Pusztai találkozás; Patak banya - 10

reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a
templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött
büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és
annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes
magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre
hozta.
Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a
templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum
törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre
deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a
kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg
megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló
ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan
áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.


XI.
Szentháromság vasárnapján kivirágzott a templomhegy.
A harangszó végig csendűlt a pusztán, hogy minden asszony sírva fakadt
rá. Öreg emberek levették a kalapjukat és nem merték mondani: Hála
Istennek! – Érezték, hogy ez a szó igen köznapi ruhája volna annak az
indulatnak, a mit ők most az Örökkévalónak kivánnak bemutatni. De a
szegény embernél nincs a ruha olyan bőségben; azért meglátja azt az
Isten.
Soha nem látott rajban seregel fel a sokaság. A ki látja, nem hiszi,
hogy ebben a pusztában ennyi nép lakik. Nem is lakik; a nagyobb rész
vidékről gyülekezik a ritka ünnepre, minőt életében egyszer lát ember, a
legtöbbje egyszer sem.
Ott jönnek az egyházmegye papjai, a fekete gárda; élükön az öreg
esperessel, kinek hóna alatt aranyszegélyű biblia ragyog. Ebben egy
jegyzék Ezekiel prófétánál III. 23. _Kimenék a mezőre; és imé ott az
Úrnak dicsősége áll vala._ Erről fog ő ma prédikálni hatalmasan. A
nagybácsi, ki Dombayval fogja osztani az Úrvacsorát. Gódircz és Tarhalom
ifjú papjai, arczukon az önérzet kihivó ragyogásával; mert világos, hogy
a mennyivel jövedelmesebb az ő állomásuk a kondori lévitaságnál,
annyival különb férfiak ők ketten a kondori lévitánál. Ezek közül az
egyik keresztelni fog egy kisdedet, a ki három hónap óta várakozik a
szent keresztségre: a másik pedig egy igen ragyogó előbeszéd után fogja
összekötni és megáldani azt az új jegyes párt, a kit válogatott násznép
méltóságos csendben kísér fel a szent hegyre.
Mikor a papok hosszú sora belép, és letelepedik, minden kebel elfogódik.
Szent Lélek végy környül bennünket,
Szenteld meg szívünket!…
Mindenki megfogadja magában, hogy soha többé egyetlen egy vasárnapot sem
mulaszt el, hogy itt meg ne jelenne.
Igaz ugyan, hogy Talpárdi úr csak ritkán és akkor is csak vasárnap
délutánonként rándul ki birtokára; az is igaz, hogy Csont Ábel úr
homloka – mielőtt kellőleg megvedlett volna, – rövid idő múlva
érzékenynyé lesz a légvonat érintésére; Mecseki úr csakhamar rettegni
fog, hogy a boltozat – a mely gyengén van beékelve – (ő látta) le talál
szakadni, és őtet agyonütheti; Dávid úr ízlése a kálvinista éneklést
fogja megunni; hanem ha majd orgona lesz! Dámán atyafi még a
forradalomkor megfogadta, hogy templomba nem megy addig, míg stb. stb. –
Képzelhetni, minő feltételeket szabhat egy kiszabadult státusfogoly az
Úristen elé; Lőrincz úrnak – mint sejthetjük – más okai lesznek ritkán
láttatni magát.
Hanem azért, ha mi most szemközt állanánk velük, és ezt a jövendölést
elmondanánk nekik, mint Elizeus próféta a siriai Házaelnek, bizony nem
tudom, nem gyűjtenénk-e fejünkre eleven zsoltárokat.
Nézzétek ezt a búzgóságot!
Ne lakjék e helyben
Oly tudomány, melyben
Van földi salak…
Ezt énekli hathatósan Csont Ábel, a pliocen-theoria zászlótartója; és
Ihárosi Dávid a ki a fizikát tekinti a magyar és az összes emberiség
megváltójának. Ezt énekli most.
*
Gondolható, hogy az isteni tisztelet sokáig tartott. Maga az esperes úr,
mikor Talpárdi bizalmasan megkérdezte: Nem lesz-e nagyon hosszú? azt
felelte: Nem vagyok én légátus! (t. i. hogy a légátusok szoktak rövid és
kerekded prédikácziókat mondani). Be is váltotta szavát. Felségesen
beszélt, nagy-papi komolysággal és ifjúi kellemmel! Mecseki úr
elhallgatta volna estig.
Hanem elég is volt. Csak már a nagyszakállú nagybácsi ne tartana hosszú
beszédet. Ez a kivánság is teljesült; a nagybácsi röviden és a lelkek
mélyéig ható szigorúsággal intette a lelkeket töredelemre.
De azért elmúlt a dél, mikor a keresztelésre került a sor. A
keresztelési cselekvény rövid szokott lenni, tehát ezt könnyűlt kebellel
várták az urak.
Hanem a gódirczi atyafi ki akart tenni magáért, s azon föltevéssel, hogy
a kondori vadak bizonyosan soha sem hallottak még örömbimbókról,
mosolygó reményekről, angyalarczokról, csecsemőálmakról, anyakönnyekről,
fájó örömökről, elkezdette őket e hasznos tudnivalókra oktatni; azután a
béketűrő kisdedhez fordúlt, s szívrehatólag elszavalta neki mind azt, a
mit egykor Tompa _Fia születésekor_ annak bölcsője felett megírt.
Mindezeket bezárta egy hat szakaszból álló nyolcz soros verses imával.
Hadd lássák Kondoron, hogy a gódirczi nép meg tudta választani a neki
való papot.
Hiába erőlködött pedig. Mert Tarhalom ifju lelkésze titkon szintén
Tompával szerződött, bele vonván a közös akczióba Petőfit is; így a két
nagyhatalom támogatásával semmivé tette vetélytársa minden vivmányait, a
Szerelem gyöngyeinek és Családi képeknek egész özönét borítván a
boldogtalan új pár fejére, ráadásul megkoszorúzván őket 1. az
erény-virág; 2. hűség-virág; 3. szerelem-virág; 4. bizalom-virág; 5.
önzetlenség-virág szálaiból szerkesztett koszorúval, mint a mely virágok
számukra termeni fogják 1. a jobblét gyümölcsét; 2. a boldogság
gyümölcsét; 3. a megelégedés gyümölcsét; 4. a békesség gyümölcsét; 5. az
öröm gyümölcsét.
Dína elgondolta magában, hogy sohasem megy férjhez, ha azért a kis
mirtuskoszorúért ennyi vexát kell kiállani. Ennyit bizony, édes lányom.
Egy álló óráig kell hallgatnod Petőfit és Tompát, a miért eddig meg nem
tanúltad és csak azután kérdik meg tőled: mi szándékban vagy?
No de ennek is vége lett délután két órára és most már minden akadály
nélkül elkisérhetjük az egész közönséget ismert ligetünkbe, hol mindent
úgy találunk, mintha tegnap hagytuk volna ott, kivévén, hogy az asztalok
hosszabbak és az áldomások.
*
– Uram uram Csont Ábel uram, szállok az úrhoz!
– Állok elébe, Mecseki öcsém! – felelt a kihívott felczihelődve.
– Mikor ezen zöld lombok alatt legelőször nyiltak meg a mi szeretett
lelkészünk ajkai, ön volt az a szerencsés, a kihez a legelső szó intézve
lőn; ön volt az a boldog, a kiről lelkészünk magát a szent leczkét is
felvette: _«Vűn engemet az Úr és helyeztete egy mező közepette, mely
Csontokkal rakva vala»;_ és ismét: _«Ti megszáradott Csontok, imé én
bocsátok tibelétek lelket és éltek»_. Én fejet csováltam ekkor erre a
jövendőlésre s elgondoltam magamban: Szeretném én látni azt a lelket, a
mely a mi _Csont_unkat életre ébresztené. Soha hitetlenség oly
örvendetes módon nem lakolt, mind az enyim. A mit mozdúlhatatlanabbnak
hittem a pólusoknál és magánál a sarkcsillagnál, a mi _Csont_unkat ez a
lélek életre és mozgásba hozta. Mit kivánhatnék én, ezen való mostani
örömömben nagyobb áldást a mi pusztánknak, mint az, a minek
nyilvánítására jelenlevő kedves vendégeinket és az egész tisztelt
Atyafiságot e pohárral felhivom, t. i. hogy azt a lelket, a ki által
Isten ezt a csudát cselekedte mi közöttünk, a mi szeretett Dombaynkat az
Isten sokáig éltesse!
Éljent harsogott az erdő, éljent dörögtek a Fűzvárról hozott taraczkok,
és a fűzvári banda rázendítette a riadó hejjrát.
Ábel úr szembeszállt a kihívóval és elduruzsolta, hogy ha már annyiba
költ, hát Dombay ünnepélyesen neveztessék ki a kondori egyház
megalapítójának. Úgy is van már a familiának egy számfeletti tagja.
Legyen kettő.
Ezen szónoklatnak Dombay nem várhatta végét, mert jött egy ember, a ki
jelentette, hogy egy beteg a puszta felső szélén vigaszban óhajtana
részesülni ezen a szent napon.
Ez pedig kicsinált dolog volt az urak részéről, mert alig hagyta el
Dombay az erdőt, fölkelt Talpárdi úr és azt mondta Csont Ábel szavaira,
hogy igen is _legyen hát kettő_. Legyen a familia tagja Dombay, de nem
úgy, mint Árion atyafi, hanem egy kicsit _úgyabban_. Azt kivántuk, hogy
Dombay urat az isten éltesse: jó. De ha úgy kivántuk, hogy _közöttünk_
éltesse, és _nekünk_ tartsa meg: akkor atyafi uramék, azt mondom, elég
volt öt esztendő eklézsiásdit játszani. Hagyjunk fel ezzel a játékkal és
tiszteljük meg magunkat azzal, hogy alkossunk egy olyan
lelkész-jövedelmet, a mi az ő érdemeinek és a mi becsületünknek nem lesz
kisebbségére.
Hiszi vagy nem a Tiszteletes olvasó, bizony familia-gyűlést rögtönöztek
ott, és egy szó ellenmondás nélkül elhatározták, hogy a lelkészi hivatal
dijazására a közösből mérettessék ki a kellő terjedelmű szántóföld
terület, melynek végrehajtásával Mecseki úr bizatott meg, utasíttatván,
hogy ezen terület öt holddal nagyobb legyen, mint bármely más lelkészi
hivatalé az egyházmegyében. Az Árion-féle alapítvány ide nem
számíttatván. Azonkívül a kellő mennyiségű pénz és gabona deputamok.
Megbírjuk mi azt.
Az azonban nem volt kicsinált dolog, a mi ezután történt.
Dávid úr befejezve látta a maga művét. Ő ásta meg a csatornát, melyen
íme vigan foly a Duna, és első útját teszi rajta az a szép árboczos hajó
ott a szent hegyen. Műve magaslatáról kicsinyléssel tekint a törpe
lelkekre, kik Dombaynak úgy hujjákolnak. Pedig tudnák csak!
Megszállta az irigység dæmona.
– Már pedig öcsém, én csak azt mondom, én is megérdemeltem volna egy-két
szót, mert mindezt én hoztam mozgásba.
– Nem feledjük el Dávid, – szólt oda Talpárdi úr, – és ha feliratot
helyezünk a templom falába, oda lesz vésve: Erkölcsileg támogatta I. D.
Az urak kaczagtak, mert mindenki tudta, hogy Dávid úr az erkölcsi
támogatáson kívül egy szalmaszálat sem tett keresztbe.
– Nevethettek a mennyit tetszik, hanem azért mégis csak azt mondom, a ki
ökör és ló van ebben a pusztában, mind összefogva sem mozdították volna
ide Dombayt, kit én egy erkölcsi pókhálószálon ide támogattam.
Törődtek is az ő pókhálójával. Nevettek tovább, mert az nekik jól esik a
kávé mellett, s Dávid urat ingerli.
– A nevetéshez nem kell ész – neheztelkedék Dávid úr, és zavarában
felöntött egy pohár sashegyit, a melyre már semmi szükség sem volt.
– Mert az úgy történt, – fűzte tovább a tárgyat, a mit senki sem kivánt
tőle, – hogy luddá tettem először is a bamba tarhalmiakat, rászedtem az
esperes urat és lefőztem nagyságos urambátyámat.
A társaság figyelni kezdett. Dávid észrevette s még jobban lelkesült.
– Midőn megtudtam, hogy Dombayt a tarhalmiak az esperes ajánlatára egy
szívvel-lélekkel elfogadták lelkészül, oda törlészkedtem a
küldöttségükhöz és bárgyú pofával elmondtam, hogy mi is papot akarnánk a
mi zsenge egyházunknak s hogy az esperes atya ajánlott is valakit,
azonban mi nem vagyunk olyan tökkelütött fajankók, hogy valakit magunkra
tuszkoltatni engedjünk. Összenézett mind az öt szamár, megcsipték a
horgot. Mindjárt ki is jelentették, hogy köszönik a jó ajánlatot, de nem
élnek vele. Nem is nektek való, nagy tohonyák! Gyere Dombay! nekünk való
vagy. – Hát öcsém, ezt csináld utánam, ha legény vagy. De ehhez más is
kell ám, nem csak röhögni tudni.
Diadalérzettel nézett szét a társaságon, s észrevette, hogy az asztal
végén valaki egyszerre kiejti kezéből a fagylaltos kanálkát, sírva
fakad, és kendőcskéjét szeme elé tartva, sietve távozik. – Dína volt.
A társaság egy része fanyar mosolylyal fizetett a diplomácziai
leleplezésekért, mások ümgettek, a mit még Dávid úr sem magyarázhatott
helyeslésnek; mások hallgatva néztek maguk elé, mintha fontolgatnák
Dávid úr eljárásának erkölcsi értékét.
Volt a ki arra gondolt, hogy ilyen előzmények után talán nem is
örömünnep ez, a mit most ülnek, hanem tor.
A lehangoltság kezdett kényelmetlen lenni a szónokra nézve, mikor valaki
gyöngéden vállon érintette.
– Egy szóra Dávid.
Ihárosi felkelt és ment Lőrincz sógor után, a ki menetközben Mecsekit és
Csont Ábelt is magával intette.
A három férfi követte Lőrinczet az egykori szent sátorig. Lőrincz úr ott
megállapodott, és szemközt fordúlt Ihárosival.
– Ihárosi! Te azzal dicsekedtél, hogy ezt a becsületes Dombayt semmivé
tetted. Te egy körmönfont imposztor vagy.
Akkor hátat fordított, és csendesen távozni kezdett.
Ihárosi nézett utána. Szólni akart, de szó nem jött nyelvére. Csak állt,
míg ellenfele végkép eltünt szemei elől. Akkor ő is megfordúlt és
eltávozott.
Megállj!
Egyik sem ment vissza a társasághoz, a két tanú sem.
*
Ihárosi másnap reggel felkereste Ábel urat a méhesében.
– Két vén bolond! – fogadá Ábel úr, – kialudtátok magatokat.
– Tudod mi történt, – felelt mogorván Dávid, – az után nem szokás
aludni.
– Három vén bolond! – válaszolt Ábel úr, magát értvén harmadiknak.
– Mecsekivel.
– Négy vén bolond, – liczitált a gazda. – De még ez sem elég, mert ott
hat vén bolondnak kell lenni.
– Eh, mit nekem a regényes formaságok, én nem vagyok jurista. Minek oda
négy szájtátó.
– Tudsz a kardhoz?
– Tudok annyit, mint _az_.
– Az nem elég. Kardot nem adunk a kezetekbe, mert kiszúrjátok egymás
szemét, hogy arrul kódultok. Tudsz lőni? (t. i. embert.)
– Majd meglátod.
– De pisztolylyal. Párbajpisztolylyal?
– Annak is fel tudom vonni a nyelvét.
– De az nekem nincs, neked sincs, senkinek sincs. Mert ahhoz egészen
saját alkotású szerszámok kellenek; azokat igen erősen meg kell tölteni
két dózis porral, hogy czéljuknak megfeleljenek. Oldalt kell állani, te
ahhoz nem értesz; a segédeknek tapsolni, vezényelni, lépést olvasni,
sorompót jelölni, ahhoz meg én nem értek; tehát sem kardhoz, sem
pisztolyhoz nem állok be harmadik bolondnak. A koszperd németnek való, a
pisztoly taliánnak vagy diáknak.
– Akkor kikérem kezességre Kezesménest és Lőcs Jánost, azok lesznek
segédeim.
– Ne te ne! Nem azt mondom én, hogy lókötőket hívj gárdistáknak. Hanem
hogy válaszsz magadhoz való fegyvernemet. Nemes embernek valót, magyar
embernek valót.
– Nem bánom én, ha szőlőkaró lesz is, a ti dolgotok.
– Mert látod, ha baj történik a pisztolylyal vagy karddal, akkor a
segédeknek is menekülni kell, pedig tudhatod, hogy én nem hagyhatom az
eklézsiát, mert főgondnok vagyok; a méheimről nem is szólok, pedig ahhoz
senki sem ért a háznál, csak én. Hát vívjatok úgy, mint a régi magyar
vitézek, lóháton buzogánynyal; ahhoz nem kell gyakorlat, csak erő és
paripa, az pedig van mindkettőtöknek. Ebben osztán semmi szólója sincs a
német törvénynek.
– Annál jobb! – hagyá helybe Dávid. – Legalább több helyen beszakíthatom
a koponyáját és üthetem, míg egyet rúg.
Ábel úr felnyitott egy magas szekrényt, mely méhese egész oldalát
elfoglalta; ez volt az ő könyv- és fegyvertára. Onnét kivett két
buzogányt, réznyelüt, csillagszeges fejűt. Az egyiket saját birtokán
találta, arról kritice megállapította, hogy valamikor az ő ősének Chuntu
vezérnek harczaiban szolgált; azután csináltatott neki mássát, mely
felől bebizonyította, hogy azt az ő őse Chuntu vezér magánviadalban
szerezte, miután annak viselőjét, Buthemer kún kapitányt levágta.
– Válassz Dávid! Melyik kell: Chuntu apámé-e, vagy a kún Buthemér-é?
Dejszen igaz, erre nézve sorsot húztok.
Dávidnak mindegy volt akármelyik; ő megy Mecsekihez, annak megvallja
nyiltan, hogy a _legényt_ csakugyan jóhiszemüleg lőtte agyon,
(képzelhetni minő foka lehet az az elkeseredésnek, mikor valaki még
ilyen áron is békét keres) csak arra kéri, ne adja tovább.
Mecseki szivesen kibékült. Van ő neki agara három, külömbek mint a
_legény_. Ajánlkozott segédnek. Holnap reggel nyolcz órára az
erdősarokhoz. Paripán, buzogánynyal.
Azután hazament és elkezdett készülni a halálra vagy bújdosásra, mert
tudta, hogy ez lesz belőle valamelyik. Egész nap rendezgetett,
intézkedett, írt, iratokat csomagolt vagy semmisített meg.
Másnap reggel öt órakor felült a sárga paripára és ellovagolt Dombayhoz.
A lelkészt lugasai alatt találta.
– Kéréseim lesznek önhöz. Ha megengedi, itt is elvégezhetjük.
Karjába öltötte karját, úgy indultak tovább a virágszegélyes úton,
miközben egy lepecsételt levelet adott át Dombaynak.
– Ez végrendeletem, mely halálom után a familia-gyűlésben bontandó fel:
elfogadja ön őrizet végett? Köszönöm. Most egy másik kérést, fontosabbat
az elsőnél. Én egy ravasz fogással vittem oda a dolgot, hogy önt a
tarhalmi egyház mellőzze és nekünk hagyja.
Elbeszélte miképp, azután hozzátette:
– Én megsemmisítettem azt a tisztes jövőt, melyet az ön képzettsége,
szónoki tehetsége, tiszta jelleme érdemelt, s nyert volna is, ha én
útjába nem állok sorsának. Tárgya lehetett volna egy önt bálványozó nagy
közönség szeretetének, és én önt pusztai lévitává tettem, kinek sorsát a
legszegényebb falusi rektor is kicsinyli, szánja. Ha valami kedves önnek
ebben a szomorú magányban, arra kérem önt; öt évi küzdelmei között ha
van a mire édesen emlékezik, arra kérem önt: bocsásson meg nekem, kit
czélja annyira elvakított, hogy annak feláldozta azt, a kit legtöbbre
becsült.
Dombay most értette meg élete titkát. Egy elejtett szó zökkentette ki
útjából, mint a tekegolyót egy kis kavics a porondon. Kezét nyújtotta a
bűnvallónak.
– Szívemből megbocsátok.
– És micsoda biztosítékot nyújt arra nézve? – kérdé Ihárosi, nem
fogadván el a nyújtott kezet.
– Kezemet.
– Nekem az nem elég. A papnak kötelessége kezet nyújtani minden megtérő
felé. A férfinak nem. Én a férfitól kérdezem.
– Ha csak ön maga nem jelöli ki a biztosítékot…
– Nősüljön meg.
Dombay elnevette magát, azután ismét elkomolyodott.
– Nem értem, mi összefüggésben lehet az ön állítólagos bűnével a
feloldozásnak ez a neme?
– Nem érti? Azt csaknem lehetetlennek tartom. Ön, mielőtt állást
foglalhatott volna, hajlandóságot mutatott egy derék hajadon iránt: ez
arra mutat, hogy az ön lelke a családi boldogságra fogékony. Az a
hajadon nem akarta sorsát az önével összekötni: ez arra mutat, hogy az a
leány nem érzette ön iránt azt az érzelmet, melyet poezis és élet
egyaránt a családi boldogság alapjának tekint, mert különben nem
tekintette volna a jövőt hideg, sőt kissé fagyos számítással. Önt ez a
visszautasítás nem verte le, mint a csalódott szíveket szokta: ez arra
mutat, hogy az az érzelem, melylyel ön e leány iránt viseltetett,
lehetett akármi, de nem szerelem volt. Jól beszélek?
– Megengedem; de az összefüggést még most sem értem.
– Ismét lehetetlennek tartom. Nem hiszem, hogy ön figyelmesebb ne volna
mint én, s ne sejtené azt, a mit én tudok. Én tudom, hogy ön szeretve
van, titokban talán, de igen szeretve van. Azt is lehetetlennek tartom,
hogy ön ne gondolt volna arra, a ki ebben a pusztában egyedül méltó
önhöz… Nem gondolt ön Ámbár Dínára soha?
– De igen, mint a haramia a tekintetes asszonyra Petőfi románczában. Én
szegény legény vagyok, de nem haramia.
– Ah, ne idézgessen Petőfiből, mert az idő rövid. Én láttam, a mint az a
leány sírva fakadt, mikor önnek sorsáról volt szó. Mit beszél ön
szegénységről? Oly kicsinynek látja saját társadalmi helyzetét? És
vagyoni tekintetben nem egyenlő-e ön vele tegnap óta? Sürgetem a
választ, mert időm rövid. Bocsásson meg és – el.
– Tudja ön, hogy én szeretem ezt a pusztát, hogy én ezt a lakot, ezt a
hivatalt semmi mással el nem cserélném?
– Asszonyt hozzá, és még kevésbé lesz kedve elcserélni.
– És ha elutasít az, a kivel egy pusztában laknom is boldogság, tudja
ön, hogy akkor nekem innen el kell menni? Nem mondom meg hová.
Ez utóbbi szavakat indulatosan, majdnem fenyegetőzve mondotta.
– De az én megnyugtatásomra…
– És fejem veszedelmére…
– Akkor is én leszek a vesztesebb. Nem bízik ön bennem, a ki oly
őszintén vallott?
Győzött. Beléptek Dombay szobájába.
Dombay felnyitotta iróasztalát, s onnét egy egészen összeszáradt
csokrocskát vett ki. Csak a szára volt már, a gyöngy rég lepergett róla.
De a gyűrű most is ott volt a szárára fűzve.
– Ezt a gyöngyvirágot Dína adta nekem első találkozásunkkor a pusztán,
azon kilátással, hogy ő lesz menyasszonyomnak koszorústársa. Azt mondta:
adjam menyasszonyomnak. – Most hát vigye el ön hozzá, s mondja meg neki,
hogy ez az elveszett jószág gazdáját keresi. Hozzon tőle választ, azután
meglátjuk a többit. Ez a megbízás legyen jele, hogy megbocsátok önnek.
Dávid úr az átvett záloggal távozik, legényes könnyüséggel lép a
kengyelbe, s kivágtat az akáczsorok között.
Onnan észre veszi, hogy Ámbár Lőrincz is most lép ki a majorságból
másodmagával. A másik nyilván Mecseki lesz.
Ő neki pedig még egy kis útja van, tehát még most nem akar velük
találkozni, sőt azt sem szeretné, ha felismernék. Visszavonúl hát az
akáczerdőbe, s ott vár, míg Lőrinczéket egy buczka veszi oltalma alá.
Akkor sarkantyú közé kapja a sárgát és sebes vágtatással röpül az
Ámbár-majorhoz.
A kerten kívül, a nagy jegenyék alatt leszáll, a lovat bokorhoz köti,
maga átlép a kert árkán, s megy tovább lassan, óvatosan és gondolkodva,
mert még most jutott eszébe, hogy azt se tudja, mihez kezdjen.
De a véletlen kisegíti a providencziális férfiút.
Megmutat neki egy gyalogszéket, minőt minden béres tud faragni téli
unalmában, a nélkül, hogy azt fel tudná ékesíteni olyan piros
papucskával kettővel, mint a minő a mi gyalogszékünkön nyugszik.
Az a piros papucska egy pár fehér harisnyára van felhúzva: a fehér
harisnyákat viszont hosszú hálóköntös takargatja. A hálóköntös is csak
övig láttatja magát, többi tartózandóságait elrejtik egy fiatal
cseresnyefa gazdag levelei, melyek között két fehér kar bujkál idestova
minden harisnya nélkül; a fehér karon felül és túl két kökényszem
csillog át a leveleken. Ha ez a két szem két tőrré változnék, jaj volna
annak, a kire szegezve vannak.
Dína szedi a cseresnyét. Oh az a csúf Dávid bácsi, mit keres itt ilyen
korán?
Dehogy szólna neki, hátha nem is veszi észre. De az áruló papucs! Semmi
nyelven sem beszél, még is elárulja Dínát.
Dávid bácsi tetteti, mintha sohasem látott volna papucsot. Elmegy a
cseresnyefa mellett, ott hirtelen megfordúl és befogja a leány szemét.
Dínának semmi kedve sincs az ijedséghez, sem a találgatáshoz.
– Menjen, Dávid bácsi! mintha nem láttam volna. Én most nem tréfálok,
mert… cseresnyét kell szednem. Atyám kilovagolt, anyám pedig még nem
kelt föl.
– Megyek galambom, megyek, mert sietek. De apádhoz nem jöttem, sem
anyádhoz, hanem tehozzád.
– Én hozzám pedig hiába jött, mert én haragszom Dávid bácsira.
– Azért mégis csak tehozzád jöttem. Úgy sem látsz többet, hát láss
szivesebben. Eddig sem sokat aggattam nálatok.
– Nem ám, de anyámnak igaza van, hogy minden látogatása kész veszedelem.
Apám akkorát nevetett rá tegnap este, hogy megijedtem tőle.
– No nem lesz belőle több veszedelem. Hát tudod-e mikor voltam nálatok
először?
– Tudom ám, egyszer délben, mikor iskolát épített.
– Tudod-e, mit mondtam akkor?
Már hogy tudta volna azt Dína?
– Ölembe kaptalak, és azt mondtam, hogy ha még egyszer eljövök,
vőlegényt hozok.
Kell is Dínának a Dávid bácsi vőlegénye! Az is olyan csúnya, mint a ki
hozza.
– Már ahhoz én nem szólhatok. Én csak igéretemet váltottam be; annak
pedig itt a bizonysága.
Előmutatta a kis csokrot. Ez a kis izé gazdáját keresi.
Dína megpillantotta rajta a gyűrűt.
– Kié ez a gyűrű?
– A ki másikat ád helyette. Ennek a gyöngyvirág kórónak, mint magad is
tudod, csak egy rendeltetése lehet, t. i. Dombaynak menyasszonyt
keresni. Akarsz-e az lenni?
[Illustration: – Vigye hát ezt is!]
– Majd biz’ én Dávid bácsira bízom a feleletet! duzzogott a leány,
forgatva a gyűrűt a csomón.
– Rám bízhatod, miután a kérdés rám van bízva. Igen vagy nem?
– Majd megálmodom, addig hagyja itt ezt a kis kórót.
– A gyűrűt is?
– Nem bánom.
– És te mit küldesz helyette?
Dína föltekintett, mintha azon gondolkodnék, mit küldjön? A
cseresnyefának egy ághegye megrakva cseresnyefürtökkel ott hajladozott
előtte. Azt letörte és Dávid bácsinak nyújtotta.
– Ezt.
– De kedves leányom, én sem hoztam csupaszon a kórót. Nem kötnél te is
valamit a nyelére ennek a buzogánynak? Különben el sem hiszik, hogy szív
adta szívnek szivesen.
– Vigye hát ezt is! szólt Dína, lehúzván ujjáról egy piros köves
gyűrűcskét.
Akkor kapta a kosarat és elfutott, ott hagyva Dávid bácsit a cseresnyefa
alatt.
Dávid bácsi vágtatott vissza a békeelőzményekkel.
– Itt a válasz! – szólt kényesen lépve be Dombayhoz.
– Dína küldötte? – kérdé reszketve Dombay, a mint a cseresnyegalyon
megpillantotta a gyűrűt.
– Igen. És bánja még ön, hogy Kondorra csaltam?
– És szülei?
– Ej! ne törődjék a szülékkel. Nevezzen ki engem megbizottjának,
egyszersmind adjon arról elismervényt, hogy tőlem semminemű kártérítést
nem követel, a miért Kondorra juttattam.
– Két kézzel! – felelt vidáman Dombay, s leült megírni az
igazságlevelet.
*
Ez alatt nyolcz óra elmult a nórimbergain, melyet Ábel úr minduntalan
előhúzgált. Szeretné már ha elvégeznék, mert el talál szökni a raj.
A három úr nyugtalanul várja a negyediket az erdősaroknál. Lőrincz úr
harmadszor veri ki pipáját, hogy a negyedik énekre gyújtson, a mi arra
mutat, hogy a dohányt erősen szívja: ez viszont arra, hogy Lőrincz úrnak
füstöl a feje.
Mert igaz ugyan, hogy deák korában nem egyszer vívott párbajokat, de
azok csak amolyan emlékek voltak, mint hajdan Ivanhoe idejében; nem is
lóhátról, hanem gyalogszerrel, és nem is buzogánynyal, hanem
széklábakkal egyenlíttettek ki. De bolond is az ember, a ki
szánthat-vethet, s ha épen verekedő kedvében van, ott vannak a béresei,
a kiket levasvillázhat; osztán nem elégszik meg ezzel a csendélettel,
hanem keztyűt húz csak azért, hogy oda vágja a hozzá hasonló parasztnak.
– Azután miért? Hiszen ha minden komisz embert, a ki egy becsületes
embert bolonddá tesz, imposztornak bélyegzünk, akkor Csont Ábel egyebet
se csináljon, csak buzogányokat áskáljon. Üsse meg a magas mennykő a
találmányával együtt. Soha sem látom többet a feleségemet. Agyonverem
azt a kótyalagos sógoromat, akkor becsuknak nem is Kufsteinba, hanem
Illavára. Ahun ni, jön is már. Hogyan szakaszszam én be ennek az
embernek a fejét, mikor sógorom? Már mindegy, benne vagyunk.
Ihárosi odalépett.
– Várakoztattam magamra, – mondá, – de az embernek rendbe kell hozni
mindent, ha nagy útra indul. Készen van minden, Ábel?
– Készen. Itt a susták. Felhajítom, fej-e vagy irás? A nagy bolondé lesz
írás, a nagyobbé a fej. A ki felül esik, az választ buzogányt.
– Megállj, legnagyobb bolond! – szólt neki Mecseki. – Tartsuk meg a
szabályokat. Mielőtt a két lovag elindulna a véres útra, a segédeknek
kötelességük megkisérteni a békés kiegyenlítést. Gondolják meg uraim,
hogy önök találkozása sokkal komolyabb, mint az ok, mely azt előidézte.
A fegyvernem, melylyel végeznek, a legvégzetesebb. Pisztolylyal egy
lövés, karddal az első seb befejezi a vitát: könnyű sebbel vagy anélkül,
ölelkezés a vége, halál ritkán. De buzogánynyal! Itt csak két eset
lehet, két szélsőség; túltragikus vagy túlkomikus, de mindkét esetben
halál. A buzogánynyal lehetetlen nem találni, s nem elég az első seb,
mert az első ütés után az ember nem ura magának, hanem addig bunkózza
egymást, míg agyon nem veri. Ez fizikai halál, és ez még nem is baj. De
úgy fordul, morális halál lehet belőle, mert a paripa és az életösztön
nagyon jó eszközök arra, hogy az ember kereket oldjon, ha szorúl a
kapcza, s akkor lesz belőle országos nevetés. Egy párbaj, a hol
ostorhegyet futnak buzogánynyal! Azután miért? Azért, mert az egyik
rászedett valakit, a ki a másiknak se inge, se galléra. Segéd létemre
tartózkodom itéletet mondani a tény fölött, de annyit mégis legyen
szabad megjegyeznem, hogy ezen párbaj által érzékenyen megsértetik az, a
kiért Ámbár úr boszút akar állani. Hát micsoda Dombay úr? Gyermek vagy