Pusztai találkozás; Patak banya - 03

– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a
megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű
Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a
szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta
fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném
kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a
szegény embernek.
A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel
belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta
emberül.
– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni
hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te
pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz
fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet
mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert
lehasítom a nagy füledet.
– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam,
hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez
iránti igényemet jöttem bejelenteni.
– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.
– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót.
Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem
arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s
nézze mi van benne. Itt van: «_Napi hírek:_ Az x....i püspök ő méltósága a
kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot
adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi,
hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi
asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.
– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?
– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg
kell lenni.
– Hát legyen. Mit én bánom.
– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak
fundus kell.
– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.
– Nem ám, hanem majd ád a familia.
– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke
sem forog meg.
– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy
az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos
jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a
familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül;
hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége,
miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei
egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s
a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.
– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.
– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám,
hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem
asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer
_nemet_ mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán
atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet
alatt áll…
– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.
– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat
határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának
felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához
tényleg való járulásokat…»
– Ez a sok szó azt teszi: _fundus_…
– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, _álljanak_ fel». Ebből
az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki
felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad,
mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a
fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén
az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.
– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb
tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…
– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész
vagyok minden áldozatra…
– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt
észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit
akarsz.
– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.
– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.
– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…
– Élted feladata…
– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád
asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy
tetszik.
– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony
komolyan.
– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk
vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.
– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom
egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany
móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek;
hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent
czélra megy.
– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz
jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel
az Isten megáldotta!
– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a
csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó
forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást.
Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra
való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő
felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék,
hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az
Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy
guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a
mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet
megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én
esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre
még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló
Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra,
ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.
– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal
Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két
adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig
adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél.
Valami kézzelfogható…
– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt,
ha még tovább is zsarolsz.
– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a
nyavalyás tanítónak.
– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már
vége legyen a kunyorálásnak.
– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.
Egy ívet tett a nagyasszony elé.
Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:
«Füttenivalót elegendőt»
– «És négy font szalonnát ajánl.»
– Szalonnát én nem mondtam…
– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna
a tűz, ha nincs mit főzni nála?
– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha
nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»
Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a
testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a
nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.
[Illustration: Az öreg asszony fogta a tollat…]
Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak
fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.
– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az
aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft.
évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a
nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. _Mézet_ Csont
Ábel; _Őrletés_, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá
szükség; _Marhatartás_ és _Fa_ a familia könnyű terhe lesz; _Negyvenöt
véka buza_, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár
fogja önteni. _Nyolcz hold föld_… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd
meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion,
segíts!
Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer
hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még
magunknak sem, hát még másnak.
– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy
kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt,
aranyos rámában.
– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide
azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.
A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.
– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a
szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat
megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok
hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a
vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a
negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz
téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen
lenne a fal; _harmadikra_ a legszebb szálfák idetánczolnának a _familia_
erd… nem: a _Mecseki tanyájáról_, mestergerendáknak: _negyedikre_… de
igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet
összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus.
Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.
Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.
A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a
nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent –
az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a
kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a
páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra
bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni
ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta
magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra
jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny
után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők
versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid
poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. –
Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de
tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait:
kiáltsák ki Árion urat a familia _tiszteletbeli tagjának_. Kikiáltatik.
– Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó
szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A
mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé
értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét _osztályos
atyjokfiának_, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a
«mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes
Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az
új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik.
Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási
okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága
jövedelmét a _kondori_ jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de
miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin
kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb,
mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy
fordíttassék hát valami közczélra.
Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást
imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a
levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold
földnek felelnek meg.
Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak
kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a
korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra
kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi
ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az
eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.
Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap
jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a
kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív;
minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még,
vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen
embert!
Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a
kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. _Tárgy:_
folyó ügyek.


III.
Tekintetes Ámbár Lőrincz úr elnöklete alatt jelen voltak stb. stb.
Úgy van. A korcsma-asztal végén legfelyül elnököl Ámbár Lőrincz; jobbján
Talpárdi Gáspár, a puszta leggazdagabb embere, egyszersmind megyefőnök,
ki csak a napokban rándult le Fűzvárról birtokát megtekinteni. E mellett
ül Mecseki, egy szelíd tekintetű szőke, nyúlánk férfi, nyakában
aranylánczczal, melyről Ihárosi azt vallja, hogy az nem Mecsekié, hanem
feleségeé. Mecsekivel szemben ül a halálos ellenség – és unokatestvér –
Ihárosi. – Említettük már a két úr között dúló olthatatlan tüzet, mely
azon gyuladt ki, hogy Dávid agyonlőtte a Mecseki agarát. Olynemű
cselekmény, melynek súlyát a körülmények enyhíthetik. Mert ha úgy áll a
dolog, a mint az egyetlen tanú – Ámbár Lőrincz – talán az igazsághoz
való elfogúlt ragaszkodásból, vagy talán a háború megelőzésére finomul
czélzott tapintatosságból előadja, t. i., hogy Dávid úr kopókkal
vadászván, a rekettyés közt nyúlnak nézte s tévedésből puffantotta le az
agarat: akkor azt mondja rá Mecseki is velünk együtt: «Már az más. Ha a
sógor az agarat nyúlnak nézi, abban nincs violenczia, sem személy-, sem
birtoksértés: legfeljebb egy kis optikai csalódás.» De mivel Dávid úr
jól tudja, hogy a «cselekmény» ilyen magyarázattal kitörültetnék ugyan a
bűnös cselekmények sorából, de egyszersmind az ő neve is a
vadászalmanachból, ennélfogva készebb puskát fogni az egész világra,
mintsem megengedhetővé tegye Lőrincz sógor föltevését. Ellenkezőleg, ő
szándékosan lőtte szét az agarat, mivel az minden megbizás nélkül s
csupa hivatalos túlbuzgóságból beleavatkozott a kopók dolgába, s
szemeláttára elkezdte cziczkézni a felhajtott nyulat. Mit volt mit
tennie, mint ártalmatlanná tenni a veszélyes ellenséget s a csősztől egy
pár «szigmaringen – heckingen» kiséretében beizenni Mecsekihez, hogy
viselje gondját az agarának. – Ezen izenetet azonban – mint Lőrincz úr
suttogja – a sógor már csak következetességből intézte, a mint a tévedés
után egyszerre feltalálta magát, hogy micsoda színt adjon a dolognak.
Nekünk kötelességünk azt a magyarázatot fogadni el, a mit a bűnös magát
terhelőleg nyujt, s ezzel a végzetes agár kisérteties árnya be van
vezetve történetünk alakjai közé.
A hosszú asztalnál az elnök közelében ülnek a familia érdemesebb tagjai,
az _Urak_, mert azok, szemben a _Néppel_, itt is megteremnek; a
nyughatatlan újítók, kik egy-két gazdasági gép behozásával, s holmi
homok-megkötési, erdőültetési, útjavítási elmélet hangoztatásával az ősi
nyugalom szeretőinek sok aggodalmat okoznak titkon és nyilván. Az asztal
alsó végét jobbfelől a _Mámög_, balfelől a _Mineka_ nagy kiterjedésű
családok ellenzékies tagjai foglalják el. Ezek pedig – nem indián
törzsek.
Nem.
Ezt a nevet a csúfolódó Ihárosi ragasztotta a nyakukba.
Nem is családok pedig, hanem pártok, melyek elveikben nem, csak
jelszavaikban különböznek egymástól. Mindkettő gyanús szemmel nézi az
uralkodó párt fészkelődéseit, csakhogy a _Mámög_-párt az uralkodó
párthoz atyafiság, érdekközösség, barátság s vagyon-egyformaság által
sokféleképen lévén kötelezve, nem meri ennek kezdeményeit nyiltan
ostromolni, hanem csak a nyakravaló közül dörmögi: «_Már megint!_»
vagyis a pusztai patois szerint «_Mámög_». A _Mineka_-párt már
rögzöttebb pecsovics; ez meg sem hallja az újítók szavát, hanem minden
indítványra kész az egyetlen felelettel télen úgy, mint nyáron; «_minek
a?_» Innen az elnevezés.
Az asztal legvége és az ajtó közötti szűk téren állva csoportosúl egy
negyedik párt, a _Kikőhúznyiaké_. Mert ezeknek minden indítványra, mely
az asztal felső végén támad, egyetlen egy véleményük van: _ki kell
húzni!_ T. i. nem az indítványt a jegyzőkönyvből, hanem az indítványozót
a szálából. Mely vélemény erélyes kifejezése után az egész párt rendesen
oda szokta hagyni a gyűlést hangos tüntetéssel.
Van még egy ötödik párt is, mely a nagy boglyakemencze széles patkáján
rajthúzlis jobblábát a patkára felhúzva s térden át összefogva figyel.
Ha fésületlen haját és a négy szelek által ápolt szakállát nézzük, azt
hiszszük, hogy ez a _Kikőhúznyiak_ csontjából való csont; de ha
deáknyelv-tudományát, melyre sokat ád, családi összeköttetéseit,
melyekre semmit sem ád, s tekintélyes birtokát, melytől még adót soha
sem fizetett, tekintjük, úgy Csont Ábel urat hajlandók vagyunk az úri
párthoz sorozni. Majd meglátjuk. – Egy véleménye van: mindenre _nem_-et
mondani, a mit ugyan megtesznek a _Mámögök_ is, a _Kikőhúznyiak_ is,
csakhogy Ábel úr nemcsak mondja, hanem foganatosítja is a _nem_-et. Egy
ábrándja van: királyt választani a Duna jegén; és egy foglalkozása: a
méhészet, melytől adó nem jár. Egyszer össze akarták irkálni a méheit,
de ő fogott egy marok herét és az adóvető úrnak az inge gallérjába
tömködte, a mint ez a méhesben az asztalra hajolva töltögette ki a
rubrikákat. Azóta felé sem mernek menni. – A tanácskozásba csak akkor
szól bele, ha valami jó deák-idézetnek épen nyilása akad.
– Tekintetes család! – kezdé az elnök, – a gyűlés ezúttal a rendes időn
kívül tartatik meg, a miért elnézést kérek a kurátor úr részére, ki –
kétségkívül saját fontos teendői által – akadályozva volt a meghívó
szétküldözésében.
– «Publica privatis præferenda» – dörmögé Ábel úr. – A közügy a
magándolognál elébbvaló.
– Fölöslegesnek láttam a familiát fárasztani, – mondá Ihárosi úr, –
semmi előterjeszteni valóm nem lévén.
– Ha az úrnak nem lévén, lehetvén másnak! – csendűlt bele Mecseki szava.
Az úrra nincs egyéb bízva, mint a kihirdetés. Ha ezt sem bírja az úr
elvégezni, akkor mondjon le.
– Majd lemondok, mikor akarok, de nem az úrnak.
– Az úr itt most szolgája a familiának, s az úrnak itt nincs szava.
– Több van mint az úrnak. Az én öregapámat nem fakószekéren szalajtották
ám ide Girgácziábúl.
– No majd elszalajtják az unokáját.
Mámög és Mineka uraimék kegyes megbotránkozással csóválgatják a fejüket.
«Mámög, mámög! Minek a’ mámög?» Pedig álnok a lelkük! Pénzen is
megvennék az ilyen mulatságot, ha ingyen nem juthatnának hozzá.
– Azt hiszem, – szólt az elnök – hogy eltérünk a tanácskozás tárgyától.
A tisztelt atyafi urak a magánkérdéseket tisztázzák másutt, itt pedig
tartsák szem előtt a tanácskozási tisztesség követelményeit.
– Sic! – mond Csont Ábel úr. – Hoc faciendum, illud non omittendum.
– Minthogy – folytatá az elnök – sem az elnöknek, sem a kurátornak
nincsenek előterjesztései, felhivom a család tagjait indítványaik vagy
intézkedést váró kérelmeik előadására.
Most újra Mecseki állott fel.
– Tekintetes család! Van szerencsém Siró János és Uherszkó Márton
birkás-embertársainknak alázatos folyamodását benyujtani, s ha
méltóztatnak parancsolni, azt, a mit ők a maguk együgyű nyelvén
folyamodásukban rebegnek, élőszóval röviden előadni. (Halljuk, halljuk!)
Méltóztatnak jól tudni, embernek való ember nevét a nevelés és oktatás
adja meg; bárha nem tagadom, vannak egyes szánalomra méltó kivételek,
kik minden nevelés mellett is állatabbak maradnak az állatnál. Azonban
semmi újat nem mondok, ha azt mondom, hogy az ilyen szomorú kivételek
csak a szabály erősítésére szolgálnak. Mi sem vonhatunk khinai falat a
határainkat ostromló czivilizáczió áldott hatása ellen…
– Mámög! – zúgott baljós gyanakodással a Mámög-párt, a pogány szó
hallására, melynek mindig «fizess» a következése.
– Ennélfogva indítványozom, találjon módot a Tekintetes Familia, hogy e
mi virágzó pusztánk bájos rónaságán egy, a kor igényeinek megfelelő
iskola állíttassék.
– Minek a? – harsant meg a Mineka-párt, a közelgő veszély élénk
érzetében szokatlanul elszánt és határozott hangon.
– Nem a magam érdekében emeltem szót, mert hálaistennek van annyi módom,
hogy gyermekeim mellett külön instruktort tarthatok, hanem épen azok
érdekében, kik közűl némelyek a maguk földhözragadtságában…
– Ki kell húzni! – búgott az ajtó mögül a közvélemény.
– Kinek nem inge, ne vegye magára. Nem az én igen tisztelt atyafi
birtokos-társaimat értem én, hanem a felvilágosodásnak azokat a buta
ellenségeit, kik a maguk kurta eszével…
– Gyerünk innét! – zúdult fel a Kikőhúznyiak csoportja. – Ez az úr
minket szemtől-szembe összebolondoz. – Én is csak olyan úr vagyok, mint
az úr. – Ha az úrnak olyan sok az esze, vegyen be belőle óránként egy
evőkanállal. Ráfér. – Eb ura kurta!
– Sajnálattal látom, hogy némelyek félreértik jószándékú kifejezéseimet
és távoznak; de örülök azon, hogy most már a familiának csak szine és
java maradt együtt, kiknél sem a belátás, sem a buzgóság nem hiányzik
szavaim helyes felfogására, s kellő műveltséggel birnak az indítvány
fontosságának megmérlegelésére s hatásának kiszámítására. Én, tehát,
Tekintetes Atyafiság, azon két embertársunk és nagyszámú ártatlan
gyermekeik nevében, kiket a familia tisztelt kurátora folyamodásukkal
együtt előlegesen és kihallgatás nélkül (Haud æquus fuit: Csont Ábel)
szokása szerint embertelenül összekáromolt, könyörgök, méltóztassék
kimondani elvben az iskola felállításának szükségét.
– Minek a? – kiáltott újra a Mineka-párt, nem engedvén szemét beköttetni
a szónok magasztalásai által. – Jó a dicséret, de csak ingyen. – Eddig
megvoltunk iskola nélkül, ezután is meglehetünk.
– Hiszen nem mondom én tisztelt Atyafi urak, hogy most mindjárt neki
fogjunk. Várjuk végire. Nem olyan fekete ám az ördög, mint a milyennek
festik.
– Ha nem olyan is, de azért még se jó azt a falra festeni, – mond egy
éltes Mineka.
– Egyelőre, mondom, csak indítványomnak elvben leendő elfogadását kérem.
Utasíttassék egyszersmind a falu kurátora egy véleményes javaslat
készítésére, melyben az iskolaépítés költségeire és a tanítói fizetés
alapjául szolgáló források lennének kijelölendők, de – és ezt
hangsúlyozom – _a közbirtokosság minden terheltetése_, – méltóztassanak
jól megérteni, – a _közbirtokosok minden terheltetése nélkül_.
– Csinálja, a ki kezdte, én nem avatkozom bele – dünnyögé Ihárosi.
– Kötelessége az úrnak. Azért húz a közjövedelmekből külön részt.
Különben is elérzékenyülve jelenthetem, hogy azon két embertársunk,
kiket a kurátor úr szent szándékukért illőnek tartott rútul
megszidalmazni, nem maradt meg a kérelmezés merev korlátai között, hanem
tényleges ajánlatot is tőn. Imé: «ajánlunk a tanító évi fizetésébe 5
azaz öt font fadgyút, 4 azaz négy itcze vajat, 50 azaz ötven font sót».
– Kérem – folytatá, letéve az írást, és fejét hátravetve kihivólag
nézett végig a gyülekezeten, – ha egy familia-kurátor ilyen alapra sem
tud valamit építeni, akkor menjen Ukrániába szék-sót söpörni. Igaz vagy
nem, uraim?
A kérdés nyert ugyan egy pár udvarias fejbólintást a közelben, de a
Mámögök és Minekák részéről konok hallgatással fogadtatott. Oh a
Mámögnek van annyi esze, hogy nem felel minden kérdésre. A Mámög ha
egyszer kimondja a sibboletjét, beszélhetsz azután neki. Csak néz maga
elé és mosolyog. A Mámög a legravaszabb petrefactuma a világ társadalmi
konvulzióinak.
Most Ihárosi kért szót.
– Miután az érdeme szerint tisztelt úr a tervjavaslat készítésével engem
kíván megbizatni, miután kikötötte, hogy a familia minden terheltetése
nélkül kerestessenek ki a források, s e czélból egyenesen Girgácziába
utasít, a hol pedig nem tudom mit találnék, ha csak bizonyos nemzetség
forrását nem: – bátor vagyok személyes tájékozás tekintetéből őt magát
kérdezni meg először is: csupán a száraz indítványnyal kíván-e járulni
az iskola-alaphoz és lelkes szónoklatával s buzdító nyögdécseléseivel a
tanító fizetéséhez, vagy pedig követi az általa magasztalt kérelmezők
példáját, s ezennel kinyilatkoztatja, hogy a magasztos czélhoz ő is
járúl ennyivel vagy annyival?
– Igenis – felelt Mecseki belevörösödve, mert a dolognak ezen oldalára
még nem gondolt – én ugyan úgy értettem, hogy az iskola épüljön föl a
közösből, mert van elég nád, épületfa és vályognak való föld; a
tanító-fizetés terhét pedig viseljék azok, a kik szolgálatával élnek: de
minthogy az általam érdemén felyül tisztelt úr ilyen egyenesen mellemnek
szegezi a puskát – valószinűleg agárnak vél – ezennel kijelentem, hogy a
tanító fizetéséhez évenként két mérő búzával kivánok járulni.
Azután mintha megijedt volna a nagylelkűségtől, világosabban is körül
írta ajánlatát, egymásután hullatva a magyarázatot. – Igenis; két mérő
buza. Kenyérnek való. Pozsonyi mérőt értve. Míg élek. Ezen ajánlatom
örököseimet nem kötelezvén.
– Éljen! – szólt az elnök. – Én a magam részéről ugyanezen czélra húsz
petrencze szénát ajánlok. Önként értetvén: _mikor terem_.
– Tehát ezeket jegyzésbe teszem. Ezek már források. Igaz, hogy csak
időszakiak.
E közben a Minekák kezdettek elszivárogni. Nagyon meleg van idebenn. Nem
értenek ők ehhez, végezzék az urak. A Mámögök közül is csak a
fiatalabbja maradt benn, a ki jól tudta, hogy az ő élete nem forog
veszélyben, mert neki még él az apja, az pedig otthon maradt, s ő annak
a nevében nem igérhet semmit. – Eddig csak _elv_nek vélték a dolgot, a
mi ő szerintök azt teszi, hogy «semmi sem lesz belőle». De mikor már az
elnök is megteszi ajánlatát, már ennek fele sem elv. Hátha még Talpárdi
nagysága is szól valamit az asztragán prém közűl. Juj juj juj! Akkor már
_fuss_ se lehet, csak _fizess_.
Talpárdi úr nem szólt, hanem szólt helyette Dávid, a bérlő. A mint az
öreg nemzetes urak kezdettek menekülni, ő az ajtónál szembe jött velük
és szép csendesen visszaterelte őket.
– Ha megengedi a Tekintetes Familia, én is csatlakozom a két
kérelmezőhöz. Sok gyermekem van, sokba kerül a házitanító, működésének
sincs kellő sikere, mert nem lehet mindig jót kapni, kivált pusztára.
Innep lenne az nekem, mikor az az oskola megnyílnék, és templom az a kis
szeglet benne, a hol az én gyermekeimnek helyet engednének. E czélra én
is meghozom a kivánt áldozatot. Fizetem kétszeresen a mi rám esik. Azon
felyül pedig, míg itt lakom – akár lesz iskolás gyermekem, akár nem,
évenként tíz véka zabot és száz fej káposztát ajánlok a tanító
fizetésébe.
Mecseki úr szemei ragyogtak a tűzben és könyben. Azt hitte, hogy egy
ilyen lélek megeleveníti a petrefactumot. De csalódott. A Mámög
mindenből tud fegyvert rögtönözni. Neki bátorodtak, mert Dávidnak
könnyen el lehet mondogatni egyetmást, a mit Mecsekinek nem mer az ember
kitálalni.
– Könnyű magának Dávid! Maga ajándékozhat, mert pálinkáért kapja a zabot
az aratóktól. A káposztát meg ingyen is nyakán hagyja a káplárdi ember.
– Tisztelt Atyafi-gyűlés! – szólt ismét egy éltes Mineka. – A mit ama
zsidó férfiú mondott, én azt nem javallom. Mert jóllehet, hogy ő zabot
adna, de minek a préczeptornak a zab? Mert minek a préczeptornak a ló?
Különb lovak is megvannak zab nélkül, mint egy préczeptor-lovak. Azért
adjunk-é neki zabot, hogy zabozza a lovait, eljárjon vásárokra
kupeczkedni, mint az én rektorom Szent-Gálon, hogy az oskolás gyerekek
voltak a kocsissa; nem tért ki senkinek; osztán a lovát vasvillával
agyonszúrták a Csöglei uraimék, akkor a rektor – volt neki egy fiskális
bátyja…
– Hová beszél bátyámuram annyit? – szólt egy Mámög. – Noha a szentírás