Pusztai találkozás; Patak banya - 05

hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket
olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép,
vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s
megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük.
Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.
Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér
volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen
távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint
gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.
Azok a tiszta szemek!
Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy
egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat,
a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet,
mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba
kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?
Nem.
Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott,
mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy
irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy,
legalább majdnem egy.
A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a
búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága
munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.
Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén
távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette
a búcsu-látogatást anyjával.
– Dombay úr kérem…
Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az
kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is
megcsókolta.
*
Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a
kanapén.
A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk,
hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan
ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik
a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek
ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője
kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor
mellette légyen.
A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében.
Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.
Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené
csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az
_úgy szokás?_ Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben
érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak
hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek
oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay.
Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy
akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki
mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.
– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami
fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis
Jundádat?
És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta
magának megismerkedésének egész kis regéjét.
*
Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott
először. A gyász hozta őket össze.
A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom
lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a
hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy
járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely
egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima
jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay
volt.
Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra
ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.
A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még
gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb
folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér
kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.
A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az
üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:
«Már lelkem dicső széked körül
Szent szined látásának örül – –»
A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert
a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud
örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az
árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.
Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor
virágzunk.
Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a
maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt
fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának
azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!
Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen
fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak
indította.
Menjünk haza.
_Haza_.
E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva,
alászaladt orczáján.
Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha
ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.
Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap
nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s
a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította
örökségüket.
De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott.
Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most
ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy
az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van
anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát
látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit
féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok
orczáját mindenkor.»
Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó
sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem
akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta
testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy
nincs «haza».
Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.
A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az
érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé
volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután
fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.
– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a
czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.
[Illustration: – Ha megengedi, bevégzem munkámat.]
Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem
mutogatja, a mivel foglalkozik.
Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó
öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait
Jundára ruházták át.
Junda lett a háznak mindene.
Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a
nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez
az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.
E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére.
Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.
Könnyű a készet hallgatnod, nyájas olvasó, mikor a nagybácsi prédikál.
De tudnád csak, hogy szombat este Junda keresi ki a nagybácsinak a
holnapi szent-leczkét, azután jegyzékkel megjegyzi, hogy a nagybácsi
egyszerre rányithasson; kikeresi és megjegyzi a mondandó téli, tavaszi
stb. imádságot is, már a mint az idő kivánja; hogy vasárnap reggel Junda
áll őrt a nagybácsi múzeuma fölött, hogy semmi fölösleges
alkalmatlankodás ne botránkoztassa az elmélkedőt; hogy a palást, a
kalap, a tóga előkészítése, két fehér zsebkendővel a zsebekben, megint
csak a Junda dolga; azután egy kézcsókkal elbocsátani a nagybácsit és
szemeivel kisérni egész a czinteremig; ebéd alatt ismét a hallott
prédikácziót részletezni, szép gondolatokat kiemelni s az egészet
kellőleg megdicsérni, mely dicséret a bácsinak annál jobban esik, mert
rég volt benne része; valamint ha az öreg úr ebéd után rá fogja a
messzelyes üvegre, hogy nem volt tele, bebizonyítani, hogy de igenis,
még most is tele van; ebéd után kikeresni a kedvencz pipát s minden
finnyáskodás nélkül kézbe szolgáltatni: no meg a kurrenseket lemásolni,
mert a rektor mindjárt papi zsarnokságról panaszkodik, ha egy
betűvakarintást kell neki tenni: Jundának pedig olyan szép folyó irása
van, akár egy filozófus deáknak.
Hát ne mondja senki, hogy a felség személye körüli miniszternek semmi
dolga sincs!
Néha megtörténik nagy ritkán, hogy a nagybácsi dúl-fúl, költözködik.
Ráfogja a nagynénire, hogy beleavatkozik a hivatalos dolgaiba, a
dékánra, hogy alamuszi, a kurátorra, hogy egy követ fúj a nótáriussal, a
mesterre, hogy hizelkedik a népnek, az esperesre, hogy basáskodik,
azután leül és el kezd írni egy vezérczikket az egyházi lapba a papi
tekintély csökkenésének okairól; de minthogy annak annyi oka van, hogy
egy délelőtt megírni nem lehet, abba hagyja, kimegy az udvarra, ott
beleköt a kis Jóskába, hogy gölöncsérinasnak adja, a mért sáros a
czipője. Minthogy pedig Jóska a legkisebb gyermek s így Junda védencze:
Junda elkezd vizsgálódni, hogy honnan támadhatott a nagybácsi _hód_ja.
Végre a nagybácsi csizmáin akadnak meg a fekete szemei.
Ahán! Új csizma! Szorít!
Szorít. Hiszen azt tudja a nagybácsi is, de azt már nem tudja, hogy
rossz kedvének ez az oka.
Junda alig várja, hogy a nagybácsi déli álomra dőljön, rögtön kicseréli
az ártalmas csizmákat. Oda lop egy pár öreg habdát, míg a
háborúság-szerzőket visszaküldi a mesterhez s kisámfáztatja kegyetlenül.
Nagybácsi felkél, felhúzza a habdákat, mintha kicserélték volna, pedig
csak a csizmák vannak kicserélve; kimegy, mosolyog és szégyenkezik;
kedvét keresi a nagynéninek, a Jóskának, a dékánnak, a mesternek; az
esperesnek megbocsát és kegyelmet ad a papi tekintély csökkenésének.
Békét köt mindenkivel, – csak Jundával nem, mert a Junda személye a’
nélkül is szent és sérthetetlen.
Azután napestig töprenkedik, hogy miként kelhetett ő fel ma reggel
ballábbal.
A csizmákra nem is gondol.
Pedig minden háborúság szerző oka nem a sátán, hanem a csizmadia-czéh.
Jó kényelmes csizmákban minden ember tagja a békekongresszusnak. De szűk
csizmában a bárány is tigrissé változik.
Így Törökország bukásáért a mi érdemes csizmadiáink a felelősek. Ha ők a
háború kezdetekor valamivel szűkebbre vették volna a mértéket a
miniszterium lábáról, most már Kiev alatt volnánk.
Ámde ez a magas politikához tartozik; mi maradjunk csak a lelkészi
udvarban.
Junda figyelmes gondjai szeretetre mutató találékonysága, őszinte
hívsége a megnépesűlt ház életét megnépesítették! A boldog öreg pár még
boldogabbnak érezte magát a gyermekek között. Nem is hitték, hogy ennyi
gyermekkel ilyen kevés baj van. Ilyen kevés ám! Nincs azokkal semmi baj,
azt mondja Junda is. Tiszták, engedelmesek, rendtartók. Junda felel
valamennyiért.
Dombay élesen látó lelke néhány látogatási óra alatt átismerte Jundát.
Látta minő könnyű szívvel, jó kedvvel hordozta a kötelességek egész
hosszú nehéz lánczolatát, hogyan foglalja gondjaiba új szüleit és kis
testvéreit, figyelmes tekintetének egy mozdulatával igazgatja a
gyermekeket, a nélkül, hogy valaha zsémbelne rájuk, míg másik tekintete
az öregekre villan át s kitalálja, mi lesz kedvükre.
Elgondolta magában, nem azt, hogy ez a leányka egy férfit boldoggá
tehet, mert kincs, hanem azt, hogy ez a leány méltó arra, hogy egy derék
ember boldoggá tegye.
Hitte, hogy e boldogító tisztre ő van hivatva, s magatartását ez az
önbizalom irányozta. Nem nyilatkozott, de a két lélek tudatával bírt a
kölcsönös vonzalomnak, mely minden nyilatkozatot feleslegessé tesz.
Mindkettő természetes és nyilt lélek: olvastak egymás szívében; ugyan mi
szükség lett volna szavakra?
De ez a vonzalom nem az a vak, heves, égető és kizáró indulat volt, mely
a közönséges szerelmet jellemzi, s melynek első, utolsó, egyetlen szava
ez: «Nálad nélkül nem élhetek.» «Vagy te, vagy a halál» stb. Az ő
vonzalmuk nem csapott ilyen magasan az üres levegőbe; az a néma tekintet
csak ennyit mondott: «Veled szeretném átélni az életet. Nem akarnám,
hogy más tegyen boldoggá; én szeretnélek azzá tenni.» Ennyit és nem
többet de ez elég volt, mert ez igaz volt.
Különben is, hol van még az az idő, mikor erről világosabban lehet
szólni. Dombay két évet töltött egyetemen, egy évet nevelőségben: egyik
sem olyan hely, hol a gyakorlatot alaposan meg lehetne tanúlni. Legalább
az atyák azt mondják. Ő még csak _egy éves_ káplán-számba megy, ha
Bazileában járt is. Más is járt ott, de sort várt.
Mind e mellett is megtörtént az a rendkívüli eset, hogy a tarhalmi
egyház közönsége, a Junda atyja halálával ürességbe jött hivatal
betöltésénél nem akart élni választási jogával. Ő nekik nincs
választottuk, ők nem ismerik az atyákat, annálfogva az esperes-atyára
bízzák, ajánljon nekik valami jó papot. Mely bölcs elhatározását a
tarhalmi értelmes közönségnek az egész traktus nagy helyesléssel
fogadta. Ez már jóravaló nép, ez már értelmes közönség. De bezzeg
megváltozott a világnézet, mikor megtudták, hogy az esperes-atya
mellőzve érdemekben megőszült saját régi szolgatársait, valami széllel
bélelt, ebenlóggós (mert lehetetlen az, hogy a ki Angliában járt,
széllel ne volna béllelve és plaidet ne viselne) inczifinczit, valami
Dombay nevű káplánt ajánlott, a kiben az együgyű tarhalmiak meg is
nyugodtak, várván az egyházmegyei gyűlés megerősítését.
Dombay örült a váratlan szerencsének, nem a szerencse nagy volta miatt
(volt benne önérzet és bátorság nem tekinteni a szerencsét nagynak),
hanem azért, hogy bálványozott tervét tovább építheti, be is fejezheti.
A szegény kis Junda atyja örökjébe léphet, oda viheti, ott nevelheti kis
testvéreit. Minden gondjainak meg lesz a jutalma. Az ő oldala mellett.
Imé az a fiatal ember, a ki a kanapén méláz, – és a kinek neve Dombay
Máté, – ilyen gondolatokkal foglalkozik; – közbe-közbe mintha légy
szállana homlokára, a kit onnan el kell neki hajtani. Az a légy pedig
annak a kézcsókos szőke leánykának az emléke, a kinek ajkainak melegét
még most is érzi kezein, s a kinek elűzött alakja erőszakkal visszatér,
– s félig elfogja a világosságot az ifjú szemei előtt, hogy ne láthassa
teljes fényben a szegény kis árva Jundát.
Most, – miután bepillantottunk Dombay Máté szobájába és szívébe, –
hagyjuk magára ábrándjaival, repüljünk át néhány hónapot és mértföldet,
szálljunk le Fűzvárnak kellőközepébe és szaporítsuk számát annak a
«számos közönségnek», mely a fűzvári egyház nagy termében az
egyházmegyei közgyűlés érdeklődő tanujaként gyülekszik.


VI.
Szép azt látni, mikor az ilyen gyűlésre seregelnek.
A kálvinista kanonokok, a hogy szokták nevezni a világi urakat, a kik a
papok többivel közösen gyakorolják az egyházigazgatás és egyházi
biráskodás tiszteit. Urak, hivataluknál, születésüknél, vagy érdemüknél
fogva.
De bármily magas az a hivatal, az a születés, az az érdem, melylyel a
világban kitűnnek, sohasem utasítják vissza azt a megtiszteltetést,
melyben husz-huszonöt parasztközség őket részesíti az által, hogy
megválasztja világi tanácsbirónak vagy épen főkurátornak.
Főispánok, kik ma egy egész megye összes értelmiségének tanácskozását
vezetik s holnap féldélig vizsgálnak egy öreg-bötűs számadást, melyből
ki kell sütniök, hová lehetett az a 2 frt 20 kr., a melyről számadó hit
alatt kész erősíteni, hogy ő el nem sikkasztotta.
Rengeteg gazdák, kik tegnap fél óra alatt megkötöttek a kalmárral
tízezrekre menő szerződést, s ma azt veszik érett megfontolás alá, hogy
a vadormi tanító fizetésébe járó kánikuláris csirke darabonként 20 vagy
25 krért legyen-e méltányosan megváltható.
Ügyvédek, kik tegnap uradalmakért pöröltek, ma pedig egy kenderföld
termése tárgyában mondanak véleményt, s e czélból elolvasnak még ma
éjfélig két koncz dokumentumot.
Államférfiak, kik tegnap a fölött határoztak, hogy akczióba lépjenek-e
Oroszország ellen, ma pedig eljönnek ide véleményt mondani az iránt,
vajjon azon «egy mázsa húson», mely a kéresdi lelkész konvencziójában
írva találtatik, marhahús értendő-e, mint a prédikátor pretendálja, vagy
pedig juh-hús, mint az előljárók állítják, azon okon, mert az ő
községükben nem mérnek marhahúst.
Ünnepelt költők, az eszményi fenség udvarnokai, kik itt a prózai zöld
asztal unalmas tanácskozásai alatt feszült figyelemmel vetik papirra az
atyák torzképeit.
Nagyszakállú országgyűlési képviselők, kik tegnap vérig harczoltak a
romániai vámegyesség ellen, s most visszatorlásul vérig engedik magukat
sarczoltatni a román és szerém misszió élelmes elnöke által.
Parlamenti pártfőnökök, kik tegnap az egész másik oldalt megpuhították
egy nagy beszédben, s ma engedik magukat semmivé tétetni a falusi
prédikátor buzgó ékesen-szólása által, s az izzadó férfiúnak udvarias
mosolyban fizetik le a győzöttek sarczát.
Nem hosszú, nem drága nekik az az idő, a mit ezen apró-cseprő ügyekben
elvesztegetnek. Mert ezek az apró-cseprő ügyek homokszemek, – de egy
nagy drágakőben.
Itt jőnek a fűzvári egyházmegye világi férfiai. Ez a fiatal mágnás, a ki
imént tért haza Zürichből, az egyházi ügyekből ugyan édes-keveset tud,
de majd beleszokik, hiszen minden apja, öregapja, koadjutor-kurátor volt
Bodrog-Keresztúrtól fogva a mai napig. Kötelessége neki is. Azután jön
jószágigazgatója, a ki a zöld asztalnál a fiatal gróf előtt foglal
helyet, mint rangban és hivatali idejére nézve elébb való. Azután másik
két úr, kiket a harmadik vármegyéből szólított ide a kötelesség. Azután
Talpárdi Gáspár, a segédgondnok, a ki helyben Fűzváron lakik ugyan, de
azért a szomszéd utczabeli főnöki lakásáról ötlovas hintóban jő a
parókhiáig, mert a dignitás azt kívánja; hozván magával elnöktársát: az
esperest is.
Az udvaron és kapu előtt csoportoznak a gyűlés alkotó tagjai.
Ott van N. t. Fúrfaragó úr, a ki azért neveztetik Fúrfaragónak, mert
örökké statutumokat fúr-farag; zsebe tele van ház-szabály,
lelkész-választási, káplán-tartási, káplán-elhelyezési,
simonia-korlátozási, beiktatás-rendezési s több efféle javaslatokkal. Az
atyák reszketnek tőle ha látják, mert tudják, hogy a gyűlés az ő
jelenléte miatt egy nappal tovább fog tartani, a mi a traktusnak 125
frtjába kerül. Úgy fognak ki rajta, hogy minden indítványát rövid úton a
szuperintendencziára terjesztik. Bajlódjék vele a püspök.
Emitt búskodik tiszt. Kérges úr, a kinek van egy Pitavalja, melyet csak
azért tanulmányoz, hogy az ott előforduló kriminálitásokat sorrend
szerint ráragassza mindazon ifjú atyafiakra, a kik elég szerencsétlenek
magukat valami rendes hivatal elnyerésével kecsegtetni.
Emitt emelkedik tiszt. Rúth Mihály úr, a kit a traktus bölcsének
neveznek, mivel minden embert összeszamaraz: az öregeket, mert már
vének; az ifjakat, mert még gyerekek. Könnyű neki, lévén középkorú
férfiú. Büszke a függetlenségére, mert őtet semmi hivatallal vagy kegyes
mosolylyal le nem lehet kenyerezni annyira, hogy kivételt tegyen
valakire nézve azon kollektiv czím alól, mely alá az egész emberi
nemzetet fentebb összefoglalta.
Item: Effendi Kucsuk Mehemet Ali Seitán Ibrahim. A hogy a találós eszű
rektorok tiszt. Hegyenvölgyi uramat négyszemközt emlegetik, kiknek ő
_Dallaeusuk_. Egy napi járó földre maga körül minden felekezeti tanítót
kipusztított már, s a helybeli oskolát csak azért nem tette községivé,
hogy legyen kit nyaggatni. Különben született körlelkész s ha beül
valami examenbe, addig onnét ki nem jön, míg a mestert ki nem vexálja a
templomból.
Hát azok a mesebeli prédikátorok, a kik Tompával az öreg harangozó
vállaira támaszkodva kimennek a temetőkertbe, talán nem is azért, hogy a
Szép Julcsa fejfáját megnézzék, hanem hogy az a kis sarjú megszáradt-e
már és a szilvát nem horgászták-e el a lovászgyerekek, minthogy az ó és
új temetők haszna a prédikátoré, nem egyszersmind a nyesedék is. A
kiknek méhesük a tudomány, múzeumuk a buzgóság, nagyszobájuk a
vendéglátás, háznépük az erkölcs, udvaruk a rend és tisztaság tüköre. A
kik a főispán, a földesúr, a királyi herczeg, a váczi püspök
tiszteletére palástosan megjelennek a küldöttséggel, és örök hálával
emlegetik, hogy ő méltósága vagy exczellencziája milyen kegyesen szóba
ereszkedett velük. A kiknek szép simára borotvált piros arczuk világosan
utal arra a a szívjóságra, melylyel egész környezetüket boldogítják.
Ha csak azokban a marczona alakokban nem keresed, a kik a folyosón egy
csoportban állva beszélgetnek! Őszbe keveredett szakálluk
honvédkapitányokra mutat; pedig ha ez a szakáll eltűnnék, menten előtted
állna az az eszményi jóság, a kit könyvekből ismersz. Úgy van! Ezek is
úgy kezdék az életet. Szép Schwarzenbergbarkóval, bajusztalan,
szakálltalan. Mikor aztán eljött az idő, megeresztették a magyar díszt.
Beszélhetett aztán esztendők fordultával a magas helytartóság, hogy az
«úgynevezett egész szakáll (Vollbart) hordozása általában betiltatik, az
arczszakáll és bajusz viselése pedig minden túlzástól távol és oly
szabály szerint engedtetik meg, hogy az áll a száj végétől (Mundwinkel)
lefelé teljesen borotválva legyen». – Csak azért is! Még
bojtorjángyökér-esszencziával is! Beszélhetnek a fiatal óriások, hogy a
papi tekintély megölője a szakáll! Hát nincs ő nekik tekintélyük?
Nézzétek a nagybácsit azzal a rengeteg zászlóval! Meri annak a kezét
megtapogatni a fiókfalvi presbyter? Vagy mer annak az ablaka alatt
fütyörészni a lovász-gyerek? Vagy birák uraimék egész nótárusostól
mernének odaizenni hozzá, hogy ne sajnáljon átlépni a helység házához?
Hohó frátres! a nagybácsi szakállosan is különb legény, mint ti, ha a
hajatokat leberetváljátok is. Ti kezdjetek új módit; ők szakállosan
kezdték, úgy is végzik.
Ez a méltóságos tekintetű, magas megtermett alak azzal a kövéres piros
orczával, jóságos kegyes szemekkel, a ki most lép ki az ötlovas
kocsiból… Ne higyjetek a külsőnek! Az alatt a szép fekete
selyemkabát-hajtóka alatt nem-emberi szív dobog, hanem egy rettenetes
mélységű zseb, a mely örökkön-örökké tele van gyüjtő ívekkel, kérő
ívekkel jótékony czélokra; szerző által kinyomatott értekezésekkel, még
jótékonyabb czélokra; a gyülekezet közkivánatára kinyomatott alkalmi
prédikácziókkal; előfizetési felhivásokkal, tankönyvek árjegyzékeivel;
globusok, térképek prospektusaival; templom-, oskola-, orgona-építésre,
harangvételre, torony-reparálásra, kétosztályú gymnasiumok
nyolczosztályúvá tételére; a nm. m. k. miniszterium által engedélyezett
s kibocsátott sorsjegyekkel, melyeket Nagy-Szombattól Nagy-Szebenig a ki
van Irhatnám és Szerepelhetném ember, mind ő hozzá küldöz. Ő neki
esperesi kötelessége a naponként hozzá tizével érkező kérő és előfizető
ívekre, a szép tarka-barka sorsjegyekre összefogdosni a maga rekrutáit.
Szaladna tőle minden ember, de nem lehet, mert ő az esperes; muszáj
venni, aláírni, előfizetni mindent, a mit ő kér. Mikor olyan szépen tud
kérni, oly finoman nyakadba akasztja, mintha egész életét a jótékony
bazárban töltötte volna el.
Amott tisztes kékbeliek tanakodnak hátratett kezekkel, kérdezvén
egymástól a vetések állását és félszemmel vizsgálván az atyákat. Ezek
egyházi képviselők. Némelyiknek kék mándlija erősen megkopott. Ne hidd,
hogy ez valami alpári ember volna. Ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy ő
már régóta koptatja az előljárói köntöst, s majd meglátod, milyen
routinja van az ékesszólásban. A többiek, a kiken még meg sincs törődve
a kék posztó, egészen új emberek s nem ösmervén a dörgést, még a
mestereknek is nagy reverentiával köszönnek.
Mert a fiatal nemzedék is itt van. Udvarias, szolgálatkész fiatal nép,
mikor az atyák között van; csipős nyelvű, gúnyoros, adomázó, kedélyes,
mikor nincs közel a macska; keserű, mikor eszibe jut a papi zsarnokság,
melyet deákul úgy nevez, hogy canonica hora. Nyilván most is erről
beszélnek. Egy a többi közűl magasan tartja fejét és órazsinórjával
játszik. Elvitathatlan jele a _községi_ tanítónak, a mint szánalommal
veszi tudomásul _felekezeti_ kollégái panaszát.
Most sebes hajtással három könnyű kocsi gördül a parókhia kapuja elé. Az
érkezők kikelnek a décz-bundákból; az udvaron mozgalom és suttogás
támad.
Ezek a _kondori_ urak. _Ezek_ ám az emberek! Nem nyüglődnek, nem
nyavalyognak sokat, hanem a mult tavaszszal eszökbe jut, hogy ekklézsiát
kellene alkotni s egy év alatt készen vannak templommal, paplakkal, papi
fizetéssel, melynek első tétele «száz arany» vert aranyban; valami
özvegy nagyságos asszony alapította. Nyolcz hold föld primissima
klassis: rizskását terem!
Az «egyházias férfiak» általános csudálat tárgyai. Vezérök, Ihárosi, egy
iratcsomagot nyújt át az esperesnek, melyet a Nagytiszteletű úr
figyelmesen megtekint, aztán a többi csomagok közé helyez.
– Ez eddig jól van. De hát találtak-e a kondori urak, a kit papjuknak
óhajtanak?
– Utána néztünk – felelt Ihárosi – s találtunk is. Mi Dombay Máté urat
szeretnénk megnyerni. Sok jót hallottunk felőle.
– Beszéltek vele? Elfogadja?
– Annyira nem mentünk. Egyházi ős autonomiánk azt hozza magával, hogy az
esperes erősíti meg a választást.
Az esperes nagyot nézett az autonom férfiura. Nem tudta elhatározni:
ravasz-e vagy együgyű.
– Ez mind jól van, jó uraim! Csakhogy a megerősítést Dombay úr
elhatározása változtatja ténynyé. De alig hiszem, hogy ajánlkoznék,
miután a tarhalmiak is megtisztelték.
– A tarhalmiak? Már az más; azonban ha a tarhalmiak más gondolatra
térnének… Akkor?
– Akkor – felelt rá Csont Ábel – volenti non fit injuria.
*
A kondori urak el kezdtek ismerkedni. Fölkeresték az ismerősebb papokat,
azok előtt lerajzolták, mennyi buzgóságot fejtettek ki nagy
erőfeszítéssel, hogy zsenge egyházukat létrehozhassák. Figyelmeztették a
befolyásosabbakat, hogy vegyék szívökre ennek a szépen indúlt kis
egyháznak az ügyét, mert ha most kezdetben elrontják, – ha valami nem
odavaló embert löknek oda, a kinek se tudománya, se szónoki képessége,
se tapintatos finom modora, – bizony a hogy kezdődött, úgy el is
végződik ez a szépen indúlt kis egyház, és a késő maradék a mostani
oszlopembereket fogja kárhoztatni, a miért veszni engedték.
Azután ismerkedtek tovább. Az atyáktól az uraimékhoz fordúlnak,
beszélnek velük közömbös dolgokról, azután áttérnek az egyházi ügyekre,
s itt Dávid úr hatalmas szavakkal lelkükre köti, hogy legyenek élő
oszlopai annak az ügynek, a melynek őrállóiul elhivattak, mert – úgymond
– elvész a nép, a mely tudomány nélkül való.
Így megtámogatva szavainak igazságát a szentírással, ott hagyja a maga
társait és egy másik csoporthoz fordúl. Kiveszi a szívük titkát, hogy ez
a tarhalmi küldöttség.
– – Mert édes atyámfiai, drága jogunk nekünk, őseink vérével és
könyeivel megszentelt jogunk nekünk, magyar református kálvinista
protestánsoknak, a mi drága autonomiánk. Mi is mikor megalkottuk e mi
zsenge egyházunkat, megkaptuk a sok jóakaratú tanácsot, hogy így bízzuk,
úgy bízzuk a szentszékre, hogy ő adjon nekünk papot, és ne bocsátkozzunk
magunk a választásba. Micsoda! hogy mi lemondjunk a mi sarkalatos
jogunkról, és hogy minket csak olyan teddide-teddoda népeknek nézzenek!?
Már kérem szépen, hiszen nem tehetjük magunkat az előkelő és fényes
gyülekezetekhez, de mégis kikérjük magunknak, hogy ne nézzenek holmi
Kakucsfának. Még az unokáink is megátkoznának, ha eladnánk a mi ősi
autonomiánkat! Meg is érdemelnénk.
A tarhalmi küldöttség összenézett. Ihárosi pedig tovább ment ismerkedni.
Mikor aztán a gyűlés további folyama alatt sorrendre kerűlt a tarhalmi
lelkészség ügye és az esperes örömmel jelentette a tarhalmi egyháznak az
egyházi kormányzat iránt tanusított példátlan bizodalmát, mely szerint