Pusztai találkozás; Patak banya - 04

azt mondja: a vénember orczáját megbecsüljed, – én csak azt mondom, hogy
a mely uraiméknak tetszik, építsenek oskolát, de mi nem építhetünk, mert
az építéshez pénz kell, ahhoz pedig szegények vagyunk.
– Szegények a nemzetes urak? Hadd lám csak, – szólt Dávid bérlő, szemeit
a mestergerendára emelve, – van a pusztában 10,000 hold szántóföld
birtok, egyéb vagyont nem is számítva. Egy iskolaház belekerül 2000
frtba, melyből egy hold földre 20 kr., száz holdra húsz forint esik…
– Micsoda? – szólt az öreg Mineka, kinek épen száz holdas birtoka volt,
– hogy én húsz forintot kidobjak csak azért, hogy az Izrael nemzete még
jobban megtanulja a kétszerkettőt? Könnyű neked Dávid, mert mi adót
fizetsz te a butyrodtól? Adóra kell most a húsz forint, meg a húszszor
húsz is. Nem úgy van már, mint volt régen…
– Ha így van a dolog – szakasztá félbe a bérlő, – akkor én kénytelen
vagyok a bérletet megszüntetni. Ide hagyom a bánatpénzemet is. De el
kell mennem olyan helyre, a hol a gyermekeimet iskoláztathassam.
Ezzel Dávid kiment az udvarra, s az ott csoportozó atyafiaknak újra
elmondta szándékát. Ez gondolkodóba ejtette az atyafiakat. Egyszerre
eszükbe jutott, hogy ha Dávid elköltözik, bizony a könyveit is elviszi,
s azokban sok mindenféle kölcsönök, gyapjúra, repczére, buzára adott
előlegek vannak bejegyezve; elmegy a kimeríthetetlen hitelpénztár, mely
minden jóravaló embernek egyetlen szóra megnyilt, a nélkül, hogy
valakinek odaharapta volna a kezét. Aztán milyen zsidó következik utána?
Hátha szegény lesz, vagy vérszopó és csalárd? Hátha nem is lesz zsidó,
hanem körösztény, a ki maga is fülig adós? De már abból semmi sem lesz,
hogy a Dávid itt hagyjon bennünket.
Rohantak vissza a szállába; a legszájasabbik Kikőhúznyi előadta, hogy
mit végeztek odakinn. Ők nem viszik el a lelkükön, hogy ilyen igaz
izraelita, mint a Dávid, kiben nincsen álnokság, elhagyja őket. Ha már
annyiba kelt, hát legyen oskola. Van a familiának erdeje, nádja, abból
kikerül a tetőzet. Polyvát ők maguk adnak a vályoghoz; a vályogot vessék
meg és hordják be a kertészemberek, úgy is azok veszik hasznát.
Mecseki szükségesnek látta megdicsérni a fölvilágosodott jellemű
férfiakat, kik készek áldozatokkal tartani fenn azt a hazát, melyet
őseik áldozatokkal szereztek.
Ismét Dávid úr bátorkodott szót emelni, ha méltóztatnék a familia
helyben hagyni azon alázatos nézetét, mely szerint a tanító fizetésére a
közös jövedelmekből éveként egy ráta fa – –
– Helyes. Megadjuk.
– Világosan odajegyeztetvén záradékul: mikor a familia vágat –
– És: melyből az oskolát is tartozik fűteni –
– Igen, mindezeket én is úgy értem; – továbbá egy pár darab marhatartás
a köz-földeken –
– Megadjuk – –
– De tulajdonjog igénye nélkül –
– Igen; tisztán használati joggal; továbbá minden tanítónak van egy kis
földecskéje – –
– Dejszen földet nem adunk; minek a préczeptornak a föld? hogy azt bújja
az oskola helyett?
– Egy fertály-telek falukon…
– «Malo adficietur si quis _quartam_ tetigerit» «kihúzza a lutrit, a ki
a fertályt emlegeti.» «Nekem a préczeptor nem osztályos atyámfia.» –
Szavazott Ábel úr.
– Hallgassanak ki, urak! Egy fertály telek falukon is kijár a tanítónak;
nem azt mondom, hogy mi is adjunk annyit, de ha valaki ád, azt nem
ellenezhetjük. Bátor vagyok kegyes emlékezetükbe hozni, hogy nagynevű
atyánkfia, Árion úr, a neki ajándékozott harminczöt czöveknyi jogot
közczélokra kívánta adományozni…
«Utasíttatik kurátor, – diktálta Mecseki – hogy e tárgyban keresse meg
az ünnepelt atyafi urat, s igyekezzék kieszközölni beleegyezését…»
– Én óvást teszek ellene, – dörgött Csont Ábel. – Az az atyafi úr
nőtelen, s magvaszakadása esetén birtoka a familiára visszaszáll…
«Csont Ábel úr óvása figyelmen kívül hagyatván», – fejezé be Mecseki
indítványát az elnök.
Csont Ábel úr leeresztette maga alól a jobb lábát s a viszonosság
elvénél fogva a balt húzta föl. Majd meglátja ő, ki lesz a preczeptor!
«Tehát nyolcz hold föld»…
– De robot munkát nem végzünk ám rajta, mint falun szokás.
– Nem; bele lesz írva: «A míveltetési költségek haszonélvezőre nézvén»…
– Úgy nem bánjuk.
«A gabnafizetést 45 vékában gondolom megállapítandónak s évről-évre
közadakozás útján beszerzendőnek – …»
– Gabona czím alatt _kenyérnek való_ értetvén, a mi elegybúzának is
neveztetik…
– És meg nem engedtetvén, hogy e czélból _valakik, valakik_ által
személyesen megkerestessenek és az adakozásra mintegy végrehajtásilag
kényszeríttessenek…
«Úgy lesz. – Végre hogy indítványozó úr azt ne gondolja, hogy más
alszik, míg ő virraszt, hálás elismeréssel veendő tudomásul bejelentem
Pátróiné asszony kegyes alapítványát. Ő ugyanis száz aranyból és száz
váltó forintból álló alapítványt tett a tanítói fizetésre.»
Semmi riadó éljenzés. Ellenkezőleg, az ijedtség némasága. Általános
elszörnyűködés. A pártok meghökkentek. Mert a Dávid zabja, az Ámbár
Lőrincz petrenczéje, a familia fa-rátája és az Árion czövekjussa
szerintök még mindig csak elvi oldalához tartoztak a dolognak. Piros és
fehér borsószemek, melyeket Ihárosi és Mecseki urak csak egymás
ingerlésére és mások mulattatására rakosgatnak a malomtáblára. De száz
arany! Ez már nem elv. Ez méltó arra, hogy elszaladjon tőle az ember.
Mert a mily bizonyos, hogy a többi deputatumok megannyi ágyúsánczok,
melyeknek lőtávolába semmiféle preczeptor nem merészel mutatkozni: ép
oly bizonyos, hogy a száz aranynak nem elvi immár, hanem szomorú fizikai
következése egy magyarcsizmás, attilás, kurtaszárú kazinczipipás fiatal
ember lesz.
Most már olyan lejtőre jutottak, honnét nincs visszatérés. A száz arany
egy rettenetes kő, melyet semmi pártszövetkezés száz keze ki nem húz a
Dunából. A Minekák fenyegető tekintetet vetettek a Kikőhúznyiakra s
tolultak ki az udvarra folytatni a csetepatét.
Utoljára csak két ember maradt a szálában. Talpárdi és Ihárosi.
A két férfi merően nézett egymásra.
Ihárosi tekintetében kérdőjelek hemzsegtek. Hát te leggazdagabb embere a
pusztának, hatalmas végrehajtó eszköze a czivilizáló hatalomnak, főnöke
a megyének és oszlopembere az egyháznak! Megbénultál-e, hogy ennyi dicső
példa nem ragad magával, megkövültél-e, hogy ennyi áldozat nem lelkesít?
A néma kérdést elértette a kihívott és így felelt rá:
– Ó te bunfordi Ihárosi! te legnagyobb szédelgője a világnak! te Law! te
Barnum! mit fundáltál ki már megint azzal a kerek fejeddel? Micsoda száz
arany az a Pátróiné száz aranya?
– A mivel urambátyám öregapja adós maradt a második feleségének.
– Mindjárt gondoltam. Így szentül van a dolog. Majd az öregapám
megfizeti. – Aztán te Psammenith! oda mersz bolonditani arra a hegyével
lefelé állított piramisra valami boldogtalan embert? A száz aranyod
kamatját sohasem látod. A birkások elmennek a bérletből, Dávid zsidó
idehagyja a korcsmát. Juczi nénéd meghal: ki fizeti akkor a vajat, meg a
zabot, meg a szalonnát?
– «A holnapi nap gondot visel az ő dolgairól!» – felelt Dávid úr példás
kegyességgel. – Emlékszik-e rá tisztelt urambátyám, mikor a tolnai
Duna-kanyarulatot átmetszették? Egy hat öl széles csatornát ástak
Domboritól Gemenczig, a mire azt mondta a bogyiszlói biró: «Mind
megiszom én uram azt a vizet, a mi ezen az _ásáson_ lefolyik.» No hiszen
ihatná most. Bécstől Belgrádig nincs olyan medre a Dunának; széles,
mély, egyenes. Az én dolgom is csak ilyen. Megássuk a hat öl széles
csatornát, és a vízre bízom, hogy csinálja a többit, ha Duna. Ha pedig
nem Duna, akkor megmarad a száraz árok, emlékeül a sikertelen munkának.
Sikertelen volt, de munka volt.
– Nagyon bölcs beszéd ez a te fúrt fejedből Dávid. – Hát aztán te magad
mivel járulsz a kollegiumod alapjához?
– Erkölcsi támogatással! – vakkantá ki Dávid úr.
– No nekem az nem terem. Hanem itt van száz forint az építésre.
Azonfelyűl kapsz harmincz mérő búzát, – nem a tanító két évi fizetésére
elpocsékolni, hanem a takarékmagtári huzavonádra, hogy a gányókat legyen
mivel eladósítanod. Száz esztendő mulva az egész puszta belekerül a
granáriumodba. Hanem aztán vége legyen a koldulásnak. A száz aranynyal
pedig elhallgass, mert calumniát akasztok a nyakadba.
Bánta is azt Dávid. Fölszedte a sátorfát, hazament s leírta a díjlevelet
egy forgalomból kiment 15 kros bélyegpapirra, hogy hiteles legyen. Azt
elküldte Mecsekihez, hogy írja alá, mert ő a keresztapja ennek a
bolondságnak. Azután magához hivatott két szóvivő Kikőhuznyit, hogy ha
olyan nagyon erősködtek az iskolán a Dávid zsidó kedveért, hát már most
hitelesítsék. Azok aláírták daczból; ne csak mindig az legyen meg, a mit
az urak akarnak!


IV.
Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített
díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium
Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó
mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat,
juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt
nem szabad elmaradni senkinek.
A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és
életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép
számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép
szavaira, mint a Nemzetes Uram!
Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az
angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is,
jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.
Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes
alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi
nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a
szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert
onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé
járathatják a gyereket _télen_. Voltak ugyan, a kik azt követelték
volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja
az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és
kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia
vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a
nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer
vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S
mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel
konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az
értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit
is bejegyezvén.
Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit
bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre,
hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.
– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két
érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél,
Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre
Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen
beszélni.
– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú
galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak
között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)
– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon
oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás
fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a
paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit,
kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a
népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember
ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek
tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám.
Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki
sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem
ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok
önöknek!
A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a
vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a
terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott,
hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig
oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta
őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött
a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság
volt.
Mikor a vályog megszáradt, a kő köbökbe volt rakva, akkor figyelmeztette
az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak
csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a
szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka
dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet
velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s
behordogatták a falanyagot a fundusra.
Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy
kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz?
Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő
ifjúra nézve.
Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta.
Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt
ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a
Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák
helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását
berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot
bele a tanító adván…»
– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt
még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.
Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott
eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka,
mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy
magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják
szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a
többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly
aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta
mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar
gyerek.
– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a
kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java
ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide
írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni
fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De
panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem
hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak
elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az
alapot a kollegium kivánatához képest…
– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa),
álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.
– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de
méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen
nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot
tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol
a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog
behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát,
azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál
is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint
a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki
asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és
önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak
a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.
– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. –
Dörmögte Csont Ábel.
Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit
elbájolt a Dávid úr ötlete.
– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a
tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen
javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját
foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi
fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább,
mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.
Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden
papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak,
debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal,
hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte
Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt,
ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület
nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.
Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel
úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely
utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot.
Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy
az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel
nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga
sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben
volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség
zuzmarája, s már-már ajkain volt a _méz_, mikor Ihárosi újra kezdte.
– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt,
ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont
Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva
hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.
– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a
pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a
gyűlést.
Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel
fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől
azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak
legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre
húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak
gondnokká választását, még pedig _főgondnoki_ czímmel, hogy a falusi
kurátoroktól _megkülönböztetődjön_. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót.
A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex,
úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)
Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi
gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg[1] fognak elmenni. Papot
kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.
Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi
támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú
vonalozott könyvet, azt elnevezi _aranykönyvnek_ és abba bejegyzi
mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak»,
megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes
birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután
jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig,
a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be
lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.
Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy
van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz:
_feketekönyvnek_ neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a
késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.
Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot,
keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a
könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is
kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket
deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják,
Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is
megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az
erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam
urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz
forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást
húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»
Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy
bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga
mulattatására. Majd meglátjuk.
És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de
isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.
Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől
származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották:
«Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat
nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi
jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a
ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.
[Illustration: Dombay Máté]


V.
Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata
aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és
polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz
módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos
szobácskába viszszük az olvasót.
Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban
egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és
könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne
féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha
egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ
legközlékenyebb embere lesz belőle.
Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra;
kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert
képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté
egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt
falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított
ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló
foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi
oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy
asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta;
ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és
számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére
támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk,
főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók
korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s
mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre
szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen
fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol
és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más
szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a
mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a
pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre,
mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi
seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a
rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két
évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot
pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a
testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre
egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk
esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.
Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év
alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is
azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt,
letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.
Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.
Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet
észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki
vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány
Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert
beestveledik.
Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek
minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen
volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A
férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a
méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A
mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony
duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen.
Káplán káplán!
Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva
árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik
az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő
mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a
fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt.
Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak,
annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi
szenny és mennyi csalódás vár rájok.
Azután volt a városban egy _nőképző intézet_. Nem merem _felsőbb
leányiskolának_ nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem,
hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen _nőnövelde_. Még pedig
nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt
megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította.
Fél év alatt németűl (mert «az ég _egy_ kincset ad minden hazának») –
mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául,
igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt,
mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely
miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű
intézetekkel. Az angol nyelv.
Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a
hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna
vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik
szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»
Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi
lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel _lett_ ölelve a
rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is
holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)
Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta
önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek
találta.
Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a
szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli
papagájait, a kik a _nevelőben_ két év alatt megtanúlnak mindenféle
tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a
meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a
kik megtanúlják szavalni a _Szép Ilonkát_ – tanúlnak világtörténetet és
egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek
kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német
szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama,
hogy az «Nevelő».
Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre
igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni
kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.
Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain.
Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit
Dombay mondott, egy szó el nem veszett.
Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a