Fiskus úr nem sokat tünődött a megtorláson. Végig futtatta elméjét a
boszúállás kezeügyében levő különféle módozatain, egy pillanat alatt
megmérte mindegyiknek élét, súlyát, erejét, és abban állapodott meg,
hogy legjobb lesz az egész falu nyakába vetni a pányvát. Akkor
kiválaszthatja a maga emberét. Mert megkorbácsoltatni az asszonyt: ez
könnyű volna, de nem gavalléros munka, s aztán megkérdeznék az okát is:
miért? Tömlöczbe vettetni férjét, azt a zsiványt azzal a
petrenczerúddal, ehhez is elvitathatlan joga volna neki, mint uradalmi
mindenhatónak, csak az az átkozott _miért?_ ne függene fölötte. Tehát
színt kell adni a dolognak. Templomvizsgálatot rendezünk. Ebből zavar és
ellenállás lesz olyan, a minőt csak kivánok. E miatt aztán azt veretem
vasba, a kit akarok, és nem érne az életem egy ütet taplót, ha Patak
Istók kívül maradna a vason. A szép asszony könyörgésre fogja a dolgot.
Ez lesz az igazi elégtétel. Akkor nem lesz okom szégyenleni a fürdőt.
Ezt a gondolatot mind le lehet most olvasni arról az elégült mosolyról,
mely fiskus úr arczát még akkor sem hagyta el, mikor a kátyúba vágott
hintó az egész urat a mellette ülő prefektus ölébe zökkenti át.
Annál savanyúbb arczot mutatott a prefektus, a ki minden zökkenést
egy-egy szitokkal kisér igaz németséggel. A prefektus úr magyar ember
ugyan, de ha szitkozódni akar, azt németül cselekszi, mert a magyar
káromkodás oly utálatos, hogy azt jó nevelésű ember nem veszi szájába.
Ellenben az a Donnerwetter olyan ártatlan. Az nem üt agyon senkit.
– Az ördögök ásták az úrra ezt az egész komédiát. Csudálatos tücskei
vannak az úrnak. Sohasem jutott volna eszébe az uradalomnak. Sár-víz
idején ennyire törődni csak azért, hogy nyakát törje az ember. Magának
is, másnak is.
A fiskus úr folyvást mosolygott és fújta a füstöt.
– Könnyű az úrnak – duzzogott tovább a prefektus, – mert már ki van
próbálva a nyaka. Nem egykönnyen törik ki, de az enyém nem rúgókra jár,
mint az úré.
A fiskus úr a prefektus észrevételeire elvörösödik, de megint csak
mosolygásra fogja dolgát és kétszeres igyekezettel fújja a füstöt.
– Nézze az úr? még a torony is megbámúl bennünket, mintha számon kérné,
mi járatban vagyunk?
A fiskus a toronyra tekintett. Valóban neki is úgy tetszik, mintha a
torony azzal a bámész, tettetett ostoba képpel nézné, minővel a
parasztok bámúlták, mikor a sárból kikeczmergett. Nini! mintha még a
száját is félre vonná.
Ujabb zökkenés.
– Bárcsak jól hátba verne bennünket az a pap, hogy a házára törünk!
– No azon ne búsúljon, urambátyám! Alázatos nép az nagyon. Azt sem
tudja, melyik lábára álljon, ha meglát bennünket. Ó, én már jól ismerem.
Láttam egy párt belőlük. Voltam is egynek a házánál. Nyakkendőt nem
visel. Gazdálkodásból télen-nyáron papucsban jár, meg dókában.
Főfoglalkozása nyáron a dohány-kaccsozás és pipaszársütögetés.
Teletszaka szakajtót köt és kukoriczát morzsol. Van neki méhese is,
melyben déltől öt óráig alszik, és gyereke – fiú, leány – sok, kiket
mihelyt járni tudnak, deákúl tanít. Felesége szilvaczefrét főz és
italokat szerkeszt nyavalyatörés ellen. Majd elbánunk vele.
Ez alatt a hintók megérkeztek a faluba. Minden lélek kiállt az utczára
ennyi hintó csudájára.
Három hintó! Szegény embert egytől is kirázza a hideg. Ugyan hova
mennek? Ahol ni! A tiszteletes előtt álltak meg; két huszár a bíró
házához megy. Mi lesz ebből?
A parochia (nem teszem hozzá, hogy «szerény», mivel ez úgy is magától
értetődik) ott van az udvar közepén, jó mélyen beépítve, hogy az
utczáról be ne hallhassék semmi világi lárma, zavarni az elmélkedést,
melynek örök gyakorlatára van hivatva a ház lakója mindaddig, míg onnét
ki nem hordják. Az épület közepén nyílik a konyha, melybe semmi okunk
betekinteni, felső végén pedig a faoszlopos tornáczra egy alacsony és
keskeny ajtócska magas küszöbbel. Jól felszedje a lábát és jól lehajtsa
a fejét, a ki be akar rajta lépni. Belűl az ajtó sarkán felül egy nagy
vasrúd lóg, nem azért, mintha volna mit őriznie, hanem csupán azért,
mert egy predikátort mind az a kényelem megillet, a mi bármely más
rangbeli embert. Egy tekintélyt tartani tudó predikátornak mindég első
kötelessége legyen keresztvasat csináltatni benyilójára. Igen felviszi.
A fiskus úr, a ki minden volt mindenekben s a kitől ezt a jámbor
prefektus nem is irigyelte, mindenütt előljárt. Övé volt a kopogtatási
jog, melyre belűlről egy mély hang válaszolt.
– No ki az?
A fiskus úr bizodalmasan nyitott be.
– Mi vagyunk páterkám, jó napot.
– Páter? nem páter az fráter, hanem pater. Röviden. Syllaba prima
brevis. Semmi páter az olyan fráternek, a ki ennyit sem tud, – szólt a
predikátor, csak akkor kelve fel székéből, mikor a prefektust, kit már
ismert, megpillantotta, szivélyesen kezet fogott vele, azután a fiskusra
intett.
– Hát ez kicsoda?
A prefektus megmagyarázta neki, hogy ez az uradalmi fiskus.
– Úgy? hallottam hirét. Tessék belül kerűlni. Megférünk valahogy!
Bizony csak valahogy. Szűk szobácska volt nagyon. Egy ablaka volt, az is
kicsiny és homályos. Egy kis könyves théka az ösmeretes fehérkötésű
foliánsokkal, egy fenyőfa asztal és három bőrszék képezték bútorzatát.
Mert az a nagy gyékény fonatú karos-szék, mely az asztal mellett vetette
meg lábait, nem jön székszámba, mivel az senkit a világon be nem fogad a
predikátoron kívül. Viszont a prédikátor is csak ő vele érzi magát
egésznek. Imé most is első dolga betelepedni s csak azután kínálja meg a
hat urat a három székkel. Osztozzanak rajta.
A prefektus megköszönte a kínált széket.
– Nem olyan járatban vagyunk, hogy el merjük fogadni, sőt el vagyok rá
készűlve, hogy kikerget bennünket, clarissime! Biz azt jól is teszi!
– Azt nem jól tenné a clarissime, – szólt a fiskus. – Kikergetni csak a
magunk házából lehet valakit.
A pap nagyot bámúlt a fiskusra.
– És most ki házában van clarissime?
– Ezt majd mindjárt megmondom, csak az előljárókat várom be, a kikért
elküldöttem. Imé jőnek is már. Csak ide közelébb atyafiak. Úgy! A ki a
szobában nem fér, maradjon kinn és onnan hallgassa, a mit mondok.
Az előljárók sorba álltak, görnyedt vállal, lehajolt fővel. Legelől áll
a bíró, az egyetlen, a ki egyenesen állt, mivel bírónak úgy illik.
– Emberek! – folytatta a fiskus, – mi az uradalom és a megye részéről
azért jöttünk ki, hogy ezt a templomot, melyet ti használtatok eddig, a
soproni artikulusok értelmében visszafoglaljuk igazi birtokosának.
Az emberek összerezzentek. A predikátor felugrott székéről és a fiskus
elé állott.
– Uram! kegyelmed tréfál vagy ingerkedik. Azok az artikulusok minket
pártolnak. Mi háborítatlan birtokában voltunk ennek a templomnak, mióta
fennáll.
– Maga tréfál, clarissime! – válaszolt a fiskus szárazon, – az
artikulusok értelme az, hogy azé a templom, a ki építette, akárkik
használták is időközben. A kérdés hát csak az, hogy kik építették?
– De mi szükség van erre a kérdésre is, holott az egész községben
egyetlen katholikus sincs?
– Nagyon is van. Az artikulusok még az esetre is világosan intézkednek,
ha valamely község lakósai mind reformálódtak volna is. Tehát minden
csak azon a kérdésen fordúl meg: kik építették a templomot?
Egy öreg ember közbeszólt:
– Én uram és én Istenem! Kik építették volna? Mi magunk építettük.
– Hol vettétek hozzá a téglát?
– Hol vettük? hát uram volt itt a töröknek egy régi temploma, melyet
ezelőtt hatvan esztendővel elkezdett Szigetvárra hordatni. Az egész falu
hordta keserves robotban, én is raktam a szekérre, mint iskolás gyerek.
Utoljára a török is megsajnált bennünket, megkínált, hogy váltsuk meg a
mi még itt maradt. Megvettük hitelbe háromszáz forintért. Kétszázat
lefizettünk, százzal most is adósai vagyunk, mert azután valami hét
esztendőre kiverték a törököt az országból, így a pénze nálunk veszett.
Pénzen vettük a téglafalat, pénzen hordattuk a Dráváról a fenyőket, a
deszkákat, magunk ácsoltuk az egész tetőt, magunk ragasztottuk hozzá a
fatornyot… Egy porszem, egy szálka nem sok, annyi sincs belőle az
uraságéból.
– Az mind meglehet, hogy pénzen váltottátok meg; hogy pedig a tornyot ti
építettétek hozzá, arra meg mernék esküdni, elárúlja mesterét. Hogy
azonban a török temploma lett volna,… no azt elhiszem én, de a
Tiszteletes nem hiszi. Nem igaz, clarissime? Hiszi maga, hogy ez a
templom a töröké volt?
– Nem hiszem. Hanem minálunk szokás minden régi épületet török – s ha
nagyon régi, tatár építménynek nevezni. Azonban akárki építkezett itt,
az bizonyos, hogy mi pénzen vettük minden anyagát.
– No ha vették, nem igaz jószágot vettek. A ki lopott lovat vesz,
lovavesztes lesz. Aztán az sem áll, hogy újra építették volna.
Kálvinista ember nem épít ilyen magas falat.
Az öreg előljáró igen keserülötte ezt a szót. Még hogy kálvinista ember
nem épít ilyen magas falat!
– No nézzék meg hát uraimék magok és olvassák el azt a régi írást, a mi
a templomban van, ha már nekünk nem hisznek.
– Magunk is azt akarjuk, – szólt a fiskus és felkelt. Vette a süvegét és
társai kiséretében a templom felé indúlt. Az udvar már akkor tele volt
néppel. A tömeg útat nyitott az uraknak s halk zugással kísérte a
templomba.
A templom két különböző világ ízlésének és czélzatának jeleit viselte
magán. Magas alapfalai pillérekkel kikoronázva kívül-belől. Északi
oldala egészen ablaktalan, a délre néző sűrűn megrakva keskeny, magas,
ívbeszökő ablakokkal. Belől a nyugati részen szilárd, karcsú
kőoszlopokon nyugvó meredek kar: mindmegannyi mutatóújjak, melyekkel a
középkor figyelmeztette a szemlélőt: Én építettem.
De ugyanezen falakon kívül és belől annyi teher, annyi szükségtelen
felszerelés, melyeket egy későbbi előrelátó század mintha csak a
bekövetkezendő mixta deputácziók félrevezetésére ragasztott volna oda
együgyű furfanggal. Mindmegannyi koholt okmány a középkor által írt
követelés megczáfolására. De bizony nem te építetted, hanem én. Imé
rajta is hagytam a kezem szennyét. Ott sorakoznak egymás után, mint egy
bekövetkezhető per alkalmára készített érvek, az ormótlan torony,
melynek minden porczikája fából van és ha nagy szél fúj, versenyt
nyikorog az előtte álló jegenyefával. Azután a déli oldalon egy gusza
czintériom vályogból rakva, széles, alacsony ajtaját kétfelé tátja,
mintha disputálna: már hogy építettek volna engemet a góthok. Nagyobb
bizonyosság okáért rá is van írva tűzfalára az építési év, 1690. Mindez
értelmes arábiai számokkal, nehogy a római számokból valaki régibb
keltüségi kriteriumot formáljon. Ott vannak aztán a belső ismérvek is (a
mennyiben belül vannak) a kathedra, fölötte az elmaradhatlan koronával
és aranyozott kösöntyűivel; a korona homlokán fából kifaragott nyitott
könyv, melynek fehér lapjára Ezekiel II. 3. 4. 5. 6. 7. van jegyezve.
(Az ilyen jegyzések mindig következtetnek a predikátor temperamentumára.
Nyilván a ki ezt iratta, valami kegyetlen ember volt.)
A keleti hajót, hol hajdan oltár állhatott, egy alacsony kar tölti be
fából, kékre kifestve. Ez ellenargumentumul van szögezve a szemben kellő
oszlopzatos kőkarnak.
A mennyezet fehér és piros virágokkal tarkázott kék deszka-koczkákból
áll. A középső koczka parasztra van hagyva és akkora kör van
belerajzolva, a mekkora csak bele fér. A körben kerek írás csiga alakú
sorokban:
EPVLT EZ ISTTENNEC HAZA AN. 1690. BARATHI JANOS PREDICATORS:…
Azután körönként kisebbedő betűkkel az öreg biró, azután az öreg
kurátor, kis kurátor, külső-belső előljárók neve rangszerénti sorban. A
harangozóé már egészen belesodródik a czentrum örvényébe. A mesteré
nincs. Annak nem dukál monumentum.
– No nézze nemzetes uram! – mutogatott az öreg előljáró. Olvassa bár
tulajdon maga azt az irást.
– Látom, – felelt a fiskus. – Irás nélkül is tudom, mi itt az új, mi itt
a régi. Új a menyezet, a kathedra, a torony, a kis kar, mind ez látszik
a munkáról. Új a nyugati előfal felső része, látszik a repedésekről, a
mint lejebb szállt. De az egész falazat régi. Aztán nézzétek, itt a kis
kar alatt a talaj egy egész lábbal magasabbra van emelve, mint egyebütt.
Mire mutat ez? Arra, hogy itt volt az oltár. Nem igaz-e, clarissime?
– Igaz; de azt is csak az a nép építette, mely itt lakott. Elődei a
mostani kornak.
– Lássa, clarissime, hogy maga az, a ki tréfál. Hiszi azt, hogy ez a
soproni artikulusok értelmében kielégítő ellenvetés.
A predikátor hallgatott.
– Nem hiszi; – felelt helyette magának a fiskus, – mert azok világosan
intézkednek azon templomokról, melyeket katholikusok építettek s az
anyaszentegyháznak visszaitélik még azon esetben is, ha a község mind
elhagyta volna is régi hitét s ha egyetlen katholikus nem volna is a
községben.
– Uraságod már nem tréfál, hanem félrebeszél. A soproni artikulusok
szólanak olyan templomokról, melyeket tartoznak _nekünk visszaadni_, de
nem olyanokról, a melyeket mi tőlünk békés birtoklóktól
elfoglalhatnának. Most.
– Ejh mit! A törvényt nem kegyelmed magyarázza, hanem a kinek a kezében
az erő van.
– Az erő? – kérdé a prédikátor és a kezében levő csontfogantyus, szeges
végű, vastag nádpálczát megemelte.
Nem volt vele semmi ártó szándéka. Csak gestikuláczióképen történt és
önkéntelenül. Megemelte, azután függélyesen a földnek szegezte.
– Az erő? – kérdé ismételten, – no hát nézzen ide uraságod.
Akkor ránehezedve a fogantyúra, elkezdte a pálczát nyomni lefelé. A
templom talaja – valamikor kővel vagy téglával kirakva – most nyirkos,
csupasz föld volt, de ezer és ezer lábnyom alatt szilárddá tömürülve,
nehezen nyitott útat a szeges botnak. De útat nyitott. A pálcza lassan,
de észrevehetőleg fúródott a földbe az érczmarok nyomása alatt. Végre
egészen elmerűlt, hogy csak fogantyúja maradt ki belőle, megfeküdvén a
talajt, mintha úgy ejtették volna oda.
– No hát a kinél van az erő, húzza ki ezt a pálczát onnan, a hova én
leszúrtam.
– De meg is izzadt bele kegyelmed. Én pedig minden izzadtság nélkül
kihuzom, – felelt a fiskus mosolyogva, és a templom-ajtóhoz lépve, annak
tárt szárnyai egyikéből kivette a kulcsot és folytatta:
– Itt a kegyelmed ereje. A templomot ezennel az uradalom, mint építtető
patrónus nevében birtokba veszem. – Ezzel kilépett a templomból.
A megyei küldöttek és uradalmi tisztek szótlanúl léptek utána; a nép,
férfi és asszony, öreg és ifjú zúgva, jajgatva, sírva rajzott körűlötte.
Ismerték a fiskust. Senki sem hitte, hogy a szerencsétlenséget a
törvények mérték volna rájok.
A hír sok mindent beszél azokról a háborgatásokról, melyeket az ország
és megye különböző községei szenvedtek. Templom-foglalásokról és
rombolásokról, melynek gonosz munkája évről-évre folyik, néha megpihen s
aztán újra kezdődik megujúlt szenvedélylyel; ellentállásokról, melyeket
erős és vitéz predikátorok, majd gyenge, de elszánt asszonyok fejtettek
ki s diadallal végeztek.
De éppen azért, hogy ők az általános háborgatás között mindaddig
sértetlenül maradhattak, nem tudták e rögtöni veszedelem okát a
törvényre vinni vissza. Mindenki személyes és titkos okot keresett s
mindenki ugyanazt az egy okot találta meg.
– A Patak menyecske csúffá tette a fiskust. Most a fiskus az egész falun
állja boszúját.
A szegény asszony ott volt a tömeg között, ott volt férje is. Mindketten
hallották a gyanításokat, a véleményeket, a kárhoztatást, azután a
szitkokat is, melyek inkább Ilonát, mint a fiskust illették.
– Patakné az oka mindennek!
– Féltette a gyönyörűséges képét, mintha megharapta volna a fiskus.
– Mintha megették volna azzal a kis enyelgéssel.
– Most már aztán elmehet a hídra énekelni, mint a koldus.
– El ám, meg vele együtt mi is.
Patak István hallotta a megjegyzéseket, de nem szólt semmit. Merően
szegezte szemeit a fiskusra. Ez a ledér, ez a dölyfös ember! Hát
mindenható ez? Hát ennek szabad az asszony tisztaságát beszennyezni
büntetlenűl? Ennek van hatalma ide jőni és szemébe mondani ennek a
sokaságnak: a mi a tied, az nem a tied, hanem az enyém; ennek van szíve
kizárni egy egész népet abból a hajlékból, melyben Istenét imádta? Van
szíve azt mondani: inkább örökre üres és néma maradjon, mintsem ti
énekeljetek benne. És a mit itt ez az ember cselekszik, annak minden
átka az ő ártatlan hitvesére nehezűl?
Elszántan vetette magát a fiskusra, midőn a kulcsot felmutatta.
– Nem megy az olyan könnyen uram! Hát az úr sohasem jöhet a mi
határunkba, hogy veszedelmet ne hozzon?
Érczujjai belemélyedtek a fiskus kövér csuklójába. Egyet fordított a
fiskus karján s hátra csavarta, egy másik fordítással pedig kitekerte
kezéből a kulcsot.
– Ezt a kulcsot nem az uradalom csináltatta.
Mindez gyorsabban történt, mint elmondtuk. Mire a két megyei huszárnak
eszébe jutott a fiskus védelme, már akkor a kulcs a predikátor kezében
volt, Patak István pedig a templomfalnak vetette hátát. Kezében egy
tégladarab első védelemre.
A fiskus ordított:
– Verjétek agyon azt a kutyát. – Mihelyt azonban szabadon érezte kezét,
a bíróra rohant s azt ököllel arczulütötte.
– Zsivány! Hát nem tudod kötve tartani azt a másik zsiványt?!
A bíró meg sem mozdúlt az ütésre. Hah! ha most ő bíró nem volna.
Megtörülte arczát és szólt nyugodtan:
– Semmi bűnt sem tett, nemzetes uram.
De ezt a szót már nem hallotta a fiskus.
Egy hamus fazék repült szeme közé, melynek tartalmától tele lett mind a
négy érzékenysége, anélkül, hogy ideje lett volna kiköpködni.
Segítségére jött azonban egy meszelő, mely arczáról a rárakodott hamut
letisztogatta és a helyét beecsetelte fehérre. Ugyanezen pillanatban egy
sütőlapát ütötte tarkón, mely miatt süvegje a szeméig csúszott le, ezt
egy kuruglya elhárította onnan, hogy a fedetlen, kopaszodni kezdő fejet
a pemet szabadon tisztogathassa. A legszokatlanabb fegyverek csattogtak
feje körül, több fenyegetéssel, mint ártalommal, miközben folytonosan
hangzott a bőszült sivalkodás:
– Üssétek le, szaggassátok szét!
Az asszonyok. Az artikuláris világ szabadalmazott guerillái, kiket semmi
törvény sem bűntet. Azért, a hol a templomot kell megvédeni, erőszakkal
az erőszak ellen: ott sohasem szerepel férfi, mindig asszonyok. A kit
ezek megvernek: azt kinevetik, ha úr, – deresre húzatják ellenben, ha
katona.
A boldogtalan fiskust most a bíró vette oltalmába. Középre fogta
esküdt-társaival, hogy a fiskus megtépett feje úgy nézett ki közülök,
mint a ketrecz rácsai közűl a fenevad. Kézzel és pálczával elhárították
a fiskusnak szánt ütéseket. A fiskus bátorságban érezvén magát, éktelen
káromlásokat harsogtatott megtámadói ellen, melyeket azok válogatott
változatokba öltöztetve adtak vissza.
A többi urat a váratlan veszedelem a templomba szorította volna, de ezt
már akkor a predikátor bezárta. Meg kellett elégedniök a czinterium
oltalmával.
Mikor a zaj csendesülni kezdett, a szolgabíró kihozatott egy
gyalogszéket a czinteremből és arra felállott.
– Emberek! – kezdé halk, siket hangon – (a nagy izgalmat ez a hang
fékezi meg legjobban) – a mi itt történt, azért ti fogtok felelni, ti
férfiak. A fiskus úr kötelességét teljesítette, ti pedig megengedtétek
asszonyaitoknak, hogy őt a kötelesség teljesítésében csúfosan
akadályoztassák. Ismétlem, a mit a fiskus úr mondott. A jogos
tulajdonost, az uraságot visszahelyezem a templom birtokába. A kulcs
csak formaság ugyan, de erre a formaságra szükség van. Átadjátok-e?
– Nem adjuk. Törjék be az urak az ajtót. Menjenek be az ablakon.
Csináltassanak hozzá másik kulcsot, hangzott mindenfelől.
– Ha nem adjátok, úgy is jó. Be nem töretjük az ajtót, mert ez
szentségtörés volna. Ablakon sem megyünk be, mert ez tolvajság volna.
Másik kulcsot sem csináltatunk, mert ez tolvajkulcs volna. Mi
törvényesen járunk el s az uradalmat erőszak nélkül akarjuk a templom
birtokába helyezni. Azért a zenebonáért, a mit itt az asszonynép
elkövetett, az egész falu minden férfia felelősségre volna vonható, de a
megye nem fogja magát terhelni ily tömeges fenyítkezéssel. Ez az
uradalomnak is kárával járna. Hanem felelni fog az előljáróság. Három
embert holnap délre a bíró vasban fog beszállítani a székvárosba. A kik
önként vállalkoznak vagy a kit ti választotok. Nekem mindegy. Fődolog
csak az, hogy holnap délre jelentkezzék. Ha bejőnek magoktól, jól
cselekszik, ha be nem jőnek, nem jól cselekszik. Negyedik lesz a
zenebona szerzője Patak Istók. Őtet sem veretem vasra; ha bejő magától
jól cselekszi, ha be nem jő, ám ti lássátok. Azt is megmondom, hogy míg
a templomkulcsot önként be nem hozza valaki, addig ezek az emberek
vizsgálat nélkül fognak raboskodni. Hogy pedig erre minél hamarább
elhatározhassátok magatokat, annak is megegyengetem az útját.
Gondoskodunk róla, hogy ne legyen bujtogatótok; a Tiszteletesnek ki kell
a faluból költözni. E czélból a papházat és mesterházat visszaveszszük
tőletek. Egyik sem szabadfundus, ti tudjátok. Robotoltatok mindkettőért.
Tizennyolcz napot a papi fundusért, tizennyolczat a mesterházért. A
szolgált robotot és a beépítkezés értékét becsű szerént megkapjátok az
uradalmi pénztárnál. Tiszteletes uramnak pedig kétszer negyvennyolcz
órát engedünk a kiköltözésre mesterével együtt. Értettétek?
A szolgabíró száraz, élettelen beszéde jéggé fagyasztotta az embereket.
Senki sem felelt kérdésére.
Nem is várta. Intett a kocsisoknak. Fellépett kocsijába s az öt úrral
elhajtatott.
A nép ámolyogva hullámzott haza, csak az előljárók maradtak a parokhia
udvarán tanakodni.
Érezték, hogy nincs szabadulás. A papház és mesterház az uradalom telkén
van, tehát joga van kivetni papot és mestert. Nem lehet ellentállani. De
a templom szabad funduson van, attól ők nem robotoltak soha. Ahhoz nincs
joga az uradalomnak. Ha erőszakkal elveszik, vegyék el, de a kulcsot
önként át nem adják soha. Most a Tiszteletes kezében van; maradjon is
ott, vagy adja oda valakinek, de senki sem tudja, kinek.
Azután a három ember kijelöléséhez fogtak. Ez elől sem lehet menekülni,
mert ha önként nem jelentkeznek, katonaság fog végezni.
– Istók öcsém, – szólt a bíró Patak Istvánhoz, – te szerencsés vagy,
mert ha elszaladsz, te helyetted senkit sem visznek el. Fogd a baltádat
és eredj, a merre látsz.
– Nem megyek, bíró uram! mikor a másik három emberről is van szó, nem
volna becsület kihúzni magamat; veressen kend vasba!
– Hát a többi három ki lesz? – kérdi tovább a bíró. – Úgy illik, hogy az
előljáróságból kerüljön ki. Öreg ember híjját kevésbbé érzik meg
idehaza. Mihály öcsém, János nász és András bátyám! Kentek cselédes
emberek, legkönnyebben elviselhetik.
A három ember nem mondott ellent.
– Ha már meg kell lenni, hogyne viselnénk el a vallásunkért? –
Összetette kezét mind a három felvenni a nehéz vasruhát.
Hát a pap? Nem rendűlt meg?
Nem; el volt erre készülve már ifjú korában, mikor e hivatalra adta
magát. Üldözés nélkül is ki volt téve koronkénti változásnak. Ha jobb
állomása akadt, ha szolgálatában hibát találtak, ha méltán vagy
méltatlanul bántalmazták: ott volt a dislokaczió, melynek alkalmával
könnyű volt, ha nem könnyíteni, legalább változtatni sorsát. Nem esett
kétségbe magáért. Az eklézsia pedig sokkal szívósabb, mintsem ilyen apró
viszontagságok megingatnák.
Bevonult a muzeumába, elővette a protokollumot és mindjárt a legutolsó
keresztelési adat után bejegyezte a nap történetét.
«Ezen kisdednek keresztelése napján stb., stb. három hintóval kijöttek
valamely urak (Solt. LXXIV. 4. 19.) és a lakosságot kegyetlenül
megtortúrázván, egynehány embereket foglyul vittenek. Ez az itélet lőn a
sok bűnért, mely az egész népben eláradott», stb., stb. Azután
feljegyezte örök emlékül a hat tyrannus nevét s befejezte egy deák
szóval: Recrudescant.
Másnap reggel besétált a szomszéd városba a seniorhoz helyet kérni. Az
újfaiak, kik csak mostanában hordták ki a papjokat, úgyis jártak nála a
mult héten, hívták. Adja neki Ujfát.
A senior kiadta neki a Concessát (Komj. III. 27–28.), másik héten érte
jöttek az újfaiak három kocsival és elvitték.
Indulása előtt meglátogatta Patak Istvánné.
– Uram! mi szenvedünk, kegyelmed szabadúl. Férjeink fogságban, ki tudja
meddig, s kegyelmed mint a fecske röpül a tél elől.
– Örömest szenvednék veletek, de én hajléktalanabb vagyok az égi
madárnál.
– Mind a hatvan ház a kegyelmedé, mely a faluban van.
– Mind a hatvan ház az uradalomé s a ki engem befogad, maga is
hajléktalan lesz, – felelt a lelkész, miközben az asszony vállára tette
kezét és folytatta.
[Illustration: Felragadta a nehéz kulcsot…]
– Jobb így. Ha elmegyek, a templom tiétek marad, mert az uradalom
feltöretni nem fogja, engem pedig nem ér el keze ott, a hova megyek.
Holott ha itt maradnék, ki tudja, milyen kisértetbe ejtene. Zaklatások,