Pusztai találkozás; Patak banya - 09

közmunkában, kire mi esik; majd meglátom, ott lesznek-e az úr szekerei.
Ha pedig nem tetszik, maradjon az úr magának, mi megyünk a magunk útján.
Letette a csáklyát, felkapta az asztalról az Ábel úr pennáját és ott
Ábel úr szeme láttára megmutatta, hogy alá meri kanyarítani Ábel úr
nélkül is. Nemes Borona Jábes.
– Én felelek mindenért. A ki igazi atyafi-vér, annak itt lesz a neve.
(Igaz bizony; ha sikerül. De ha nem: mind eltagadja, és magad maradsz
benne nemes Borona Jábes.)
Ábel úr összeszidta még egyszer árulkodó mivoltukat és kikisérte a
vendégeit egy furkós bottal, szívesen felkérvén őket, hogy csak még
egyszer itt ódalogjanak az irásukkal, majd kihúzatja velük a lutrit.
*
Dombay sejtett valamit a mozgalomról és örűlt neki. Hiszen a toronynyal
épen ezt akarta előidézni.
Életkedve teljesen visszatért. Háza, udvara be van rendezve, s hogy
hivatala is úgy legyen, erre nézve is le van téve az alap.
Volt ideje kirándulásokat tenni a pusztába; látogatásokat tenni,
ismeretségeket kötni, még pedig nem csupán a kiválóbb családoknál, hanem
a magokban vonult, rejtekben élő egyéneknél is. Hóna alatt egy
Diószegivel.
A Diószegi pedig nem boros-palaczk, hanem füvészkönyv; valamint hogy a
_kiválóbb családok_ és a rejtekben élő _egyének_ is, kiket fölkeresett,
nem a kondori pusztán élő atyafi urak és embertársak, hanem azok a
csodálatos szép teremtések, a kikkel az Örökkévaló keze mindjárt
harmadik napon kihímezte a száraz földet.
Dombay változatosabb és gazdagabb növényzetű vidéken nevekedett és így a
dicsőséges Flóra királynő pusztai népét nem ismerte s keveset is tartott
róla.
Meg is lakolt érte s már az első kirándulás alkalmával szemrehányó
szégyennel kelle bevallani tévedését. Az ő régi kedves kis ösmerősei
köszöntötték mindenütt nyílt, mosolygó ajkakkal. A középhegyek
arisztokrácziája, a folyampartok czivilizált polgársága és az erdők
sötétarczú farmerei, melyek gyökereikben és piliseikben tőrrel és
revolverrel járnak, meg vannak itt telepűlve mind. Némelyik itt még
jobban boldogul és idő előtt nyit. «Nini, hát kegyed itt van már?» A
másik újra virágzik és meglepi az embert, mint egy holtnak hitt jó
barát. «Hogy kerűltél vissza?» A Foganőtt kaczag a találkozás örömén, a
Fintor és a Pintyő ajkaikat pittyesztik. «Valahára mégis eszébe
jutottunk önnek!» Minden lépésen új találkozás. A Kosbor-dynastia saját
parkjaiban pompáz, az Arachne fajzata, mely pókot virágzik, a jajgató
Delphinium, a czivilizáczió elől erdőkbe menekült Hunyor és a száműzött
Paris, mely négy rendbeli oklevelével hiába védi létjogát, elszigetelten
búskodik, mint egy testvértelen népfaj Európa közepén.
Az ismerősök között szerényen várja a látogatónak kegyes tekintetét
egy-egy ritkább szironták, fűz és liliom. Ott tolonganak az árvalányhaj
és a gyopár, a királydinnye és a szamárkenyér kékvirága, mindegyik
kérkedvén az elsőbbséggel. – Amazok ősfoglalóknak tartják magukat, míg
ezek a Petőfitől kapott donátionálisra hivatkoznak. Dombay int a
kamarásának és Diószegi kamarás egymásután mutatja be őket.
Természetesen a Linné szertartásos rendszere szerint, mert a másik
sokkal demokratikusabb, mintsem egy utazó fejedelemnek kedvére lehetne.
A füvész-ember poézisa különbözik más halandóétól. Neki nem kellenek sem
a délibáb enyelgései, sem alkonyodó nap aranysugarai, sem a nyáj
kolompja, sem az alakot cserélő felhők. Lába alá vigyáz, hogy kis
barátnői közül egyet is el ne tapodjon. Szegénykék! úgy is rövid az
életük, hadd örüljenek. Dehogy szakasztaná le ha ösmerős, dehogy tapodná
el ha ösmeretlen.
Nem lát semmit, csak a virágot, melyet óvatosan át kell lépnie. Azt sem
veszi észre, hogy most egy jegenyesor közé érkezik, mely Ámbár Lőrincz
úr major-belsőségét szegélyezi. A major és jegenyesor között gazdag
kaszáló termi azt a híres szénát, melyet a kondori közvélemény a
sáfránnal tart egyértékűnek.
[Illustration: – Kegyed nem fél a naptól?]
A fasor hosszúra nyúlt árnyékában – noha még csak néhány nap múlva lesz
pünkösd – megszáradt rendek, melyeknek felgyűjtésével két nő
foglalkozik. Az egyik szép karcsú növésű, rövidecske szoknyában; fején a
finom fehér kendő jó előre húzva védelmezi a titokzatos arczot; nem
muszáj azt a napnak látni, hogy szőke-e vagy barna, a ki a kendő alatt
van. Köntöse ujja piros szalaggal felkötve, de a két gömbölyű kart fehér
gyolcsujjak védik a napfény ellen; mert a nap a milyen irigy, még
befeketítené.
A rendek a jegenyesorra dűlnek. A leány a rend végének alá akasztja a
vellát, annálfogva ostorhegyre veszi, meg sem áll addig, míg halmazba
nem torlódik. Azután gereblyét vesz föl, visszamegy a jegenyesor felé,
hogy az elmaradt szálakat fölgereblyézze. Itt fölveti szemeit,
megpillantja a közelében lépkedő Dombayt és ráijeszt.
– Nini Dombay úr! Felénk sem néz.
Az ifjú odatekintett s fölismerte Dínát.
– Kegyed nem fél a naptól? – kérdé a leányhoz lépve.
– A mint látja; – szólt a nyugvó napnak szegezve piros arczát, mely
ragyogott a serkedő verítéktől, mintha gyémántporral volna behintve.
– Mulatság ez vagy kötelesség?
– Még pedig szigorú kötelesség, miután belekezdtem. Oh én igen szeretem
a gyűjtést: nézze ön, talál-e utánam egyetlen szálat is? El ne feledjen
megdicsérni apámnak. Sietnünk kell vele, hogy meg ne ázzék, mert akkor
mindjárt megfeketednék, értékét vesztené és – –
– És?
– És hibát találna ön benne, még visszautasítaná. Apám azt mondja: önök
nagyon válogatósak.
– E szerint ez az én honoráriumom. Úgy nekem is kötelességem részt venni
a gyűjtésben.
– Nem, nem! Ez nagyon is idylli volna, a mi csak írva szép, de téve szót
támaszt. Hanem igaz, tudja-e, hogy önt veszély fenyegeti?
– Tudom és ismerem annak egész nagyságát. (Valahányszor veled
találkozom. Gondolta utána.)
– És mit tesz ön?
– Kikerülöm.
– Én az ön helyén fölkeresném.
Az ifjú meglepetve nézett a leányra. Most vette észre, hogy nem érti.
– Micsoda veszélyről beszél kegyed?
– Vád alá fogják önt, s minden bűnét elősorolják, a mit négy év óta
elkövetett. A panaszlevél meg van írva tömérdek aláírással. Azt mondják:
nem is a püspökhöz nyujtják be, hanem a generális vice-notariushoz, mert
ez a legfőbb személy a papok között.
– Ha már árulkodik kegyed, árulja el az aláírókat is.
– Azt nem teszem. Csak kettőre vallok. Az egyik Borona Jábes bácsi, a
másik Ámbár Dína.
– A ki az igazmondást nem vádlottól tanulta.
– Igazat mondok. Apám távollétében hozták hozzánk és ott hagyták. Én
elolvastam s minthogy egyenesen azt kérik, mozdítsák el önt tőlünk, én
is aláírtam. Ámbár Dína. Csakhogy vízzel írtam. De írtam s be is
poroztam balatoni porzóval.
– Inkább sohasem mutatom magamat, csak ne kergessen el.
– De micsoda élete van önnek ebben a szomorú pusztában?
– Kegyednek szomorú puszta ez?
– Nekem nem az, mert az enyim; az én hazám, melyet semmi kincsért el nem
hagynék; de önnek nem hazája; itt nincs senkije –
– De van; egy szép házam; előtte egy ákáczerdő és egy szép kert, az az
enyém, mert én alkottam.
– Ön nem boldog benne; menjen ki belőle. Hagyjon el minket.
– Szót fogadok, miután Dína parancsolja. Megyek.
– De nem a nélkül, hogy a harczot végig ne küzdje. Még azt mondanák:
megszökött. Apám szereti önt és oldalánál lesz. Jó éjszakát!
A leány tovább gyűjtött. Dombay még a tornáczról is látta, a mint fürge
léptekkel kergeti halomra az engedelmes rendet.


X.
Dombay a legközelebbi vasárnapra egyetemes tanácskozást hirdetett az
erdőben, abba az ismeretes ligetbe, hol a beköszöntőjét tartotta, és a
mely nyaranta az isteni tisztelet rendes helyévé lőn.
Senki sem tudta miről lesz szó, azért mindenkit felkényszerített a
kiváncsiság. Ott volt Talpárdi úr is, külön meghívó által kiidézve
Fűzvárról.
«Értesültem, – kezdé Dombay – hogy egy panaszlevelet köröznek a
pusztában, mely felsőbbségemhez fog ellenem benyújtatni. A vádlevelet
nem olvastam, de tartalmát tudom – –
– Nem volt ember a ki elárulta, – vágott oda Jábes bácsi.
«Ne itélje el, kérem Borona úr! Hisz’ úgy is csak közölnék velem. Tudom,
mondom, tartalmát és igen könnyűvé teszi helyzetemet, hogy a felhozott
vádak mind olyanok, melyeknek a vádlók maguk sem tulajdoníthatnak
fontosságot; el van pedig hallgatva épen az, a mivel magam ellen
ingereltem sokakat, de a mit senki sem akart a vádak között említeni, ők
tudják miért. Megvallhatják a panaszló urak, hogy az én főbűnöm az a
tornyocska, melyet arra a halomra építettem. Nem maradandó épületnek,
hanem kőből, vályogból, törmelékből össze-vissza, minden fundamentom
nélkül, egy lábnyi széles fallal, melyet az első őszi eső elmos és az
első Luczanapi szél halomra dönt; önök itéletét, mielőtt ki volna
mondva, végrehajtván.
«A kik gondolkodni szeretnek, tudják tettem indokait is.
«Soha semmiféle indítvány, tanácskozás, rábeszélés és izgatástól sem
várhattam annyi erőt, hogy önöket egy templom építésére megnyerjem.
Pedig önök nyilván Egyháznak nevezik magukat, de soha sem lesznek azzá,
míg hiányzik az egyház kifejezője, a templom és mit én pusztában
elengedhetetlennek tartok, a torony. Nem szóval hát, hanem tettel, mely
előtt senki sem hunyhatja be szemeit, kiáltom éjjel és nappal
mindenkinek, hogy mit kell tennünk. Ezért építtettem azt a kis
alkotmányt arra a halomra, a melyet Isten ebben a pusztában _szent
hegy_nek szánt, és az emberi léhaság csúfolt el Nyöszörgőnek. Bedobtam a
vexillumot az ellenség sorai közé, a ki tiszteli, kövessen, váltsuk ki…
«Ne szakaszszanak félbe kérem; ne mondják, hogy nincs pénzünk, én tudom,
hogy van; ne mondják, hogy eddig meg voltunk nála nélkül, én tudom, hogy
ezután nem lehetünk el; ne mondják, hogy évekig kell hozzá készülnünk,
mert én tudom mibe kerül…
«Itt van – és kiterjesztett egy összegöngyölt ívet – elkészítettem az
alaptervet, a hogy tudtam; költségvetést is ütöttem össze, a mi szép
summát hoz ki, tizenkétezer forintot, de a mibe bizony nem szédülünk el,
ha elmondjuk rá a kétszerkettőt. Ez az összeg épen felét teszi a
közbirtokosság évi adójának. Az a kérdés, nem sajnálják-e egy lelki
ügytől kétszáz évben egyszer annak az összegnek felét, a mit polgári
érdekeikre évenként fizetnek?
«Ez az előterjesztésem. Vagy elutasítják ezt, és én ez esetben lemondok
hivatalomról, búcsút veszek önöktől azzal a kéréssel, semmisítsék meg a
tervben lévő vádlevelet, mely nekem nem árt, önöknek pedig sem
elégtételt, sem dicsőséget nem szolgáltat; vagy fontolóra veszik
javaslatomat és, a mit könnyen létesíthetőnek tartok, végrehajtják azt,
a mi nélkül a legszegényebb jobbágyközség sem tudja magát képzelni és az
én példámat – ki az építésre szintén ötven forintot ajánlok fel –
követik. Ez esetben kérem önöket, tűrjenek meg továbbra is alázatos
hivatalom folytatásában, s engedjék meg, hogy halálomig lakosa lehessek
az önök szép birodalmának.»
Birodalmának! Minő pompázó szó ez! Hogy a kondori pusztát egy pap
nyilvános szónoklatban _birodalomnak_ nevezi!
Mondhatta volna, hogy jön az utolsó itélet és elsöpör, ha templomotok
nem lesz, vagy jön a muszka és elvisz Szibériába, ha tornyot nem lát a
pusztátokban, vagy fenyegetőzhetett volna traktussal és annak minden
villámaival. Mindez nem ér semmit. Hanem: _birodalmával_. Ez a szó
elbájol mindenkit, Csont Ábel kivételével.
– Ha csak ennyi az egész! – szólt először is Jábes úr, a Kikőhúznyiak
bevallott levélhordozója. – Üsse meg a mézharmat az egész proczesszust.
Templomra ki sajnálná a pénzét? Én sem halok bele egy fias tehénbe. Mért
nem tetszett ezt Dombay uramnak élőszóval mondani, minek tett bennünket
csúffá azzal a góréval?
Másik se sajnált, harmadik se sajnált. Talpárdi úr azt mondta: ő nem
krajczároz, hanem viseli az egész teher tizedrészét, de azt megmondja,
úgy ki legyen számítva minden, hogy pótadóra ne kerüljön a sor, mert
pótadóban még harangkötelet sem vesz. Mecseki úr, Lőrincz úr,
külön-külön huszadrészt vállaltak. Ábel úrnak nem kell a templom, de
azért jussát tartja hozzá. Fizetni ugyan egy fillért sem fizet, hanem a
birtokát oda adja egy esztendőre a templomnak. Húsolja ki rajta a mit
tud. Pátróiné nagyasszony egy ócska harisnyaszárat áldoz fel, mely tele
van olyan dolgokkal, a mik soha meg nem érik a devalváczió keserűségeit.
Szent Lábán és Énekes Tóth Péter atyafiak a zsindelyt kötik ki maguknak
oly feltétel alatt, hogy nekik a szent vacsora ostyában szolgáltattassék
ki. Dávid zsidó megtekinti a tervet, kiszámítja a toronysisak magasságát
s számításának eredményeként kijelenti, hogy a bádogról ne tessék
búsúlni a Tekintetes _Atyafiság_nak, mert ő ennek a toronynak az
árnyékában akar mégvénülni (nem merte mondani meghalni). Ihárosi úr is
kijelentette, hogy őtet ne féltsék, ott lesz ő, a hol kell. A minthogy a
következő napon be is rándúl Fűzvárra és ott az igazság-házának
fundamentomai között fölkeresi Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács
embertársakat, mely látogatásának eredményeként harmadnapon
szerencsésnek érzi magát elérzékenyűlve jelenthetni, hogy még a
fogságban ülő szegény rabok sem feledkeznek meg a keresztyénség közös
nagy missiójáról, melynek támogatására ezen tizenkét forintot küldik,
azzal az igérettel, hogy kiszabadulásuk után sem feledkeznek meg, ha az
Isten megsegíti őket vállalataikban.
Ottan megalakúlt az építtető bizottság, Csont Ábel úr elnöklete alatt,
Ámbár Lőrincz és Mecseki urak személyében. Dávid úrat is hívták, de ő
azt válaszolta, hogy ő már megvetette az alapot, más építsen pedig arra.
Így tehát hagyták menni s helyébe kinevezték még tiszteletbeli tagnak
Pátróiné nagyasszonyt, kiről lehetetlen feltenni, hogy fél pár harisnyát
viselt volna valaha, továbbá a felekezetközi szent egyességre való
tekintetből Szentlábánt és Dávid zsidót.
A torony északfelé fog nézni. Ebből származott a legelső nehézség,
melylyel a bizottságnak meg kelle küzdenie. A torony alatt ugyanis
ajtónak kell lenni; úgy szintén a keleti oldalon is, mivel ez a
parochiára néz: két ajtó pedig elég a Szent István templomára is, ha az
_eleget_ veszszük. Úgy, de mivel történetesen a nagyobb birtokosok
majorjai épen az északi és keleti részeken voltak: világos, hogy
érzékeny jogcsorbulást szenvednek a déli és nyugoti tartomány urai, ha
ők ajtó nélkül maradnak. Hát ők mindig megkerüljék a templomot, ha az
Isten-házába akarnak menni? Hát ők nem olyan urak, mint az északi urak?
Csont Ábel viszont azt mondta erre, hogy ha négy ajtó lesz rajta, akkor
neki nem kell a templom, mert akkor a passát-szelek keresztül-kasul
nyargalnak rajta. Ő ugyan nem kopasz még, de bizonyosan elébb-utóbb az
lesz és a léghúzam miatt reumát kapnak a homlokai. Az ellentétes nézetek
úgy békültek ki, hogy mindegyik tett egy ajtónyi engedményt. Sem kettő,
sem négy, hanem három. Egy a torony alatt, a másik kettő keletnek és
nyugotnak. A dél elégedjék meg egy szép kerek ablakkal.
Alig csillapult le ez a nyugtalanság, midőn újabb és veszedelmesebb
összeesküvés ütötte fel fejét. Jöttek az asszonyok tömegesen, hogy csak
legyen bizony ajtó a déli részen is, inkább elengedik a kerek ablakot.
Mert ha az az ajtó onnét elmarad, bizonyosan annak helyére van szánva a
kathédra. Ebből pedig az következik, hogy a padok nem a régi tisztes
szokás szerint, a nőké szemben a férfiakéval, hanem újság hajhászva,
mind a kathédrával szemközt lesznek elhelyezve, ez pedig a
házasságkötési szent szokások kijátszására czéloz, mert a vidéki, sőt
helybeli legények is, kik a karba járnak, miként választhatják ki
jövendőbelijöket, ha szemben nem is láthatják?
Megnyugtatta azonban Mecseki úr bölcsesége az elégedetleneket. Lássátok
édes hugaim, az, a mit ti kivántok, lehető, sőt szükséges is holmi
ringy-rongy faluhelyeken, a hol a templomok egyenes lapályokon állanak.
De itt ezen a gyönyörű magaslaton, – melyet, a ki ezentúl Nyöszörgőnek
merészel nevezni, ám ő lássa a következését, – a mátkaválasztásnák
sokkal tiszteségesebb módja lesz. Mert nem elég a jövendőbelinek csak az
orczáját nézni, ha szép-e, mivel a szépség porra írott czifraság, mely
elmúlik, mihelyt ráfuvall a meleg szél: hanem sokkal inkább termetét,
járását, mozdulatait, elevenségét, mint a melyek maradandó díszei az
emberi nem szebbik és jobbik felének. Azt pedig a templomban megbírálni
nem lehet. Hanem igen is más módja lesz annak. Az ifjak, mint illik, az
első harangozáskor már itt lesznek és innen az oromról kényelmesen
itélhetnek a feljövő hajadon felől. Nem fárad-e ki, nem rövidül-e meg a
lélekzete, nem görbül-e előre, míg onnét a völgyből ide feljön? És mikor
lefelé megy, nem veti-e meg a sarkait a homokban, a mi parasztos és nem
fut-e hanczúzva, a mi tiszteségtelen? És nem sokkal kegyesebb módja-e ez
a leány-nézésnek, mint a templomban, a hol a prédikáczióra kell
figyelmezni, nem pedig a leányi hiábavalóságra? Avagy Eliézer szolga a
templomban szemelte-e ki ifjú ura számára Rebekát? Avagy Czipporát
Mózes, vagy épen a szép orczáju Esztert Ásvérus király? Én magam is csak
úgy választottam a feleségemet. Bizony nem buksikoltam ám a karban, mint
a csizmadialegény, hanem ültem egy helyben tiszteségesen és nem
pislogtam sehova. Hallgattam a prédikácziót olyan édesdeden, hogy szinte
beleszenderedtem s csak arra eszméltem fel, mikor a Tiszteletes elkezdte
öklével verni a kathedrát. Esőért imádkozott. «Nem megyek ki Uram szent
házadból, míg meg nem hallgatod öreg szolgádat és meg nem itatod az
elepedt földet. Nyisd meg azért az eget, hogy töltse ki kincsed. Gyűjtsd
össze a felleget, összegyűl, csak intsed.» Egyszerre kezdett a nép
kifelé tódulni, mert tudták, hogy az öreg úr imádsága nem kél hiába. A
sokaság között én is kisiklottam; ideje is volt, mert mire kiléptem úgy
szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Alig bírtam egy
bolternyő alá menekülni. Onnét vettem szemügyre a kijövőket. Meglátok ám
egy leányzót a mint kilép az ajtón; széjjeltekint, látja, hogy szakad az
eső és sár van az utczán. Már most mit cselekszik? Talán felfogja a
viganóját, mint a többi nedelkó? Nem bizony; hanem elkezd a sár fölött
repűlni, röpűlni mondom, mint a hogy álmában szokott az ember, végig
röpűl a sáron, mint a fecske. Ez kell nekem, mondok. («Meg a száz hold.»
Csont Ábel.) Mindjárt bemutatom magamat, haza kisérem, ott megmondom a
szüleinek magyarosan, hogy mi a szándékom és hogy mi tetszett meg a
leányzóban. A leány örült, hogy olyan kérője akadt, a ki még a járását
is megfigyeli, nem is mondott ellent, nem is bánta meg. De még én sem
ám.
A húgomasszonyokat egészen elbájolta az a gondolat, hogy ha netán az ő
leányaik is úgy szökdécselik ki a szerencséjüket. Dehogy gondoltak
többet a negyedik ajtóra. Hiszen, ha szemben ül a legény a leánynyal,
hogy jutna eszébe a járására vigyázni.
Így a legfőbb nehézségek elenyésztek. Az építtető bizottság már most a
munka helyes felosztásához fogott. Ábel úrnak jutott a felügyelet, mert
az ő szemei előtt minden ember kettőzteti az erejét. Reszketnek, ha
torzonborz szakálla egyet mozdúl. Mecseki úr a fundamentumot teszi le és
a gomb-feltételekor szónokol a familia nevében. Szentlábán dolga az
épületanyagokért befutkosni. Lőrincz úr számon tartja a pénzt és
jegyzéket vezet az igaszámról, melyet az atyafiak kiszolgáltatnak. Így
Dombayra nem néz egyéb feladat, mint az urakat hol szép szóval, hol még
szebb levéllel figyelmeztetni a tized, illetőleg huszadrészre, továbbá
az igaerőt, hol lelkesítő beszéddel, hol csüggedt arczczal kihazudozni.
Pátróiné asszony megváltja magát a bizottsági terhek alól egy másik
harisnya-szárral és azon hozzáadással, hogy többet hozzá ne jőjjenek,
mert ha az égig húzzák, sem adhat többet. Bizony Isten nincs.
Az építkezési idő alatt Dombaynak sokszor meg kellett látogatnia Lőrincz
urat és ha már odament, nem szaladhatott mindjárt. Néha hosszasabban is
kellett értekezni, az értekezleten Lőrinczné asszony is megjelent néha s
többször sikerűlt útját állani a távozónak. – Egy toppot sem bizony. Itt
marad nálunk ebéden.
*
Dombay nem tartotta illőnek a szabadkozást, miután érezte, hogy a
maradás nincs terhére sem magának, sem a háznak. Ott marad ebéden; ebéd
után még beszélgetnek s néha alkonyat felé megy haza.
Mindez oly természetes. A két férfit egymásra utalja a közös feladat.
Lőrinczné csak azon csodálkozik: hogy tudtak ellenni a nélkül a jóravaló
ember nélkül annyi ideig, holott itt lakott a tövükben?
Dína tartózkodás nélkül társalog vele. Figyelmesen függ rajta, ha néha
felolvas, fejteget. Örül, ha jön; kétszeresen örül, ha nálok marad
ebéden; és százszorosan, ha két napi kimaradás után megint csak
beköszönt.
Lőrincz úr maga annyira jutott, hogy egy nyugtatványt sem tud megírni
Dombay nélkül.
Egyiknek sem jut eszébe megkérdezni magától: Micsoda minőségben van
jelen náluk ez a fiatal ember?
Még akkor sem kérdezik, mikor kérő jelentkezik a háznál, de a kinek
sajnálattal vallják meg, hogy bizony még nem készűltek el a
kiházasításra és mivel az építkezési gondok nagy súlylyal nehezűlnek
vállaikra, mostanában nem is készűlhetnek el.
Jön a másik kérő, szomszéd vármegyéből; vagyonos, tanúlt fiatal ember s
azonkívül megnyerő modorú és tekintetű, a ki gondolkodóba ejti a
szüléket, de a kik csak mégis nem adhatják oda ilyen fiatalon ezt az
egyetlen leányt. Hiszen még gyerek.
Dínát meg sem kérdezik, mert mit tartozik ez ő reá? Dína örül, hogy nem
kérdezik.
Az atyafiság számoltatja Lőrincz urat és asszonyt, hogy mit akar a
leánynyal? Nem tudnak számot adni. Mi kifogásuk van az utóbbi kérő
ellen? Nem tudnak semmi kifogást. Lőrincz úr csak annyit mond nagy
kínlódva, hogy jó, jó, de nem olyan ember, mint a minőt ő szeretne. Hát
milyent szeretne? Azt még kevésbbé tudja megmondani. Igazán nem is
tudja, pedig ott van a modél szeme előtt, a nélkül, hogy arra csak
gondolna is; és ha valaki Dombayt találná előttük említeni, bizonyosan
nem ott menne ki, a hol bejött.
Közönséges szokás a fiatal embert azzal búsítani, hogy házasodjék.
Kivált olyan családoknak nagy mulatsága ez, a hol nincs leány a háznál;
ezek tehetik azt a nélkül, hogy czélzataik iránt gyanút keltenének.
Ámbáréknál bizony van leány, de azért Lőrincz úr a kedélyesebb órákban
folyvást igérkezik Dombaynak násznagyul és abba a gyönyörű paradicsomba,
a kit uramöcsém alkotott, olyan virágszálat szeretne ültetni, a milyen
még nem virúlt a kondori pusztában. Lőrinczné asszony is sajnálkozik
néha Dombay magános sorsán. Eszökbe se jut, hogy a háborgatott szív
egyszer olyan hullámot vet, a mely megrendíti szívüket. Adjátok hát
nekem ezt a leányt.
Olyan kicsinynek tartják, hogy erre nem is gondolnak. Dombay maga is
érzi ezt és nem mutatja, hogy fáj neki. Egy pusztai pap, a ki, hogy
megérdemelje sovány fizetését, gyermekeket tanít, a mi még Perikles
idejében is rabszolga dolga volt!
De vajjon olyan kicsinynek tartják-e? Ez akkor tetszenék meg, ha egyszer
azt mondaná…
Úgy de azt nem mondjuk soha. Miért állaná útját ennek a leánynak, mint a
haramja az utazó hölgynek? Majd fölépűl a templom nem sokára, akkor az
lesz az ő háza, családja, öröme, pihenő helye.
Dína zongorához űl. Nem igen szereti ugyan, t. i. a zongora Dína
újjacskáit és Dína ezt jól érzi, de ezért kötelessége gyakorolni azt a
néhány darabot, a mit még a német szón tanúlt, anyja kedvéért.
– Most Dombay úrnak zongorázok. Melyiket parancsolja? Cserebogár vagy
Sík a puszta…?
– Sík a puszta? – kérdé Dombay fölrettenve. – Annak nincs dallama.
– Nincs ám az emberek között, mert már a madarak közé kerűlt az erdőbe.
– Sohasem hallottam.
– Óh, óh! hogy tehette ön le a vizsgáit? Hiszen az borzasztó
tudatlanság, a miben ön szenved.
Ujjai végig futottak a billentyűkön, azután elkezdte Tompa kedves dalát.
«Sík a puszta, se halma, sem erdeje…»
– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta
édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor
folytatta a dalt) –
«Sugár torony kilátszik a pusztára…»
– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem,
ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi
kegyed, mert annak nincs dallama.
– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt
mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve.
Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint
az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk
irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze
Tompát és Petőfit.
– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is
merem állítani Petőfié-e vagy sem?
Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen
az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára
maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt
apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először
láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt
viselve. Nem kisasszonykézbe való.
Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.
Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a
hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk
át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.
A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette
létre a leányka szívében.
Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem
gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a
melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –
Végre megtalálta a mit keresett.
«Sík a puszta, mint a pihenő tó…»
Megnézte a czímet. _Pusztai találkozás_. Azután elolvasta a románczot.
Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi:
«Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér
tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez
a pirulás?
«– – – – Isten áldja meg hát!
Felejtse el a szegény haramját,
A ki, a ki…» Itt megszakadt szava,
De érezte sarkantyúját lova – –
Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy
lugasba.
Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést
Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.
Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!
Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt
látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg
ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.
Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha
ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak,
nem untatta zongorájával.
A _Pusztai találkozás_ románcza volt a tükör, melybe a két lélek
egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát.
Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.
*
Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük
ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz
elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a
homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki
felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető
alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának
kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két
félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke
lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó
zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét
tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint
egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól
és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét;
de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra
kerűl.
De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb
örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal
besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület
ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes