Pusztai találkozás; Patak banya - 12

fért a kosárba, másikon egy négyéves fiúcska, kinek előjoga anyjának
segíteni, mikor _ebédbe_ megy, mely előjogot akkép gyakorol, hogy
elmaradoz búzavirágot szedni, a mit haza visz a szülének.
Az asszony egyenlő lépésekben halad előre. Gyönge, fiatal arczán egy
vonás, egy verítékcsöpp nem ül ki panaszra a teher ellen, melyet emel s
mely alatt termete magasúlni látszik. Nyugodt arcza mintha mondaná:
terhet viszek, de nem hajlok meg alatta. (Minő más kép az, mikor az
asszony butyorba kötve czele-czuláját, hátára veti s arczát a földre
sülyesztve támolyog, mint valami dohánycsempész. Még bot is van a
kezében, mint a koldúsnak.)
Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj
kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a
távoli rétre szegezi s hogy az erős nézésben meg ne fájúljon, le-lehúzza
szivárványos szemöldökét. Ha paraszt asszony nem volna, azt mondanám,
férje után eped, de a szegény ember akármint szereti egymást, nem ér ám
rá az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb
czéljánál lenni s azt hiszi, hamarább oda ér, ha meglátja munkásait.
Mezítláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek is bántalmazná
azt a harmatmosott gyalogútat és minek gázolná azokat a lehajlott
kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor így, ha
rugalmas lábaival rálép, meg sem érzi a gyenge fűszál. Testét hófehér
redőzött ingváll fedi, melyet kebelnek hívnak s a mely kiszámított
ügyetlenséggel igyekszik elrejteni telt idomait. Aztán az a boldog,
nyugalmas, szelíd mosoly ajkain, bizonyosan még akkor maradt ott, mikor
megcsókolta alvó kisdedét; szemei szemérmes nézése, orczái pirulékony
rózsái…
Bizonyára, ha látnád odahaza, mikor kis madarait öltözteti, vagy
imádkoztatja; ha szemlélnéd, mikor téli estéken a szentirást olvassa
házanépének, hogy be se hallik a nagy csetepaté, a mit a szomszéd banya
gerjesztett; ha látnád, mint nyújtja a tál ételt szegény német vándorló
legénynek, mint kérdezi ki, ha él-e édes anyja és ha él, minek
eresztette ily messzi útra…?
Hát még ha látnád, mikor templomba megy. Nincs hóna alatt a testes
gradual; minek is volna, mikor tudja az egészet könyv nélkül. Hát még
mikor énekel a gyülekezet, és az ő szép hangja mint egy ezüst csengetyű,
játszva röpül ki a magasba! Sokszor egyszerre elhallgat az egész nép,
hogy gyönyörködhessen abban az egy hangban, a Patak menyecske
éneklésében.
Hát még ha figyelemmel kiséred értelmes tekintetét, melyet predikáczió
közben a Tiszteletesre függeszt. Csak néha mozzan meg szemöldök íve, a
mi nála helybenhagyást jelent. Néha végig pillant a gyülekezeten s
egyszerre lesüti szemeit, a mi azt jelenti, hogy ipamuram, öreg Patak
István megint elszenderűlt, pedig mennyire szégyenli, ha szemére vetik!
néha nagy ritkán megkeresi ajkait az emberszóló mosoly, nyilván
ángyomasszony Rákhel leánya miatt, a ki minden vasárnap úgy meghagyja
színét, mintha a forróláz gyújtotta volna el.
Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatal asszonyt, ezt a
jó, szelíd, okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom.
Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú
halállal.
*
Még akkor robotvilág volt, meg dézmavilág. Most, mikor aratógépek,
gyűjtőgépek, morzsoló gépek, cséplőgépek zúgnak, dörömbölnek, fütyölnek,
mintha kárhozott lelkek üvöltöznének, kinek jutna eszébe, hogy ezelőtt
százhuszonhat esztendővel, felséges Mária Terézia uralkodása kezdetén,
mindezeknek a csudagépeknek helyét a legegyszerűbb kétkarú emeltyűk
pótolták. A kétkarú emeltyű az urasági hajdú rendeletére vállára vette
munkaszerszámait, jókor hajnalban megjelent az urasági réteken, ott
elkezdett mozogni olyan taktusra, mint az igazi gép, nem kellett
megindításához tűz, víz, gőz, szén, olaj, kátrány, legfeljebb egy kis
mogyorófa; nem volt rá mérve, hogy hány lóerővel kelljen bírnia, sem
pedig az erő és időarány statáriuma nem függött a feje fölött. Ez a
kétkarú emeltyű volt a jobbágy. Mikor learatta az uraság búzáját (ez
volt a robot), akkor fogott a magáéhoz. Mikor ezt is letakarította,
keresztbe rakta, akkor megjelent a tiszttartó és minden keresztből
kiválasztott két kévét az uraságnak. Ez volt a dézma.
Mindezek ma már nincsenek. Mert azt, hogy Füstfaragó szomszéd tegnap
alkonyattájban Jékli zsidó kis ajtaján besurrant, nem lehet
dézmafizetésnek mondani; Gábor bátyám sem robotol azzal, hogy 100 forint
kölcsönért Dávid gazdának adta zálogba a fertály földjét, mindössze is
megszántja neki kamat fejében, az aratás a Dávid baja lesz, – sem pedig
Lukács gazda, a ki fuvarból annyit keres, hogy a faluban senki sem él
olyan jól, mint ő. Sokszor tíz pohár fekete kávét is megiszik egy este,
míg Péter gazda vöröshagymát vacsorál és a mellett dolgozik, mint a
marha (a hogy Lukács gazda szokta mondani), vagy mint a hangya (a hogy
bíró uram mondja neki szemtől szembe, nyilván a közelgő választásokra
való tekintetből). De hát Péter gazda kénytelen vele, mert Ignácz gazda
soha egy gyűszüvel sem kinálta meg abból az édes pálinkából, a mivel
Füstfaragó szomszéd szokott dicsekedni.
Ez csak úgy eszembe jutott és a dologra nem tartozik; visszatérünk a
kétkarú emeltyűkhöz, kik a dézmát és robotot nem oly rejtélyes módon
teljesítették, mint fennebb említett Füstfaragó szomszéd és társai.
Voltak azonban a kétkarú emeltyűk között fiatal asszonycselédek, kiknek
a nehéz robotból könnyű rész jutott: elviselni és viszonozni a felügyelő
urak enyelgéseit. Nem csuda hát, ha a felügyeletre többen is
vállalkoztak, mint kellene, sokszor olyan urak is lábatlankodtak, a
kiknek az irodába volt a helyök. És hogy messze ne menjünk példáért, ime
itt ez a kurta, testes, peczkes, őszbevegyűlt, ezüstsarkantyús úr, az
uradalmi fiskus, mit hivalkodik azzal a nagy balgatag tajtékpipával
kezében, ott a híd karfájára támaszkodva? Már a delet harangozzák a
szomszéd városban, ide is kihallik a harangszó, a boglyarakó emberek is
leteszik a villákat és a melyiknek kihozták az ebédjét, mellé is
telepedett. De a fiskus urat a napsugarak ellen minden oldalról védik a
hídtöltést szegélyző fűzfák, és legkevésbbé sem látszik az ebédre
gondolni; egész figyelmét lekötözték az ebédvivő asszonyok, kiknek mind
az ő őrszemléje alatt kell keresztűljutni a hídon. Mindegyik
emberségtudó modorban köszön neki; egyik-másik, kit a lelke rávisz,
merész oldalpillantást is vet rá, mivelhogy a fiskus úr gavallérhírben
áll.
A Patak menyecske (nem visz rá az ízlésem, hogy Patak banyának mondjak
egy szép fiatal pálmaszálat) legkésőbb érkezett, a mit kiment az a marok
buzavirág, mely legifjabb Patak István kövér ujjai között izzad. A kis
gazda egészen jól van lakva az «ebédbe» menés dicsőségével, húzatja
magát és a hídhoz igen messzilli azt a közeli petrenczét, melynek
tövében apja pihen.
A fiskus úr majd elnyelte szemével a közelgő hölgyet. Minden lépésre
szebb volt. Mint egy virágos almafa távolból; csak a tetsző szín varázsa
kápráztatja a szemet; az egész egy tömör testnek látszik, azt hinnéd,
így távolból nézve legszebb. De ha mellé jutsz s egyenként veszed
szemügyre az ágat, a lombot, a virágcsoportokat, az egyes virágot, – az
egyetlen aláhulló szirmocskát…! No de fiskus úrnak nem volt ideje tovább
fűzni a hasonlatot; a menyecske a távolból csak délczeg sugár termetével
és rugalmas lépteivel vált ki; közelebb jőve áramlott a báj, a termet, a
mozgás, a szín, az idomok bája, a fiskus úr szemébe, hogy egészen
belevakúlt. Csak egyetlen egy sugárkához nem volt szerencséje, a
szemekhez. Az asszony úgy a lába alá vigyázott, a mint előtte elhaladt,
mint azok a gyerkőcz-leányok, a kik életökben most próbálják először a
fejen való kosarazást. Illedelmesen szerencsés jónapot kivánt a nemzetes
úrnak. Még akkor nem nagyságolták a fiskálisokat.
– Fogadj Isten fiam! kié az a szép kis gyerek? – kérdé, mint a ki tudja,
hogy az anyát a gyermekében kell ostromolni.
– Az enyim, nemzetes uram! – felelt a menyecske és tovább haladt,
meggyorsítva lépteit, mint a kis gyerek, mikor a sötét szobából
világosra menekűl.
Tudta is a fiskus, mit mondott az asszony. Szeme, szája, szíve, értelme
rajtaveszett azokon a karcsú Atalanta-lábakon, melyek alig látszottak
érinteni a földet. Tekintetével elkísérte egész a petrencze tövéig.
Az asszony is leemelte fejéről a tárkosarat, kivette belőle a fazekat,
meg a tányért, meg azt az egy bádogkanalat, melylyel férje fog enni. Ő
sem ebédelt ugyan, hanem azért nem kell két kanál. Jóravaló asszony
megvárja, míg az ura megebédel és csak azután lát a maradékhoz. Tisztes
szokás ez!
Még nem ülhet le; másoknak is hozott ebédet. Öt-hat háznép ebédjét
kiviszi egy asszony, így aztán egy héten egyszer kerül mindegyikre. Most
ő volt a soros.
Mikor mindenkinek kiosztja a magáét, visszakerül urához, leül vele
szemközt három lépésnyire. Így szemébe süt ugyan a nap, de azon könnyű
segíteni. Megtágítja fején a kendőt, s annak árnyékában férjén pihenteti
édes tekintetét. A fiatal férfira is előnyösebb helyzet volna, ha fejét
kezébe hajtva elmerengene hitvese szemein: de akkor rajzunk nem volna
hív az igazsághoz. Ifjabb Patak István a földön ül és kanalazza a körmös
bablevest, melyből minden harmadik kanálhoz legifjabb Patak István
tartván természetes jussát – minthogy tud háromig olvasni – nem hagyja
magát kijátszani, hanem a harmadik kanálmerítéssel egyidőben eltátja
száját s engedi beletölteni a paprikás eledelt. Ezenkívül a levesben
található egészben maradt öreg babok is az ő extra accidentiáit képezik,
melyeket sajátkezűleg fogad el apja kezéből. E közben folyvást vallatja
apját, mért nem fogott arany málingót, majd ő most hazavinné a
Jánoskának.
[Illustration: Tekintetével elkisérte…]
Végre a férj bevégzi ebédjét és hanyatt fekszik a zöld fűtarlón.
Legifjabb Patak István rögtön megkivánja ezt az állapotot és azonnal
odafekszik apja mellé, kis kalapjával betakarva arczát, a hogy ezt
apjától látta.
A menyecske most felkél ülőhelyéből, de mielőtt a maradékhoz láthatna, a
fiskus úr odakiáltja magához a hídra.
A robotosok már Patak István után eveztek azon a csöndes tengeren, mely
gyönyörűségeinek egész özönét azokra árasztja ki, kiknek az élet vajmi
keveset ád. A déli álom! mit tudjátok ti hűs paloták és gazdag asztalok
lakozói, hogy mi az? Ti nektek az semmit sem ád egyebet keserű
szájíznél, vízkóros pöffedtségnél és gyilkos mogorva kedélynél. De
nézzétek ezeket az embereket, a kiknek homlokáról hajnaltól délig
pergett alá az igaz gyöngy! Egy órát pihennek anyjok kebelén, a puszta
földön, és ez az egy óra visszaadja nekik azt, a mit a megelőző nyolcz
elragadott. Óh a föld jó édes anya!
Mindenki pihen. Senkinek semmi gondja arra, a mit a fiskus az
asszonynyal beszél; különben is mind a kettőt elrejtik a parti fűzek,
csak itt-ott villan át a lombok között az asszony fehér kontya és a
lombok felett a fiskus feje; halk szavait nem lehet kivenni; az asszony
feleleteit azonban tisztán hallják a kiváncsibb sihederek, és a
feleletekből a kérdéseket is megfejtik:
«..............?»
«Ilona.»
«..............?»
«Patak István.»
«..............?»
«Huszonnégy.»
«..............?»
«Kettő.»
«..............?»
«Mindkettő fiú?»
«..............?»
«Őszre leszünk öt esztendős.»
«..............?»
«Szeretem.»
«..............?»
«Nem volnék keresztyén, ha nem szeretném.»
«..............?»
«Menjen uram! ez nem szeretet, hanem bujaság!»
A mi ezután történt, azt nem akarja tudni senki. A fiatal sihederek, kik
kalap alól figyelték a két beszélőt, úgy suttogják, hogy az utóbbi
szavak után a fiskus átölelte az asszonyt, de ez egy heves mozdúlattal
kibontakozott az úri ölelésből, egy másikkal pedig mellen taszította a
híd karfájához támaszkodott gavallért. Azután láttak egy pár sarkantyús
csizmát megfordúlni a levegőben, hallottak egy tompa zuhanást, végre
látták, a mint a Patak menyecske elsápadtan szaladt vissza az urához.
Az bizony megesett, és senki sem segíthet rajta. A menyecske sértett
szemérme egész bőszültségével taszította el magától a vigyázatlan urat,
s az a híd karfáján keresztűl hanyatt bukva esett alá. De ne ijedjünk
meg sorsán. A fiskus nem halt a vízbe, nem azért, mintha méltóbb halálra
volna predestinálva, hanem azért, mert a híd alatt nem volt több víz,
mint a mennyit két lábnyi mélységű agyag saturálni képes. A gondviselés
őrködik a fiskus felett és gondoskodik róla, hogy ha bukik is, olyan
anyagba bukjék, a melybe se el ne merűljön, se össze ne zúzza magát.
Paraszt nyelven _sár_. Külsőleg alkalmazva rendes gyógyszere minden
belső hévségnek, mint ezt láthatni alkalmazásban azon lényeknél, melyek
a híd tőszomszédságában Miska kanász erélyes felügyelete alatt élvezik a
sárkúrát.
A zuhanásra minden élő lény felriadt. Legelőször is Miska kondás
alattvalói, fölröffenvén, szaladásnak indúltak s újolag bizonyságot
tettek azon régi igazságról, hogy az abszolút kormány alatt élő népek a
veszedelem első szelére fejöket vesztik. Az alvó férfiak egymás után
ugráltak fel, felkapkodtak villát és petrenczerudat, mert hát itt az
idő, hogy minden ember dologhoz lásson.
Fiskus úr is kikeczmergett a sárból s dühösen rohant fel a hídra, ott
szétnézett az asszony után s a mint megpillantotta férje mellett, rohant
feléje azon sárosan.
– Megállj csak te!… és itt olyan czímmel illette a szegény asszonyt,
melyet csak úgy érdemelne meg, ha akkorát bukott volna, mint a fiskus
úr. Nem szabad tisztapapiron leírni azt a förtelmes szót.
De a szegénynek sokat el kell tűrni. Patak István nem volt nemes ember,
annálfogva nem is érezte magát jogosítva védelmére kelni a megsértett
női méltóságnak. Elébe lépett a fiskusnak s kezébe adta a petrenczehordó
rudat.
– Inkább engem verjen agyon a tekintetes úr!
A fiskus kapott a petrenczerudon, de csakhamar észrevette, hogy azzal
nem lehet valakit agyonverni egy lépésnyi távolból, a mennyire hozzá
Patak István állott. Aztán meg a sáros fürdőnek kiváló higgasztó és
észrehozó tulajdonsága van s azt is megtudja tőle az ember, hogy a
petrenczerúdnak két vége talál lenni; hogy a kezében levő rúd nem
egyetlen a maga nemében: annálfogva elvetette a kinált fegyvert.
– No kutya! ha csak az kell, hát majd agyon verlek. – Azzal ott hagyta a
parasztokat, kocsira lépett és haza hajtatott.
A parasztok munkához láttak. Dolgozott a kéz is, meg a nyelv is.
Beleszóltak a falu dolgába, azután a vármegye dolgába, azután az ország
dolgába, hanem a Patak István dolgából nem tudott senki semmit; hiszen
ők aludtak akkor, mit tudhatnának ők.
Ebben eltellett a nap, haza ballagott minden ember azon a szép márvány
gyalogúton. Otthon aztán a tejfeles leves mellett volt mit hallani a
gazdának az asszonytól. Hogyan járt a fiskus a Patak menyecskével. A
gazda nem győzte csíggatni. Mit tudsz te belőle jámbor? Én ott voltam,
nekem csak kellene tudni.
A fiskus meg épen nem csinált belőle titkot. Maga beszélte el elmésen
kisallangozva, hogy megrúgta őt egy mokány menyecske. Hiszen az
asszonykéztől kapott sebben nincs mit szégyenleni. No meg a törvény sem
itél benne. Ki mit kapott, viselje emberséggel.


II. (Fatemplomok.)
Azt mondja az írás: «A ki tornyot akar építeni, üljön le és számlálja
meg a költségét.»
Ennélfogva alig van valami könnyebb munka a világon a toronyépítésnél.
Minthogy pedig a templom rendesen csak felényi magasságú, mint a torony,
ebből szigorúan következik, hogy a templomépítés meg épen felényi
munkával jár, mint a toronyépítés. Ennek csak le kell ülni, addig van. A
munka másik fele, a pénzszámlálás egészen fölösleges, mivel az a
toronyra tartozik.
A pénz! Hisz azt álom beszerezni.
Gyakorlatlan pap és kurátor rendesen úgy szerzi be, hogy először
megcsinálja az épűlettervet, nem nagy arányokban, nem fényes
kiállítással, a mint emberi szemnek tetszenék, hanem egyszerűen,
gazdálkodva, az egyház népességéhez, igényeihez, vagyonerejéhez mérten,
a mint Istennek tetszik; azután elkészíti a költségvetést, akkor azt
kérdi a néptől: «Atyámfiai! akartok-e építeni? Akartok, mert kell? No ha
akartok, hát minden telekre esik 50 forint, azonkívül minden lélekre 5
forint: elfogadjátok-e?»
Hogyne fogadnák el! Négy esztendő múlva azután ott ragyog ki a falu
közepéből a fehérre meszelt bádogos torony. Szemefénye a falunak.
Hasonló együgyű eljárás az is, mikor valaki (pap vagy kurátor) kocsira
ül kora tavaszszal, ellátogat a környékbeli uradalmakba, kiókumlálja,
hol lesz letakarítani való rét, vetés, nyomtatni való gabona, kapálni
való kukoricza, kivágni, hajóra szállítani való erdő nagy mennyiségben,
és azt felvállalja mind községe nevében. Az uradalmaknak jó, mert
helyükbe megy a sok munkás hangya s néhány nap alatt letakarít mindent,
míg tiszttartó úr bodros füstfellegbe rejtőzve vigan olvassa a
munkaerő-kalamitásról írt vezérczikkeket, melyeket Kiskun urak írnak a
«Hon»-ban. A falunak is jó, mert nagy összeg pénzhez jut könnyű szerrel
(az az áldott «_sok kéz_», az a szent «_közakarat_» az, a mit könnyű
szernek neveznek), és megint csak elkészűl a szép fehér, bádogos torony,
mely még az ötödik faluba is eltündöklik.
Hanem vannak praktikusabb emberek is. Tornyot kellene építeni? Igen, de
ahhoz pénz kell. Kivetni vagyonarányban vagy fejszámra: ez könnyű, de
beszedni ki szedi be? Minden kivetésnél jobb egy okos gondolat. Először
is folyamodunk a főtiszteletű szuperintendencziához, a hol köztudomás
szerint leveses kanállal mérik a pénzt. Azután ott vannak az egész
környéken az áldozatkész delnők, kik fáradhatatlanok a női munka
készítésében. Házisipka, óravánkos, székvánkos, pamlagvánkos,
varróvánkos, gyufatartó, gyöngy-fogvájó, gyertyaellenző, hímzett képek,
csinált virág, keztyű, harisnya, kiolvasott regények stb. stb. mind
nélkülözhetlen házi eszközök és az egész ország közönsége bizonynyal
örvendeni fog az alkalomnak, mely reményt nyújt neki az ilyen czikkek
elnyerhetéséhez. Annál fogva, miután a fenn (elismerjük hiányosan)
elősorolt czikkek a környék delnőitől beexequáltattak, megkerestetik a
nagyméltóságú magyar királyi nem tudom melyik miniszterium, egy
jótékonyczélú sorsjáték illetékmentes engedélyezéseért a kegyesdombi
templom javára; nemkülönben megkerestetik az áldozatkész typographus,
Szilády László úr is Kecskeméten, ötvenezer darab sorsjegynek mérsékelt
díjért, – de díj nélkül is elfogadandó kiállítására, s végre az
ötvenezer sorsjegyből negyvenkilenczezer-nyolczszáz darab a
szuperintendenczia 249 lelkészéhez (maga az építkező egyház is kétszázat
megtartván) kétszázanként azon szíves kéréssel _menesztetik_ szét, hogy
a küldött sorsjegyeket ismert buzgóságánál fogva ismerősei között 50 o.
é. krajczárjával elárusítani és a bejött pénzt (a netalán el nem kelt
sorsjegyekkel együtt) záros határidő alatt hivatalos úton visszaküldeni
ne terheltessék. Megjegyeztetvén, hogy a hivatalos levelet a posta
ingyen szállítja, csak azt kell ráirni: _Hivatalból_.
Ebből bejön 25,000 forint kerek summa. Ez a világon a legszilárdabb
alap, melyre templomot lehet építeni.
A legeslegpraktikusabb emberek azonban nem csúsznak-másznak sem a
delnőkhöz, sem a jó öreg Szilády Károlyhoz (mivel úgy is meghalt már),
hanem egyenesen csak a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz
(melyen kívül egyéb guberniumot nem ösmérnek) folyamodnak kéregetési
engedélyért. Mely minden nehézség nélkül megadatván, őszszel
kiválasztanak 12 pár épkézláb embert, kiknek telente úgy sincs otthon
semmi dolguk, ezeket szétküldözik az ország minden provincziájába
egy-egy rubrikázott könyvecskével, melynek második lapján olvasható a
helytartósági engedély, első lapján pedig a helység pecsétje az
elmaradhatatlan szántóvassal, csoroszlyával, nappalt holddal és
csillagokkal tetováltan, alatta az öregbíró, ifjú
Nagy-Dani-Papp-Máté-János aláírása; hát hogy ne volna hiteles? A
tizenkét ember nyakába veszi a tarisznyát és az országot, kérlelhetlenül
megsarczol minden falut, harmadik esztendőre aztán hazakerűl, mint a
mesebeli kakas, viszi a sok pénzt, a miből majd a templom épűl. Ha nem
elég, megkisértenek egy második, aztán egy harmadik expedicziót is.
Némelyiket már messziről megismeri az ember. Nini, hát kigyelmetek már
megint templomot építenek?
A kinek a fentebb elősorolt módok közül egyik sem tetszik: az
folyamodhatik még könnyebb módokhoz is. Mázsás gyereket, kétfejű
csirkét, hatlábú borjút mutogatni építendő templom javára, mind igen
jövedelmező vállalat. S ha ilyesmit az aberrans természet nem
produkálna: megteszi egy pár tengeri malacz is. Ki ne buzdúlna egy
tengerimalacz sivítására? Az utolsó krajczáromat odaadom, csak én
tengerimalaczot láthassak.
Mi azonban itt a Dráva partján – nem hiába tart a világ együgyűeknek –
megmaradunk a két első mód mellett, legfeljebb folyamodunk a
főtiszteletű szuperintendeneziához kharitativumaink elengedéseért, mely
a három lelkes aljegyző összmunkálata folytán rendesen meg is adatik,
nem értetvén bele az iskolai p.-kros adó.
Akkor hozzáfogunk az építéshez. Nem építünk nagyobb hajlékot, mint a
melyben kényelmesen megférünk vendégeinkkel együtt, a kik innepelni
jönnek hozzánk; nem szebbet, mint a minőt erőnk enged. Bízvást
ráírhatjuk: «_Épűlt helyben_», mert senki idegennek nincs benne egy
krajczárja is. Mi a magunk szegényei vagyunk: a másé nem.
(Sorsjegyek, lutri, szerencsekerék, hűhó, lárma, dobszó, hajsza,
sültgalamb nálunk nincsenek feltalálva.)
Természetesen ma már minden kőből, téglából, boltozatra, gonddal,
csinosan, ízléssel, mert lehet és szabad.
Hajdan, mikor nem lehetett és nem volt szabad, – – – akkor sem hagytunk
kifogni magunkon.
Minden falu határában volt pompás őserdő. Az erdőben remek szálfák.
Ezekből a szálfákból kerűltek az épület rámái, vastag talpak, temérdek
oszlopok, izmos gerendák. Az oszlopok közeit befontuk sövénynyel, azt
betapasztottuk sárral, a sárt bemeszeltük fehérre. A tető befedésére
termett szalma. Bántuk is mi, hogy nem volt szabad téglából építeni? Az
isten ilyenben is meghallgatta könyörgésünket. Ha a földesúr rosszat
álmodott s ráfogta, hogy nem jó helyen van, szétszedtük és odább vittük.
Ha épen elfoglalta vagy elpusztította… Ugyan mit csinál a madár, ha
pajkos gyerek elszedi a fészkét? Ujat rak, még csak nem is panaszkodik.
A rombolási erőszakon győz az alkotási ösztön türelme. Mi is azt tettük.
Ti rögtönzött szent sátorai atyáink földi bujdosásának! Ti szalmafedelű
faalkotmányok, melyeket ama bujdosó kor pihenéstelen buzgósága
összeszerkesztett, újra lebontott, hogy más helyen ismét összerójjon! Ti
rövid időre számított hajlékai az egyház czölöpkorszakának, melyeket ma
már a kőkorszakban, mint az árvagyermek sírját semmi nyom, semmi rom,
semmi ásatag nem jelez – mintha az a kor, mely összerótta, tovább
vándorolván, magával vitte volna legutolsó darabját is…!
Ha szemem világát elveszik kevély tornyunk aranyozott gombjai, vagy
kifárasztják Ócsa és Decs magas boltívei, emlékezetem a ti virágos
mennyezeteitek alatt keresi fel édes otthonát. Az én bölcsőmet még a ti
árnyékotokban ringatta egy angyal szent keze, az én ifjuságom első
emelkedésének a ti falaitok voltak serkentő tanúi.
Fatemplomok, fabástyák.
Mikor Xerxes százezrei Görögországot elözönlötték, az orakulum azt
tanácsolta a görögöknek, hogy fabástyákban védelmezzék magukat. A görög
elértette, mi az a fabástya, hajókra szállott, megvívott a persával,
megverte, elkergette.
Ilyen fabástyáink voltak nekünk a fatemplomok az _artikularis_ világban.
Mi is sok mindenféle világot megértünk már, de az atyáinknak még
többfélében volt részük. A sokféle között legnevezetesebb volt az
_artikularis_ világ.
Micsoda világ volt ez? És ki teremtette? És hány napokon? És mikor? És
miből?
Kezdetben teremtette a soproni diéta; 1681-ben; Sok napokon;
Reaktzióból; Sok huzalkodással.
_És minekutánna megtekintette volna, valamit teremtett vala, imé igen
rossz vala._
Akkor magára hagyta, hogy szédelegjen, a hogy tud.
De nem. – Szabott neki törvényt is.
«A protestánsoknak adassanak vissza elfoglalt templomaik. De csak azok,
a melyeket a protestánsok magok építettek. De ezek közül is csak azok, a
melyek katholikus szertartással felszentelve még nem voltak.»
Nesze semmi, fogd meg jól.
Soha még ez a jó magyar példabeszéd fényesebben illusztrálva nem volt.
Mert hát építeni bizony nem igen építettünk mi Mohácstól a soproni
diétáig semmit; a mit építettünk is, azt nem igen irigyelte meg senki. A
Mohácsot előző időkből pedig valamit pretendálni a legbátrabb
rabulistika sem mert volna. De nem is volt nagy szükség az építkezésre.
Boldogúlt atyáink falustól és földesurastól egy szép reggelen kitűzték a
torony hegyére a kakast; a plébánost, a ki egyebet sem tudott, csak
áldani, áldani, áldani, elkergették, s fogadtak helyébe prédikátort, a
ki igazán meg tudta mosni a fejüket minden vasárnap két álló
órahosszáig, de tudott velük énekelni hatalmas zsoltárokat…
Szépen bele ültek a készbe.
Később a földesúr mást gondolt, kezet adott Szelepcsényinek vagy
Pázmánnak; attól fogva a kakasnak nem volt maradása a torony tetején, de
még a prédikátornak sem a faluban. Az árván maradt nyáj kiszorúlt a
templomból: de makacsúl ragaszkodott tradiczióihoz és szívósan hitéhez;
kesergéseivel, instáncziáival fárasztva urat, megyét, palatinust és
felséget.
Világos, hogy övék volt az a templom száz és száz esztendő óta, de mégis
csak nem ők építették azt, – így hát semmi joguk hozzá a soproni diéta
szerént.
Jó lutheránusok, – noha bizony ők fejtették ki a nagyobb erőt, a
szívósabb ellentállást, – jobban meg voltak akadva, a nagyobb veszély
őket fenyegette; ők keze ügyiben voltak a császárnak, földesuraik
egyrészt a császár hűségén voltak és a végkövetkezésig vitt földesúri
jogot (cuius regio, eius religio, – ki ura a földnek, ura a vallásnak)
következetlenség nélkül nem is igen tagadhatták, mert hiszen ez a
csudálatos elv németországi uralkodó testvéreik találmánya volt.
Ellenben a Kálvinus trombitásai – mint Pető Gergely nevezi őket – a nagy
alföldi síkságon izmos városokban vagy a török szomszédságában, bele
gyökerezve földjükbe, hitükbe, templomaikba, (akárki építette is)
nyugodtan várták vagy nézték a történendőket; s arról sem vettek
tudomást, a mi dunántúli testvéreikkel történik.
Ó azok a mi ártatlan atyáink! Ők csak martyrok és gályarabok tudtak
lenni mind! Ők sohasem erőszakoskodtak, sohasem foglaltak, sohasem
üldöztek! Ők sohasem vetemedtek visszatorlásra plébánosok és szerzetesek
megkötözésével, tömlöczözésével, sanyargatásával! Durvasággal,
kegyetlenséggel?
Nem??
Hát _nem_.
Túl a Mátrán, a Bodrogon, a Királyhágón, ott, a hol a földesurakat, a
fejedelmeket politikai tekintetek sarkalták, – ismerjük a történetet.
De bent Magyarország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász- és
Hajdú-síkságtól a Marosig, hol fajunk tisztán és elegyületlenűl, távol
minden közvetlen földesúri, vagy papi befolyástól, egy parasztbíró
bölcsesége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta
volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a
másiknak, sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig,
mint Kecskeméten; s mikor elváltak, a helybenmaradt segítette a
kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a
magáé és nem irígyelte neki. Máig is büszke rá. A hivatalokat bölcsen
megosztották. Bíró, hat esküdt egyik részről, főnótárius, hat esküdt
másik részről.
Ez a türelmesség, – nem, több mint türelmesség – ez a szeretet,
felekezeti jelleg ez?
Nem! Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged. Daczczal, ha kell és
mind a vérig megállani hited és tradiczióid mellett, de nem háborgatni
mást a magáéban, ez a te erényed; ebben az egész nagy Európában egyedül
a tied. Neked nincsenek se máglyáid, se gályáid, se vecsernyéid, se
Bertalan-éjeid. (Írmagúl tartogatsz egy kis «_comburantur_»-t. Büszke is
vagy rá, emlegeted is.) A Caraffákat sem te szülted. Sok nagy bűneidért
meglátogathat az Isten, de azért az egy erényedért megáld. Akár kereszt
alatt, akár csillag alatt állj, akár mystikus homályú boltozatok alatt
térdepelve zengjed, akár rettenetes ablakú és teméntelen alacsonyságú