Pusztai találkozás; Patak banya - 02

születés; ő rá ez nem tartozik, mert nem csak egy Klein van a világon. Ő
maga ismer hatot, a ki egy sem Beregszászról való. Egyébiránt ismeri a
beregszászi Klein Adolfot is, az most Pesten lakik vagy Kanizsán. Hanem
azért csak otthagyta a nemzetes urat és hazament.
– Ennek megírtam az útlevelet, gondolta Dávid úr, aztán felgyalogolt a
puszta felső szélére, a hol két tanyában két birkás-haszonbérlő lakott.
Az egyiket hívták Síró Jánosnak, juhász-nyelven Szentlábánnak, a másikat
Uherszkó Mártonnak, juhász-nyelven pedig Énekes Tót Péternek. Mindkettő
lutheránus ember, a kőszegi biblia soha sem hiányzik a hónuk alól, de
énekelni csak kálvinista módra énekelnek, mert a feleségük a szent Dávid
zsoltáraihoz hajtotta a szívüket. Gyerek szép számmal mindkét háznál.
[Illustration: – Ennek megírtam az útlevelet.]
Most is ott ül a két juhász egy zöld halom tetején; körülöttük négy
bojtár, mind a négy a háztól telt ki. A legidősb fiú diktálja az éneket:
«Mint a szép híves patakra.» Márton gazda kezdi és nyújtja. Mikor ennek
vége van, a másik gyerek kezdi diktálni: «Magasztallak én téged,» azt
ismét János gazda vezeti. – Hogy pedig ez a két ének szerepel az
áhitatosságban, az nem véletlen, hanem a jámbor férfiaknak jól
kiszámított furfangja. Otthon a két asszony éjjel nappal őrt áll, hogy a
«vén ember» lutheránussá ne tegye az _ő_ gyerekeit, – főként a
leányfélét, mert ahhoz az anyjának van jussa. Hogy hát elég legyen téve
mind a lelki, mind a házi békességnek, olyan éneket választanak ki, a
mely benne van mind a nagygyőri, mind a debreczeni énekes könyvben.
Különben közbekiabálna az asszony a kút mellől.
– Ámen! vén farizeusok, – mondá Dávid úr hozzájok érkezve, midőn Énekes
Tót Péter az ének végső sorát kikanyargatva bevégezte:
«Lelkemnek adj boldog szállást.»
– Ámen! Vén álnokok. Látom a suttyók tudnak éneket, olvasást, de nem
tudom a susnyók hol tanulják meg.
– A hol a suttyók tanulták, nagyuram!
– Ott ám, ha ki nem rántják kentek alól a gyékényt. De gondol is kentek
arra! Kenteket az édes apjuk – pedig tudom nem volt olyan módban, mint
kentek, – kitanította énekre, olvasásra, imádságra, számvetésre,
hübnerre, kistükörre; kentek meg alig várják, hogy a Mártonka tízig
tudjon olvasni, mindjárt a szamár után vetik, hogy egy bojtár bérét
megtakaríthassák. De gondol is kentek a gyerek lelkével, csak a lábszám
kilegyen!
Énekes Tót Péter egy nagyot sóhajtott.
– De hát mit csináljunk nemzetes uram! Instruktort csak nem fogadhatunk
melléjök, mint az urak…
– Nem hát, mert nem akarják módját találni. Hány szegény kálvinista
ember lakik a pusztában, szegény birtokos emberek, vállukat nyomja a
nagy adó, mégis mindannyi taníttatja a gyerekét. Kentek adót nem
fizetnek, csak a nagy hasznot húzzák, összeteszik a kezüket,
énekelgetnek, imádkozgatnak, – mikor jön a nyírés, akkor söprik be a
pénzt, rakják almáriomba a sok czukrot, kávét, lajkát. Megtetszik, hogy
luthrános ember kentek, semmi gondjuk a más lelkére, csak a maguké
idvezüljön…
Most már Síró János is sóhajtott egyet.
– Úgy hát! – folytatta Ihárosi úr, a mint a hatást észrevette. – Bezzeg
az igaz kálvinista, ha a maga lelkével nem gondol is, de a családtagjait
igaz vallásban neveli. Vagy tud kentek olyan kálvinista embert, még ha
pogány is, hogy a magzatjával lutheránus éneket énekeltetne? Nohát!
– De mit tegyünk? kérdé rémülten Szentlábán János s rettegve gondolt a
táméntalan zsoltárra, a melyet az ő derék János fia az egész télen át
anyjával versenyt énekelt.
– Mit tegyen kentek? Tudnám én annak a módját! Nagy szégyen az, hogy
ilyen híres pusztában, mint a Kondor, nincsen iskola. Ha kentek ketten
folyamodást írnának a familiához…
– Megírjuk, nemzetes uram!
– Csak várjon kentek. Folyamodást írnának, mondom, hogy állítson
iskolát, elhihetik kentek, hogy lenne foganatja. Mert olyan ez a
nemesféle, hogy a maga fajtáját kutyába se veszi, – de a szegény
embernek az ingét is oda adja, ha kéri tőle. Csak az aláírást el ne
tévesszék. Okvetlenül úgy kell aláírni: «A Tekintetes Familiának
alázatos jobbágyai: ez s ez.» Inkább egy kis példát is adhat kentek az
uraknak az által, hogy valami ajánlatot is tesznek az iskolára, teszem
föl: öt font fadgyú, négy itcze vaj – kikerül a háztól, – no meg ötven
font só, – azért sem kell pénzt adni, mert annyi a birkáktól is elmarad.
Ennyit ajánlhat kentek a tanító fizetésébe, mert ennyit csak az egyik
susnyó lelke is megér, hát még a többi?
– Ha csak az kell uram, megtesszük.
– Így jól van. Látom, derék protestáns emberek kentek. Még egyet. Tud-e
kentek hazudni?
A két öreg a mellére tette jobb kezét lehetőleg szétterjesztett
ujjakkal. Látszott, hogy nagyot akarnak mondani.
– Jól van jól, ne esküdözzék kentek. Az esküdözés épen úgy nem illik egy
hithű protestáns emberhez, mint a hazugság. Egyiket sem kivánom. Hanem
nézzék kigyelmetek, én már meg is írtam a folyamodást, a kiben benne van
minden, iskola, vaj, fadgyú, só, csak alá kell írni a mint mondtam.
(Igen is, szaladj csak Mártonkám, hozz a tanyából kalamárist.) Hanem
halt!
– Azt megmondom, kuttya lánczos milliom schwarzburg-sondershausen,
sigmaringen, heckingen-teremtette! hogy az én nyakamra ne járjatok ám az
írástokkal, mert a világ valamennyi juhászáért sem veszem a nyakamba.
Hanem tudják mit? vigyék el ahoz a hóbortos Mecsekihez, az kap az
ilyeneken. Megkérik szépen, hogy pártolja a kentek ügyét. El ne feledjék
hozzá tenni, hogy nekem is kinálták az írásukat, de én rútul
megszidalmaztam kenteket irásostul. Ezzel csak nem hazudnak kentek.
– A minthogy igaz is, mondá Szentlábán János.
– Isten bocsássa meg a nemzetes úrnak! sóhajtá Énekes Tót Péter.
– No azért mondom. Tudják talán, mikor az agarát agyonlőttem. A
«legényt». Még a minisztérium előtt is volt az ügy Bécsben. Azóta nem
vehet be. Hát el ne hallgassák kentek, hogy én összekáromoltam kenteket,
mert ezzel a szóval nyerik meg szivét.
Akkor ott hagyta őket. A komondorok utána iramodtak, de Énekes Tót Péter
visszavezényelte őket:
– Juhoz te! hogy az Isten áldjon meg!
A két juhász visszaült a halomra, elővette a Keresztyén Tanítást és
elkezdte magyarázni a négy bojtárnak. A Nagy Megkisértetésekkel Járó
Hivatalban Élő Ember Elmélkedését. Mert csak az az Isten szerint való
Pásztor, a ki nem csak a juhaira vigyáz, hanem a lelkére is.
*
Ihárosi – noha már kerek dél van – még mindig nem tart hazafelé
napnyugotnak, hanem délnek ered tanya irányában, egy fehér ház felé,
melyet három oldalról hatalmas jegenyék őriznek; a délre néző tornáczos
oldal egészen nyiltan van hagyva; azt megőrzi két komondor, hogy még a
legátus is csak két csősz kiséretében mer itten requirálni.
Ide tart most a fáradt diplomata, útközben meg-megcsóválta fejét.
«Csóválhatod is Dávid – dünnyögte magában, – de azt hiszem, még a
komondorok is fejet csóválnak s felejtik az ugatást ha meglátnak. Be –
csak bemégy, de nem tudod, hogy jösz ki. Lőrincz sógort megüti a guta,
ha meglát, ha pedig meg nem üti, akkor téged lő agyon. Mindenképen halál
lesz a vége. No de egy halállal tartozunk! «Szép halni szent ügyért» azt
mondja… Úristen ki is mondja csak? Akárki mondja, bolondul mondja, s
szeretném, ha most a maga személyében mutatna példát. Addig is pedig
fordítsuk ki a subát, legalább a kutyák ne vegyenek mindjárt gyanúba.»
(Míg Dávid úr a suba-kifordítással vesződik a jegenyebokrok között,
addig megsúgjuk a tisztelt olvasónak, hogy a fentebbi monologban
kifejezett aggodalom igen is alapos. Nemes Ámbár Lőrincz úrnak első neje
Dávid úr testvérhuga volt. Mikor a szegény asszonyka egy évi házasság
után meghalt, Dávid úr huga hozományát visszakövetelte. E miatt pör
támadt, mely Ihárosi javára dőlt el. Ekkor Lőrincz úr a butorokat,
bundákat, drága ruhákat hozzá értő mesteremberekkel elemeikre
szétszedette, kocsira rakatta s bevitette Ihárosi birtokának a szélére.
Ihárosi nem szedte fel a romokat, hanem újabb pört kezdett s a pör most
is foly.)
Míg mi ezeket súgjuk, az alatt Dávid úr is ugyanezeket hányja-veti
elméjében s még tovább fűzi gondolatait.
«Igazán nem tudom, nem jobb lett volna-e ezt a látogatást Mecsekinél
tenni s Lőrincz sógort bízni a birkásokra. No de talán jobb így. A sógor
csak jobban feledhet, mint Mecseki, mert egy szép agár még sem kanapé.»
Egy szép agár még sem kanapé. Ebből a gondolatból erőt merített Dávid
úr, s határozott léptekkel indúlt az udvar felé.
Mire a komondorok észrevették, ő már a tornáczban volt, honnan minden
nagyobb podgyászveszteség nélkül a konyhába jutott, onnét a szobába.
Lőrincz úr ebédnél ült. A guta ugyan – a vendég aggodalma szerint – nem
ütötte meg, hanem a falat torkán akadt, a hogy a belépőt felismerte. A
háziasszony felsikoltott s mind a tíz ujja olyanra nyilott, mint az
almaszedő. Csak férje intését várta, hogy kikaparja-e az érkező szemét?
Rettenetes sejtelem támadt a gazda agyában. Kétcsövű puskája,
nemzetőrtiszti kardja három nemzetőri lándzsával a padláson az ereszbe
eldugva. A csepü között ismét egy szép mellvért, melyet ő vastag
kéregpapir és gyolcsvászon rétegekből elmésen két egész nap készített s
kívül-belül selyemmel – mert a selymet nem járja a golyó – beborított,
mikor nemzetőrnek ment a római sánczok ellen. Ezek már a kis
szabadságkor egyszer levándoroltak, de az adóexekucziók korában újra
elrejtőztek.
Már pedig, ha az ő Dávid sógora az ő házába fényes nappal beteszi a
lábát, az nem lehet másként, csak zsandárfödözet alatt; a zsandároknak
pedig mi lehetne egyéb czéljuk, mint a rejtett fegyverek, melyeket a
sógor árult el.
Nem kell hát kicsinyelni Lőrincz úr aggodalmait, melyek legjobb ízű
falatjának útját állották.
Ihárosi az ajtóban állt, sógorára szegezve szemeit.
– Isten jónap, sógor! Erre jártam, megszomjaztam. Csak nem löksz ki,
hogy betértem egy pohár borra?
– Dehogy lökjük, kedves sógor úr, – szólt az asszony mély lélekzetet
véve és ujjait rendbe hozva. – Dehogy lökjük! Dinácskám! széket a
bácsikának.
Lőrincz úr is magához tért s valami olyast mondott, hogy bizony rég volt
náluk a sógor. E közben egy titkos pillantást váltott feleségével.
Az asszony elértette.
– Tessék leülni, kedves sógor úr! A legjobb borunkból hozok. – Kapott
egy karafinát a pohárszékről, sebtében kinyitott a konyhába, a szolgálót
az ajtóban nyakon ütötte, minek hallgatózik; szaladjon inkább a fejős
juhászért, jöjjön mindjárt kordéval, álljon a ház végihez; a másik
cselédet küldötte borért; maga pedig repült a padlásra, elővonszolta a
láncsát, puskát, pánczélt és hányta el a padlásablakon, onnét kiáltván
le az érkező juhásznak, hogy rakja kordéra a fegyvereket, vigye el a
keselyüsbe és ássa el. Mire bejött, a bor készen volt, csak be kellett
vinnie, beléptében legelső pillantásával megnyugtatva férjét. Minden jól
van.
A férj visszanyerte nyugalmát s most már előzékenyebben merte kinálni
vendégét, feszült figyelemmel várván a kinálás eredményét.
– Láss hozzá, sógor.
Dávid úr belemerített a töltött káposztába, a testes takartak közül
kiválasztotta a három legtestesebbet, ezek tetejébe egy darab szép piros
füstölt sertésfarkat helyezett; mindezt pedig letakarta egy tenyérnyi
bőrke-lebernyeggel.
Lőrincz úr kebléről olvadoz a jég. Nem; egy ember, a ki felebarátja
töltött káposztájából az első szóra hármat ki mer szedni s ahhoz egy
egész oldalszalonnát felaprít, egy ilyen ember nem jöhet áruló
szándékkal. Oh egy gyakorlati pszikholognak megbecsülhetetlen
tanulmányanyagot szolgáltat az étvágy.
Míg ezeket Lőrincz úr elgondolta, azalatt a kiszedett szármántok fele
járulékaival együtt rendeltetése ösvényére tért.
– A kik ettenek, ittanak is! – szólt most Lőrincz úr még szivélyesebben,
teletöltve vendége poharát.
– Köszönöm atyafi! – mondá Dávid kiürítve s újra oda tartva a kristályt,
– hanem poharaid aprók!
Hát a danaidák hordaját nem töltené-e tele ilyen megjegyzésre Lőrincz
úr!
– Anyjuk, kupákat ide!
Az anyjuk a pohárszékből két öblös metszett rózsaszín billikomot vett
elő, tisztesség okáért kissé feltörülte s a két férfi elé helyezte.
A két billikom gyorsan megtelt, összecsendült s körömhegyig ürült.
Lőrincz újra töltött. A vendég fölvette poharát, de nem ivott, hanem
farkasszemet nézett a gazdával.
– Hát nem is kérded atyafi, mi szél hozott erre?
– Rég nyelvemen ül már a kérdés, csak azt nem tudom, hogyan tegyem fel?
Azt látom, hogy nem jösz ellenséges szándékkal, mert különben nem ültél
volna asztalomhoz. Násznagyképpen sem jöttél; mert ez a kis sváb leány –
s az asztalnál ülő leánykára mutatott – még nem eladó, hiszen most jött
haza német szóról. Így hát nem tudom, mit gondoljak. Koronázás lesz-e, s
te bandériumot akarsz vezetni, vagy az ázsiai magyarok jönnek tizenhárom
sátorral, vagy a tatár jön, vagy a burkus jön, de nagy okának kell
lenni…
– Valami olyanforma lesz, atyafi. Jön a burkus, hozza a preczeptorait.
Ezek a preczeptorok Szadovánál megverték az osztrák generálisokat. A
békesség ugyan meg van kötve, de azért a burkus folyvást hadilábon áll
és preczeptorait szaporítja. Tudod, mit mond a kistükör: «a németek
kitanúlván a magyarok harczolási módját…» Most nekünk kell azt a
némettől eltanulni, különben megyünk vissza Ázsiába mind az ötvenkét
sátorunkkal. Ha ő preczeptorokkal jön ellenünk, nekünk is preczeptorokat
kell ellenébe állítani.
– Hát hiszen, ha csak az kell, ott van a zsidó preczeptor, az Adolf
Klein, azt kiállítjuk a burkus ellen.
– Az már eddig útban van Boroszló felé, én indítottam útnak.
– Nos tehát, mit készüljünk többet? Nem elég ez hadilábnak.
– Félre a tréfával, atyafi. Azt akarom mondani, hogy szégyen egy ilyen
vagyonos familiának mint a mienk, hogy még egy rongyos iskolája sincs, a
mi van már a legutolsó falunak is. Az én czélom – s ezért jöttem hozzád
– hogy alkossunk meg egy jó iskolát a pusztában.
– Sógor! Ne tarts bolondnak. Hogy te egy rongyos iskola kedvéért léptél
volna be hozzám… Becsületedre?
– Compostellai szent Jakabra mondom.
– Jó: letetted a főesküt, hát most már beszéljünk okosan. Látom, te is
kiigazgattad a miatyánkodat és a népnevelés országáért buzogsz. De nem
gondoltad meg, hogy ez az ország is olyan, mint a töltött káposzta, a
kitől a magyar meggyógyul, a német meghal. Csakhogy a te reczeptedtől a
burkus gyógyúl meg, de mi menthetetlenül elpusztulunk…
– Atyafi! Fejedbe ment a bor!
– Nem ment a fejembe a bor, sem lábom szárába az eszem. Világosabban
beszélek. Az a te _országod_ – hozzá teszem az _enyém_ is – jó a
burkusnak, szükséges, jobban mint a kenyér, a magyarnak…
– No látod…
– A magyarnak, – Magyarország népének, minden falujának; de veszedelmes
és halálos lenne a nemes-kondori uraknak…
– No ez mégis furcsa töltött káposzta volna!
– Csak várd végire. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy Magyarországon
sehova sem jár annyi hírlap, mint a mi pusztánkba. Te magad tudod
legjobban, hogy itt még a legszegényebb atyafinak is megvan a maga
hetilapja. Az olvasás életszükséggé vált nálunk és a hírlap háztartási
czikké. Csont Ábel bátyánk személyesen jár be a városba összeszidni a
postát, ha az ujságából egy szám elmarad. Mire mutat ez? Nem arra, hogy
van egy kis módunk, – mert módja van több, mint nekünk, sok olyannak is,
a ki a kalendáriomon kívül egyéb nyomtatást nem ismer; nem is arra, hogy
_tudunk_ olvasni, hanem hogy _szeretünk_ olvasni; mert nem mindenki
szeret, a ki szeretne. Hol kaptuk fel ezt a fényűzést, holott a
pusztánkban nem volt iskola?
– Nem ám, hanem városra mentünk, Pápára, Losonczra, Selmeczre, de meg is
nyújtotta az erszényt!
– Igen, Pápára, Selmeczre. Ott gázoltuk a sarat egész addig, míg meg nem
tanúltuk a franczianégyest és azt, hogy nekünk van miből megélni hivatal
nélkül is. Akkor hazajöttünk, levetettük a Zrinyit és dolmányt
öltöttünk; de a Zrinyivel nem vetettük le a mívelődési ösztönt s csak
tudunk valamit; hiszen még Csont Ábel bátyánk is Fédrusra esküszik. A
gyerekeink között sincs, a ki egy-két deák iskolát jól-rosszul ne
végzett volna, vagy legalább német szón ne lett volna, az isten akárhová
tegye azt a der-die-daszt. Már most… eredj csak Dína lányom, főzz egy
kis fekete kávét…
Dína kiment. Lőrincz úr folytatta.
– Már most építsünk itt iskolát s hozzunk bele valami peregrinust – mert
tisztességes ember nem jön – tanítónak, azt hiszed, hasznunkra lesz?
– Jobb valami, mint semmi.
– Ellenkezőleg. Ez a sok nömös atyafi mind a könnyebb végét fogná a
dolognak s a ki maga poézist végzett, megérné vele, hogy a fiát tanítsák
meg imádságra. Járatná a sarjuit minden harmadnap hanczuzni a pusztai
kollégiumba, a hol nyáron nincs iskola, télen pedig a komondorok, a
farkasok, a hófúvások, a sár, a köd, az ünnepek, a disznótorok, a
névnapok mind csak arravaló alkalmatosságok lennének, hogy a gyermek
otthon csavarogjon s unalmában megkivánja a juhásztól a szamarat, a
libapásztortól az ürgeöntést, a bujtároktól a csárdázást, a béresektől a
káromkodást és a gányóktól a vadházasságot. Imé ezeket az áldásokat
hozná a kondori pusztára a népnevelésnek eljövendő országa. De hát mi
ütött beléd atyafi, hogy úgy rád ásták azt a népnevelést, mikor neked se
kicsi, se nagy?
– Nekem nincs, de ott a juhászom, a két béresem, a kanász. Ott az egész
pusztában a cselédségnek legalább annyi gyereke, mint a familiának. Ezek
nem járhatnak sem német-szóra, sem Eperjesre. Ezekért mi vagyunk
felelősek az államnak és társadalomnak.
– Puff neki! Állam! Társadalom! Megtetszik, hogy losonczi diák voltál;
könnyebb a lelkednek, ha egy-két tót szót keverhetsz a beszédedbe! Hát
nem tudnak a mi cselédgyerekeink eleget? Zsoltárt, hiszekegyet,
üdvözletet? Hol láttál te olyan kántor-asszonyokat, mint a mi
juhásznéink? Vagy tudod te úgy a regula falsi-t, mint a juhászod, a ki
pedig nem tanulta Maróthit?
– Jó, jó; de a zsoltár meg a hiszekegy a mai világban nem elég. Egy kis
kézi-munka, egy kis házi ipar, egy kis kosárfonás, egy kis szalmafonás
egy kis selyemtenyésztés…
– Egy kis házisapka-kötés, egy kis brüsszeli csipke-szövés, egy kis
zsebóra-gyáripar. Jól van, de hát a malacz-őrzés és libalegeltetés
elmélete?
– Egy kis fizika… – folytatá türelmesen Dávid úr.
– Egy kis fizika?… Hozd el leányom azt a kávét, mert Dávid bátyád
ménküfogókat akar a kazlak tetejébe állítani. Egy kis fizika! Hozz egy
kis czukrot is a fizikához. Már az más. Annak már van értelme, ha te
filozófusokat akarsz képezni. Jóreményű ifjak: dominusz Taliga-likláb
Márton első éves fizikus és dominus Kenderhám-Tótkalap Flórián másodéves
filozófus és Magastetejű-juhász Márczel veteránus rhétor! De már ebből
az examentből nem maradok ki! Hanem, igaz, okosan kell beszélni. Tehát
atyafi! Így kis-télben, zabvetés és nyírés között elmefuttatásnak igen
jó az ilyen. De az iskolához ház is kell, a házba preczeptor, a
preczeptornak kenyér; mert ebben a pusztában fürjek ugyan vannak, de
manna nem hullik; hol veszed a mannát?
– Biz’ azt magunknak kell összeseperni!
– Tudom; pótadó, papbér, lélekocsú és lukma! De már erre nem rá-állok,
csak azért sem, hogy a népszerűségemet el ne veszítsem Csont Ábel
bátyánk előtt, a ki még életében soha adót nem fizetett.
– Semmi pótadó, semmi papbér! – felelt Dávid úr. Ha már másképp nem
lehetünk, maradjunk meg nemes embereknek annyiban, hogy a mit mások
adóként fizetnek, mi adjuk azt önkéntesen. Teszem azt, neked bőven terem
szénád; tíz-húsz petrenczét ajánlhatnál évenként a tanítónak!
– Mit! Hogy én szénát fizessek porczió számra; hogy az én kazlaimban
vájkáljon a dászkál; vagy az én szénámat szagolgassa évenként, ha nem
penészes-e? Még nem született meg az a Kenderhám Flórián, a kiért én a
Tekintetes Államnyik és Nagyságos Trsdalmovecz előtt ezt a felelősséget
elvállaljam.
– Hiszen nem kötelezettség ez atyafi, csak önkéntes ajánlat…
– Bolondabb mint a kötelezés, mer ha megigértük, becsületbeli dolog. Nem
adok. Punktum.
– Dehogy nem ád, – szólt közbe a háziasszony. – Bizony nem huzalkodik ám
egy boglya szénáért. Megadja; én mondom. Majd bizony! egy marok dudva
miatt nem mondjuk ám fel az atyafiságot!
– Hallod, sógor? – felelt rá szemmeresztve Lőrincz úr, – Roma locuta
est; az asszony nyilatkozott. Már meg kell lenni; ő lássa. De mit szól
rá Mecseki?
– Az megteszi a magáét. Ő maga fogja indítványozni.
– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te
engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az
agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit
te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a
mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.
– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem
volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más
a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz
az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János
és Énekes Tót Péter tanácsában.
Azután elmondta, mit végzett a két birkással.
– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát,
hanem felajánlom a physices professornak.
– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is
pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?
– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit
meg nem tesz az ember a jó békességért!
Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók),
azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön,
vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.
Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól
a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az
atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé,
hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.
Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező
hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget.
Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó
bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan
csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele
ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.
Dávid úr belépett az ivóba.
[Illustration: Megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz.]
– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?
– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna
csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.
Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.
– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik.
Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal
kijött Törökországból.
– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a
gyermekeiddel.
– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és
itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?
– Gombház, ha leszakad lesz más.
– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót
akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó
nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az
esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig
egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és
maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.
– Az bizony baj, drusza.
– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb
állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres
dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember
taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font
czukorért még különórát is ad a számvetésből.
– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket
tanúl.
– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat
is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a
mit nem tud.
– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba
kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt
szemtől-szemben a korcsmával.
– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én
azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.
– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál
erre az iskolára?
– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a
költségből a mi rám esnék, fizetném.
– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs
szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell
létrejönni…
– Hát a nemzetes úr mit ajánl?
– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm
dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én
hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka
zabot évenként…
– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre.
Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva
sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144
frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a
tíz véka zabot.
– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre
_serkentsd_, de nem arra, hogy tettre _lelkesítsd_. Még valami ajánlatot
kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.
– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt
soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?
– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen
szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a
hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem
lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó
bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De
mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is
pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a
te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így
tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés.
Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával
is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány
van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze
borért…
– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.
– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit
mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az
indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene
mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is
hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen
leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert
neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.
– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.
– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd
rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.
Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.
Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a
zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab,
só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.
Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három
országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.
Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a
feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.
*
Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.
Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője.
A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a
gyalogszert sárga paripája.
Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.
A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében
fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.