Pusztai találkozás; Patak banya - 07

szent-kenyeret s megtörni készűlt.
E közben a mozgékony Ihárosi, kinek figyelme mindenre kiterjedt,
észrevette, hogy a harmadik gyűrűben álló hölgyek közűl egy, egy fiatal
leányka, kikerűlte a lelkész figyelmét. Szemérmesen megvonúlt az előtte
állók mögött, nyújtotta is kezecskéjét, de a lelkész nem vette észre.
Így nem részesűlvén a kenyérben, elpirúlva hátralépett, hogy a
kehelyosztásnál rendet ne zavarjon. Csak tanuja volt, de nem részese a
sakramentomnak.
Mikor a nők a körből oszlani kezdtek, Ihárosi meggondolatlan
túlbuzgósággal odalépett a leánykához, kézenfogta, hogy az úrasztalához
vezesse.
A leány zavarba jött, még jobban elpirúlt; vonakodott kissé, de
ellenállani nem mert, öntudatlanul engedte magát vezettetni a szent
asztalhoz.
Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.
Dombay a leánykára tekintett és megdöbbent. Ez az ő kézcsókoló
tanítványa volt, a szőke sarjú leányka: _Ámbár Dína_. Ott állt, mint az
elitélt bírája előtt. Összeroskadóban a ránehezülő tekintetek sulya
alatt.
A lelkész egy másodperczig tétovázva nézett a leányra, azután kettétörte
a kezében volt szent kenyeret és felét a leánynak nyújtotta.
[Illustration: Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.]
«A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened!»
Akkor rázendült az ének:
«Az úr énnékem őríző pásztorom,
Azért semmiben meg nem fogyatkozom…»
Lábán János kezdte rá. Ő tudta, hogy ezt szokás akkor énekelni, mikor az
egyházi szolgák áldoznak.
*
Így ünnepelte meg a nemes-kondori gyülekezet első húsvétját.
Így lőn a pusztába bujdosott ifjúnak első találkozása a kézcsókos
leánykával.
Az isteni tisztelet végeztével a közönség kivonúlt a szent sátorból, s
egy másik ligetbe seregelt át, melynek dombos közepe hosszú négyszögben
gyepasztallá volt alakítva s megterítve. Távolabb, lobogó tüzek mellett,
a szolgafán függő bográcsok körül öreg juhászok sürögnek,
meg-megpörgetve a terjedelmes edényt, melyből a husvéti bárány illata
párolog; egy bokor rejtekében csapraütött hordó igérkezik a köz-rendnek,
míg egy másik lugasban pinczetokok csoportoznak aristokratikus
nyugalommal, terepélyes kosarak társaságában, melyek a nemzetes és
tekintetes asszonyok süteményeit rejtik. Közös vendégség készűl,
eklézsia örömére, új pap tiszteletére.
Dombaynak, ki Ámbár Lőrincz jobbján közelget, csak szét kell tekinteni,
azonnal észreveszi, hogy Kondoron jó világ van. (Kinek-kinek.)
De nem tekinthet szét, mert Pátróiné nagyasszony ottan leragadja Lőrincz
úr karjairól, s a mint hatalmába ejtette, össze-vissza csókolja az
aranyos szép száját. Neki joga van erre, hiszen ő tette a
legjelentékenyebb alapítványt, no meg hogy ő értette meg igazán minden
szavát, mert az öcsémuraméknál és az öcsémasszonyéknál bizony sok
hullott az útfélre és a tövis közé.
De hát az öcsémasszonyok nemde nem csak olyan nemesasszonyok-é mint
asszonynéni, s nyomorult utánzóknak kell-é őket tartanunk, ha az
asszonynéni példáját követik?
És az ifjabbja veszít-e valamit kelleméből vagy tisztességéből az által,
hogy szemérmes távolból vár egy nyájas tekintetet vagy köszöntést, és
boldognak érzi magát, ha megnyerheti?
Azután a férfiak hódolat-nyilatkozatai következnek.
Talpárdi nagysága nem szól semmit, csak megrázza az ifjú kezét emberül,
a mit az ifjú olybá vesz, mintha püspöke dicsérte volna meg.
Csont Ábel sem titkolja meggyőződését, hogy ha valamennyi vaskalapot, a
ki a környéken van, összekalapálnának is, még sem nyomna a szívén
annyit, mint a mai prédikáczió. Azt hiszi, ez elég is lesz neki a másik
husvétig.
Nem késett Lábán János is kijelenteni, hogy akárcsak főtisztelendő
Székács urat hallotta volna; mely megjegyzés az éltes Minekának annyira
elviselhetetlen, hogy rögtön torkon kapja:
– Hohó juhász! Hát Józsa uramat a gólya költötte? Mert mikor Józsa uram
el kezdett prédikálni, még a város végén is meghallották a szavát.
Azután megijedt, hogy a Józsa uramra való hivatkozással érzékenyen
megsértette az új papot, biztatólag fordúlt feléje:
– No de kigyelmednek is majd megerősödik a hangja. Te pedig Lábán János,
elmenj a Székácsoddal és ne kárhozkodtasd az igaz körösztyén embert.
A becsületes Dávid zsidó is meghozta elismerése adóját. Ő, úgymond, nem
meri többé husvétban meghallgatni a tiszteletes ifjúurat, mert…
Nem mondta tovább, hanem azt tette hozzá: Akár csak a Lőw rabbit
hallotta volna Nagy-Kanizsán, mikor először prédikált magyarul.
– Már pedig én csak a mondó vagyok – dörmögte szomszédjához egy távolabb
álló atyafi, – hogy ebben a mi emberünkben kell valami nagy hibának
lenni, mert különben a szentszék nem vetette volna miközibünk. Majd
meglássa kend.
Ámbár Lőrincz újra karon fogta az ifjút, tovább hordozta az atyafiak
között, bemutatta itt is, ott is, azután szétnézett; keresett valakit
vagy valakiket.
A kiket pedig keresett, azok még nem érkeztek meg. Útközben
megállapodtak a szent sátor és az ebédlő liget közötti pagonyban.
Lőrinczné asszony, balján Dínával, hevesen magyarázott valamit Ihárosi
úrnak, a ki állott a hugomasszony előtt, mint fölvetett feje mutatta,
daczosan, de mint égre emelgetett kezei a szétnyiladozott újjakkal
sejtetni engedték, még sem egészen tiszta lelkiösmérettel.
– Dávid bácsi – szidta az asszony, szemeit törűlgetve – soha sem léphet
hozzánk úgy, hogy bajt ne hozzon a nyakunkra. A múltkor bevetődik
házunkhoz, s ott a következése…
– Egy derék fiatal pap.
– Az ám! Ellopták az uramnak a drága fegyvereit.
– Hát annak is én vagyok az oka?
– Persze hogy maga! – de nem merte tovább folytatni a történetet
(melynek az lett a vége, hogy a fegyvereknek, melyeket ő Dávid úr
látogatásakor lehányt a padlásról, a keselyűsi homokban lába kelt),
hanem napirendre tért.
– Most meg közszemlére hurczolja a lányomat. Még azt hiszik, én fogadtam
meg, hogy árulja.
Dávid bácsi újra fölemelte a kezeit.
– De gondold meg, kedves húgom! Mekkora veszteség lett volna erre az
ártatlanra nézve, ha ő épen ezen alkalommal elmarad az ünnepélyről.
Vajjon miről emlegetné meg ezt a dicső napot?
– No hiszen, van már miről emlegetnie!
– Köszönd meg asszony, hogy volt rá gondom. Még azt hitték volna, hogy
el van tiltva a szent asztaltól.
Hanem mikor ezt kimondta, kapta is odább a fejét, nehogy a húgomasszony
keze elhirtelenkedje a választ.
Jó volt az elővigyázat. A válaszra kész kezecske csak a híg levegőt
fenyítette meg abban a térben, melyben imént Ihárosi feje állott.
– Menjen innen. Rá sem nézhetek.
– Jól van no, hát ne nézz rám! Hát te galambom kis primulám – szólt a
leánykához – haragszol-e? Te se nézz rám, ha haragszol!
A kis primula rávetette kökény szemeit Dávid bácsira. Bizony, hogy
haragszik.
Ekkor odaért Lőrincz úr Dombayval.
– Mi már ismerjük egymást! – mondá Dombay. – Hogy megnőtt azóta! –
Elbeszélte Lőrincz úrnak az ismeretség történetét, azután hozzátette: –
Én adósa is vagyok kegyednek; egy kézcsókot feledett nálam búcsuzáskor s
most alkalmam van visszaadni.
Soha még sarjú leányt ekkora tisztesség nem ért. Szabadkozott is nagyon.
– Kölcsönt kölcsönnel kedves Dína! – mondá, ajkaihoz érintve a lányka
puha kezét.
Lőrincz úr nagyot mosolygott a kis sváb leányka zavarán (sváb leány
Lőrincz úrnak mind, a ki tud német írást), de neje nem igen örült a
dolognak. Még hírbe hozzák a csetrest. Dávid bátyja, az a nagy paraszt
elkezdte, ez meg itt folytatja, holott vályogházban lakik és
kertészgyerekeket tanít.
Dombay szívébe látott az anyának és sietett fölhasználni az első
alkalmat, hogy aggodalmait eloszlassa.
Mert mikor az ebéd vége felé járt, s kezdődtek az áldomás-ivások, a sok
mindenféle jó kivánat között múlhatatlanúl elő kellett fordulni annak
is, a mely így kezdődik:
«Rég megmondotta bölcs Salamon, hogy nem jó az embernek egyedül lenni…»
mely rövid igazságból kiindulva, Mecseki úr szive teljességéből azt
kivánja, hogy az ő szeretett papjának szivét fűzze minél elébb egy hű
szívhez a legdrágább frigy aranyláncza.
Az erdő «éljent» harsogott egy csinos kis pusztai papné gondolatára.
Mindenfelől ráestek Dombayra, hogy asszonyt ám a házhoz minél elébb.
Különösen Pátróiné nagyasszony biztosította, hogy úgy fogja szeretni,
mintha saját menye volna.
Dombayt a sok biztatás annyira elragadta, hogy többet is vallott a
kellőnél. Szót szóra.
– Talán már van is valaki jegyben? – kezdé a nagyasszony.
– Talán! – felelt Dombay.
– A _talán_ nem elég. Én őszinte és töredelmes vallomást akarok.
– Még nincs jogom ilyen vallomást tenni, mert «hátha» is van utána.
– Tehát a «hátha» betudásával! – szólt közbe Dína egy tányér
dióskalácsot nyújtva át Dombaynak.
– Kegyed is kiváncsi rá? Egy feltétel alatt megmondom.
– Csak azt ne, hogy tovább ne adjam a titkot, mert ilyen feltételt el
nem fogadhatok.
– Oh sokkal könnyebb. Ha kegyed ajánlkozik nyoszolyó-lánynak
menyasszonyom mellé.
Dína tapsolt a koszorúlányságnak.
– Szivesen.
– És azt a gyöngyvirág-csokrot átadja nekem menyasszonyom részére.
– Legyen az övé. Tehát a titkos jegyes neve?
– _Junda_.
– _Junda_ – ismétlé Dína s levette kebléről az illatos bokrétát és
Dombaynak nyújtotta.
Leesett a kő Ámbárné szívéről. Az ő egyetlene megszabadúlt a
mendemondától. Most már örült az iménti tisztességnek, hogy a kézcsók
nem _úgy_ volt adva, hanem _amúgy_.
*
Az áldomások után oszlani kezdett a közönség. Az urak és úri asszonyok
egy csoportban lakására kísérték Dombayt.
Beléptek a világos, hűvös, gyér butorzatú szobába; ott biztatták, hogy
ne féljen, jó dolga lesz köztük; a kondori vízhez nehezen jut az ember,
de a ki egyszer ivott belőle, az nem tud megválni Kondortól. Olyan
boszorkányos ez a kondori víz.
E közben Talpárdi félre intette Dombayt.
– Kedves papom! Nekem ugyan akaratom ellen történt idejövetele, de ha
már itt van, isten hozta. Az az én patvarkodó Juczi néném olyan száz
aranyat adott a fizetésére, a mi hetven esztendő óta pör alatt van, s
lesz is még másik hetvenig. Hanem azért, hogy a hivatal rövidséget ne
szenvedjen, a per lefolyásáig én fizetem önnek a kamatokat.
Átadta a hat aranyat. Aztán végig tekintett a szobán.
– Ez bizony szűk lakocska; ez a bolondos Ihárosi fújta fel semmiből.
Hanem ne búsuljon. Én magam építtetek hozzá egy csinos szobát a
_húgomasszonynak_.
Alig szabadúlt meg Talpárditól, elfogta Pátróiné.
– Kedves uramöcsém! Én száz aranyat adtam a papi fizetésre, de ez az én
gyilkos öcsém, ez a kevély Talpárdi nem tudom mikor fizeti ki. Hogy
tehát maga ne szenvedjen, a kamatokat én fogom fizetni a per lejártáig.
– De én már átvettem ezt Talpárdi úrtól! – szólt Dombay, eltávolítván a
nyújtott összeget.
– Az annak a kevélynek a dolga, ez pedig az enyém. Ne szemérmeteskedjék
uramöcsém, hanem vegye jó szívvel, a mit jó szivvel adnak.
Azután jött Lábán János a sóval, vajjal. Csont Ábel a méhkasokkal, mert
ő adót nem fizet, hanem kiadja a kapitálist egyszerre. A bárányok, –
egész kis nyáj, a sok apró liba, a mit a gazdaasszonyok hordtak össze,
mint mondták azért, hogy annál hamarább hazahozza a feleségét, mert a
libának asszony kell. Nem paphoz illő ludat nevelni. Az az igazi papné,
a kinek százával nő a libája, pulykája.
Hogy megörül majd ennek Junda.
– Meg ám!
Épen most érkezik a csősz a levelével.
«Uram! Önnek ajánlata más körülmények között mindennél drágább lett
volna előttem. Most szülőim emléke, testvéreim jövője, és annak a két
öregnek, kinél menedéket találtunk, szeretete tilt azt elfogadnom.
Kövessem önt, és elhagyjam testvéreimet? Kire, hová! Vagy magammal
vigyem a pusztába? Mi lesz ott belőlük? Engedje meg, hadd maradjak én az
én szegény kis árváimnak és az én öreg jó rokonimnak szolgálója.
Feledjen ön. Ne emlékezzék meg rólam soha.»
Ez volt a Junda regéje.


VIII.
Robinson, szegény Robinson! Mit csinálsz te itt?
Oh te jámbor Máté! És még neked szokott fájni a szíved az emberiség
szenvedései miatt, és vérezni egy-egy elhagyatott gyermek sorsán, holott
nincs az az égi madár, a ki a te kiterjesztett szárnyaid alá
kivánkoznék. Hogy beczézed, hogy simogatod őket, hogy megfördeted
szavaid mézében a kit elől-utól találsz. Az persze tetszik nekik: de rád
nem meri magát bízni senki, hiszen magadnak sincs miből élni. Az a leány
téged szeret, mint leány szerethet, becsül, mint embert becsülni lehet,
rád bízná magát és menne veled világtalan világig, még czipődet is
fényesen tartaná, fényesebben, mint Józsikáét; de Józsikát nem meri rád
bízni, hogy majd abból te embert faragsz, sem pedig Milikéjét nem meri
kitenni annak az arkadiai boldogságnak, mely abban állana, hogy a te
préczeptornak való bárányaidból a legpákosztosabbiknak napról-napra
friss koszorúkat aggasson a birka fejére. Egy gróf megirigyelhetné azt a
szerencsét, melyben te azokat az árvákat részesítenéd, napról-napra
fejlesztvén értelmüket, képezvén erkölcsüket, erősítvén hitüket a
gondviselő Istenben, de neki nincs bátorsága, vagy talán több a
józansága, hogysem testvérei jövőjének a puszta homokjában és magányában
merné letenni alapját. Ne kárhoztasd: igazat mondott, mikor azt írta,
hogy marad az ő szegény kis árváinak és az ő jó öreg rokonainak
szolgálója.
Légy gyakorlatibb kissé. Az a sok bárány (bizony nem válogatták ám neked
a javát) mind elpusztúl harmadnapra, ha te akarsz lenni a juhászuk.
Hivasd Lőcs Jónás uramat és számold át neki. Ha te úgy gondot viselsz az
ő lelkére, mint ő a te bárányaidra, akkor Jónás gazdának jó dolga lesz a
másvilágon. A libákat is add ki feléből valami kertésznének, legalább
haláluk nem a te lelkedet fogja terhelni.
Azután tarts vizsgálatot málha-ládáid fölött. Ezek a te hajódnak a
roncsai. Nem lehetne-e belőlük egy kis ladikot ábdálni össze, melyben a
sík tengerre kivetődhetnél? Mert Európa igen messze van. Mindenekelőtt
pedig ne feledd, hogy közeleg a május elseje, és a legények már holnap
kezdik vagdalni a májusfának való sudarakat, melyeknek hegyébe
nyárfalomb lesz erősítve, felékesítve piros kendőkkel és sárga
szalagokkal, úgy lesznek leállítva a lány ablaka elé éjnek évadján.
Eredj te is; kötözz össze három-négy póznát, szegezz a tetejébe egy
széles deszkát és írd rá: _Ferte opem misero Robinsoni_. Állítsd fel azt
a Nyöszörgő-halmon, hogy a ki deákul tud, el ne olvassa. Mert ez a te
május-fád.
Robinsonabb vagy Robinsonnál.
Mert Robinson magára volt ugyan hagyatva, és épen úgy maga kereste
magának a bajt, mint te: de utoljára is ő ura volt annak a világnak, a
melybe jutott: te pedig a világ kellő közepén (mert nem Kój a világ
közepe, hanem Kondor) vagy elszigetelve, a mint csak ember elszigetelve
lehet. Köröskörül rakott tanyák füstölgő kéményei hirdetik, hogy
mindenütt vidám tűz pattog a tűzhelyen, asztal készűl a házban, melyet
boldog háznép ül körül; s a hol így nincs is, ott is van élet; káromkodó
béresek, nyafogó gyerekek, patvarkodó feleség és jámbor gazda, a ki
ürügyet keres, hogy beleköthessen az asszonyba, s legyen oka a házi
kereszt elől Dávid zsidó barátságos levélszínje alá menekülni.
Neked mindebből az örömből csak annyi jut, hogy holnap vagy holnapután
valami alkalmatosságon sorba látogatod ezeket a tanyákat és majorokat.
Mindenütt töltesz öt percznyi időt, azután még tovább, mind a hetven
nemzetes és tekintetes úrnál sorba tevén a dísz-látogatást.
Ha ezen túl estél, akkor vesd kezedet az eke szarvára és többet hátra ne
nézz.
Pamlagjára dőlt s tovább folytatta szomorú elmélkedéseit. A közeli
korcsmából átdörmögött hozzá a bőgő hangja. Egész éjfélig azt zúgta
fülébe: Robinson, Robinson, Robinson…
Reggel felé elszenderedett, de csakhamar fölébredt.
A kelő nap első sugara szemébe sütött, arra ébredt fel.
Az ébredő ember első dolga szemlét tartani tegnapi gondolatai fölött. Ő
is csakhamar megtalálta a fonál végét, melyre néhány fekete gyöngyöt
fűzött tegnap. Ott következtek egymásután «Robinson», «Májusfa», «Ferte
opem», azután a Junda levele, a visszaküldött gyűrü, azután multjának az
a nagy széles tengere, melyen az ő kincsekkel megterhelt hajója a
kondori zátonyra vetődött ki.
Azután az a késő bánat, melylyel _megbánta a mit cselekedett_, mely első
éjtszakáját ezen a szigeten oly gyötrelmessé tette.
Nem jobb volna-e egyszerre mindennek véget vetni?
Ez volt az utolsó gondolat, melyre tegnapról emlékezett.
De minő más az ember lelke, mikor a keleti ablakán süt be a nap!
Gyáva önkéntes! el akarsz szökni az őrhelyről, hová senki sem
kényszerített? És miért? Csak azért, hogy egy leány, kiről azt hitted,
egyedül te tudod boldoggá tenni, nincs veled egy véleményen? Micsoda
öklelő syllogismus ez? Ha vad emberré lettél, ne keseregj európai
kisasszony után. Ez volt az első gondolata reggel.
Fogta a gyűrűt, melyet Junda visszaküldött, s szépen felhúzta annak a
gyöngyvirágcsokornak a szárára, melyet Dína adott át a nyoszolyólányság
foglalójául.
Ez tehát be van fejezve véglegesen. Ha a díszlátogatásból épségben
hazakerülök, elkezdem az életet. – Lássuk csak.
Kezébe vette a naptárt és szemlét tartott a napok felett: melyik bírna
legajánlatosabb külsővel a díszlátogatásra? De azok a napok olyan
bunfordi szemmel néztek rá, egyiknek sem jutott eszébe feltartani az
újját, hogy ő magára vállalja a bemutatás tisztét.
Hanem az ember, mikor vademberré lesz, első kötelessége magát lehetőleg
ravaszszá idomítani, mert miként védekezhetnék különben az elemek és a
hozzá hasonló vadak ellen sikerrel.
A naptár tanúlmányozása közben Dombay egyenes lelkén is talált egy kis
hasadékot a ravaszság. Egy kis ártatlan ravaszság.
Unalmas história biz az egész látogatási parádé, – mondá – kedvetlenül
tovább forgatva a naptárt s olvasgatva jámbor adomákat, míg végre azokat
is megtanulta, és a vásárokra került a sor. Aba, Abony, Ada és a többi.
Mert egy vadembernek semmi sem áll annyira érdekében, mint azt tudni,
hol mikor lesz vásár.
Kérem, ez nem tréfa. Mert lám Dombayt a tudományszomjnak éppen ez a neme
segíti ki zavarából.
«Füzvár. Quasimodo-vasárnap.» Igy mondja a kalendárium.
Quasimodo-vasárnap; hiszen ez a legközelebb vasárnap; Fűzváron országos
vásár lesz és a fűzvári vásárra Kondorról bezarándokol minden ember, a
kinek lelke, lába vagy lova van. Ez lesz a legalkalmasabb nap az én
látogatásomra. Oh te Quasimodo! Hogy nem tudtál rám kiáltani!
Jól számított. Mert Quasimodo vasárnapja reggelén a zászló-jeladásra
csak Énekes Tóth Péter jelent meg az isteni tiszteleten gyermekeivel.
Nem győzte csóválni a fejét a világ romlottságán, mely egy hívságos
vásárt többre becsül egy szép éneknél.
«Mely boldog, a ki jól és igazán él!»
Elénekelgették a szép éneket, Énekes Tóth Péternek jól esett
tapasztalni, hogy az új tiszteletes csak úgy tudja könyv nélkül mint ő.
Igazán tudós ember. Csak úgy prédikál ő neki egy magának, mintha az
egész húsvéti közönség jelen volna. Húsz krajczárt vetett a perselybe
örömében, holott húsvétkor csak tíz tellett a buzgóságból.
Isteni tisztelet után felkérte Dombay, hogy hordozná őt meg a tanyákon
sorban, mert látogatásokat akar tenni, mit Péter gazda meg is ajánlott
egy kis fejvakarás után, mert – úgymond – ez a csősznek volna a
kötelessége. A legatust is az szokta vezetni az urakhoz.
Sorba vették a tanyákat.
Dombay nem győzte magasztalni a maga életrevalóságát. Áldotta Fűzvárt és
a Quasimodo-vasárnapot, hogy nehéz tisztét így megkönnyítették neki.
Sehol senkit nem talált otthon. Egy-egy éltes cseléd jött ki eléje,
annak átadta névjegyét és sajnálkozva hajtatott tovább a keskeny sínű
juhászkocsin.
Csak egyet nem vett számba. Tudniillik, hogy a kisasszonyokat nem
szokták vásárra vinni, mert ott nem szokás divatczikkeket venni, hanem
edényeket, ahhoz pedig jobban ért a mama, mint a kisasszony.
Ámbárék számára is készen tartotta már névjegyét, mikor a kocsi a
komondorok tiltakozása ellenére bepördült s a tornácz előtt
megállapodott, de csak vissza kellett a névjegyet csúsztatni a zsebbe
még leszállás előtt, mert a tornáczon Dína vidám alakja jelent meg,
mosolygó örömmel fogadva a kedves vendéget.
Belépett a leány után a házba. Dína Márton bácsit is leparancsolta s az
emberséges birkás készséggel szót is fogadott. Ritkaság az ilyen
emberséges leányzó, a ki megadja az embernek a becsületes nevét. Mint
tudjuk, Uherszkó Márton volt a becsületes neve.
A tiszta szobában foglaltak helyet. A tágas kertre nyíló két ablak
közötti kanapé előtt csinos szalon-asztalka, az asztalka közepén egy
pohárban élő friss virágcsokor s a virágcsokor körűl az asztalon
keresett rendetlenségben díszkötésű könyvek. Tompa Olajága, Tompa
Virágregéi, Andersen meséi, Virágok a legjelesebb magyar költők
válogatott műveiből, Kis nemzeti lant és egyéb gyémánt kiadású
könyvecskék. Irodalmi bábúi egy kis leánynak, a ki szeret olvasni s a
kinek apja bír is érzékkel az ilyen fényűzési czikkek szüksége iránt, de
nem annyira tékozló, hogy nagyobb összegeket merne befektetni valamely
«összes művekbe». Mert bárha Lőrincz úr Vörösmartyval nőtt fel és
Petőfivel erősödött meg, de Petőfi nem adja alább magát egy kila
búzánál, Vörösmarty pedig épen két kilát követel, azonkívül pedig két
mérő zabot ráadásúl. Aztán nem is leánynak való a Petőfi.
Rövid beszélgetés után Dína fölkelt, kinyitotta szekrény-ajtaját s egy
szép gazdag fehér koszorút vett elő és fejére tette.
– Nézze Dombay úr, én már készen vagyok a koszorúmmal, mikor teszem én
ezt fel?
– Majd mikor mirtust is fűzünk a fehér virágokhoz kedves Dína, a mikor
én kegyedet szívem szerént meg akarom áldani. Isten nevében.
– Hogy hogy kérem! Csak nem utasította vissza menyasszonya?
– De igen… engem… Tudja kegyed, mit neveznek kosárnak?
– Kosárnak? Ó az a csúf Junda!
– Ne bántsa kegyed. Én voltam az esztelen, mikor azt kívántam tőle, hogy
osztozzék az én pusztai sorsomban.
– Hát mi kifogása van a mi pusztánk ellen?
– Alapos, melyet én is helyeslek s ha elmondanám, kegyed is helyeselné.
Elég az hozzá, hogy a kegyed ajándéka kárba veszett, és én kénytelen
vagyok azt visszaadni. Noha hervadottan.
– Nem, nem! Nem fogadom vissza, – felelt a leány, – én azt a kegyed
menyasszonyának szántam, s azénak kell lenni. Csak én beszélhetnék azzal
a Jundával!
– Az már nem változtatna a dolgon, – szólt elmélázva Dombay, – s a
kegyed ajándékának nem lesz gazdája.
– De azért nem veti ki Dombay úr úgy-é? Majd meglássa, meglesz a gazda.
Igérje meg, hogy megőrzi mindaddig, míg menyasszonyának nem adja.
– Ezt könnyű megigérni, ha kegyednek kedvére van – felelt Dombay – s
bucsút vett a leánykától, a ki kikisérte vendégét, s midőn a kocsi
kigördűlt az udvarból, visszament szobácskájába és összetette kezeit.
– Oh az a csúf Junda! Az az ostoba Junda!
*
Dombay azután még folytatta s be is végezte látogatásait. Sehol sem
kellett a névjegyeket személyével helyettesíteni.
A korcsmát utóljára hagyta. Ott sem találta a kit keresett s a
bérlőnével váltott néhány barátságos szó után alkonyat felé hazatért.
A tornáczon üldögélve találta Dávidot.
Tudniillik a zsidót és nem Dávid urat. Oh, Dávid úr, mint a ki jól
végezte dolgát, pihen és nagyokat nevet magában a szerencsés ötleten,
melylyel lefőzte a bárgyú tarhalmiakat, és embert hozott Kondorra. Ő
tette Kondort ekklézsiává; csak az fáj neki, hogy nem dicsekedhetik
vele. Egész furfangja titok.
A bérlő felkelt s tiszteletteljesen köszönt az érkező lelkésznek.
– Ha terhére nem vagyok önnek, átléptem mint szomszédhoz illik,
meglátogatni a szomszédot. Új embernek, magános embernek sok mindenre
van szüksége, s ha egyéb nem, egy jó szó is jól esik. Szivesen
felajánlom, a miben szolgálatára lehetek.
Az ifjú megrázta a zsidó kezét.
– Köszönöm, szomszéd úr! Már az ajánlat is nagy szívesség, mit én
hasonló ajánlattal viszonzok, bár tudom, hogy a kölcsönben én nyerek.
Most mindjárt első lélekzetre is két kérésem van.
– Előre is tartsa ön teljesítettnek.
– Egyik az, hogy küldje fel holnap gyermekeit. Megkezdem a tanítást,
mert únom a tétlenséget.
– Ön vesződnék az én gyermekeimmel? Én ezt a dolgot tréfára vettem.
Kezdődik a nyár s ilyenkor lehetetlen a rendes iskoláztatás.
– A ki itt lesz, tanúl. Ön, tudom, becsüli a tanulás hasznát, azért
kérem, küldje a gyermekeket.
– No ez szép kérés öntől, mely engem tesz önnek adósává. Remélem, a
másik ellenkező természetű lesz.
– Igen. Látom, ön a pusztának a mindenese, s önnél kapható mindaz, a
miért városban tíz üzletet kell befutni. Adjon ön nekem deszkát és
léczeket, a mennyire szükségem van, jutányos áron és törlesztésre.
– Szivesen uram, a mennyi kell. De szabad kérdenem, mi czélra?
– Ezt a hajlékot lepadoltatni, téli ablakokkal s tisztességesebb
ajtókkal ellátni és az iskolateremben egy olyan a milyen kathedrát
felállítani.
– Nem jobb volna, ha rám bízná ön az elkészítését? Én az asztalossal
olcsóbban tudnék alkudni.
Az asztalossal már megvan az alku, csak deszka kell hozzá.
Dávid megigérte a deszkákat s távozott.


IX.
Hová lett innen a Nyöszörgő halom? És micsoda kihívó magaviseletű torony
az ott, azon a dombon, melyet ezelőtt tizenkét évvel Nyöszörgő-hegy
néven mutatott be Csont Ábel úr? Az a kövekből rakott jegenyefa hogyan
meri mellét oly egyenesen szegezni az északi szélnek; s az a sugár
nyilvessző, mely a torony hegyén az állhatatlan vitorlát helyettesíti,
hogyan tud szembe fordúlni a bármely oldalról támadó szellőnek,
meglövéssel fenyegetvén még az ártatlan zephyrkét is? Minő elszántsággal
hajlik előre a homlokzat két szárnya, mint egy védelemre kelő sasmadáré?
És hol születtek azok a homokos, de tiszta serpentinek, melyek illatos
bokorszegélyzet között három oldalról kanyarognak fel a völgyből; kimért
közökben jobbról-balról feleresztett lombos fák, élő szobrai egy
kertész-kezek által alkotott kalváriának?
És micsoda sötét alagútja az a szőlőleveleknek, mely a templom nyugati
ajtajától egy téres gyümölcsösön keresztül abba az Elysiumba vezet,
melynek tornácza oleander-bokrokon látszik nyugodni, s kéménye csak
lopva tekint ki a kábító illatú ákáczok hét-soros erődei közül?
És hová lett az a mély homokvölgy, mely régebben a Nyöszörgő-hegy és az
Ihárosi építette lelkész-lak között állott?
És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú kökény-szemű
asszonykát, a ki imé karjain egy busa leánykát tartva, kegyetlen
fenyegetődzéseket intéz egy fiatal akáczfa ellen, melynek ágai között
valami gézengúz foglalt megközelíthetlen állást? A Gyula gyerek az, a
nagy gonosztevő, a ki fejébe vette, hogy hintát köt a fára, de a kötél
sehogysem akar kötélnek állani, mert az ő hétéves ujjai csak képzelik,
de nem tudják, hogy mi az a hurokvetés.
És az az egészséges vállas úr ott abban a porkabátban, a ki
Konstantinápolyt, az Aja Sophia kupolájánál fogva felemeli s egy
tollseprüvel kisöpri belőle a muszkákat; majd egy üveg-ablakon át
betekint Debreczenbe, hogy mit csinál most a civis ebben a rekkenő
melegben; azután Páris kapuiban állapodik meg, s a részrehajlatlan
végzet közönyével szemléli, miként tolonczozzák ki az ouvrierek a
proletárokat; végre az Angyalvár bejáratához illeszt egy csinos
nádcsövet, hogy a jogos tulajdonos könnyebben ügyelhessen az
útlevelekre;
tehát ennek a sok Dzierzon híre nélkül épült világvárosnak ura nemdenem
ugyanazon Dombay Máté-e, a ki…
*
Most egy kék kötényt köt maga elé s a Dávid szomszédtól kapott deszkák
közül oda illeszt egyet a gyalupadhoz.
Ha már idejutott, lehetőleg meg akarja szépíteni földi szállását.
Becsukta maga mögött az ajtót, itt kell előre mennie.
A zsidó gyerekeknek, kiket apjok, igéretéhez híven felküldött,
magánfoglalkozást szab, ő pedig megteszi az első fűrészmetszést
papihivatalának második hetében.
Szerencse fel!
Ez az ő titkos, de valódi beköszöntője. Ez a fűrészhang igazabb jó
kivánatot zizeg az ő fülébe, mint minap azok a pohárcsendülések az
erdőben.