Pusztai találkozás; Patak banya - 08

A gyalupad az ő iróasztala; enyves serpenyő, festékes láda a kalamárisa;
fúró, fűrész, kalapács az ő segédkönyvei, s pennája a mázoló ecset. E
mellett arra is ráér, hogy a Dávid nemzetét bölcscsé tegye; tanítja
mindenre, sőt a két nagyobbat még a Pentateuchusra is, szívességből;
mely fáradsága a deszkák árában fog betudódni.
Ablakrámák és ablakredőnyök simúlnak egymásután gyalúja, – és zöldülnek
virulóra ecsetje alatt; a benyilóban egymásra lapúlva száradnak a
párosával összeeresztett padlódeszkák, a szoba talaján keresztbe
feküsznek a vánkosgerendák. A padlózat alá száraz homok való, a mit nem
kell messze keresni; a Dávid fiai betalicskázzák mulatságból; de mivel
az ő kezük nincs a talicska szarvaira alkotva, Dombaynak sajátkezüleg
kell a hiányt pótolni, mit meg is tesz, szép holdvilágos éjszakákon
lopkodva be a szükséges lomot. _Lopkodva_, mondjuk, mert attól tart,
hogy a közföldnek ilyen _magánczélra_ bitangolása szemet szúr; még
inkább félti lelkipásztori méltóságát, mert mit szólna hozzá, ha valaki
meglátná, hogy ő homokot talicskáz.
Másfelől Talpárdi nagysága is embere akar lenni a szavának. Neki hajtja
mind a tizenkét igáját és egy hét alatt annyi követ, téglát, épületfát
felhordat, hogy a ki látja, megbotránkozik benne. Harmadrésze is elég
volna egy szobához, de Talpárdi úr azt mondja, hogy ha már úr fog bele,
ne legyen szegényemberes munka.
Ez is gyorsan ment, mert Talpárdi úr nem szeret czeremóniázni. A Dombay
terve szerint kiépűl az épület homlokzata most már három szobával, hat
ablakkal, hat zöldelő szemmel és ellát a puszta szélső határáig.
Maga Talpárdi úr is megcsodálta.
Sok is ez egy pusztai papnak. Hanem hát a zsalúk honnét teltek ki, meg a
padlózat és egyéb fölösleges luxus?
Megenyhűlt, mikor megértette, hogy az a Dombay saját keze műve.
– Na most már nem haragszom, hogy Kondorra jött; látom megél a jég hátán
is, ha csak az a czélja, hogy megéljen. Ha valamiben segítségére
lehetek, legyen hozzám bizodalommal, kedves papom.
– Igenis leszek, még pedig azonnal. Ezt a fölösleges anyagot, a mi
megmarad az építkezéstől, adja nekem nagyságod asztalosmunkadíjban.
– Talán negyedik szobának? Abból semmi sem lesz. Nem való a sok szoba
szegény embernek.
– Csak bízza rám. Nem lesz belőle szoba.
Talpárdi úr ott hagyta neki s haza hajtatott. Útközben találkozott
Ihárosival.
– No Dávid! Szivárog ám már a csatornában a víz – Domboritól Gemenczig.
– Duna-e vagy csak föld árja?
– Eredj, nézd meg magad.
*
Az építkezés két hónap alatt be lőn fejezve s elkövetkezett Dombayra
nézve a _holt izé_. (Fővárosi jargonban _saison morte_.) Julius,
augusztus. Igazán holt. Akár egész nap se tegyen egyebet, mint mélázzon
a kanapén s tanúlja Horatius ódáit és tanítsa a Dávid házanépét, mert
magyar gyerek ugyan még nem látta az oskola belső világosságát; sőt az
iskolaház környékén köröskörül két dülőföldnyire ugyan buján nőhet a fű.
Ott nem mernek lovat legeltetni, sem libát, mert méltán attól tart a
gyerek, hogy Dombay az ablakból les rájok s a kit elcsiphet, viszi be az
iskolába, diktálni a kétszerkettőt.
Így a tudomány bő forrásában a zsidó gyerek lubiczkol nagy
præjudiciumára az egész keresztyénségnek és nagy csorbulására Dombay
jónevének. Tudtára is adatik, hogy ez a dolog nem tetszik közvélemény ő
fenségének.
Először csak szép módjával s a legtapintatosabb modorban súgják meg
neki, hogy minek töri magát, mikor neki az nem kötelessége. Hiszen nincs
az az ő konvencziójában, hogy nyáron is tartozik tanítani. Mikor ez nem
használ, akkor a fellázadt jog kezdi hallatni kedvetlen mordulását, hogy
az, a mit a tiszteletes úr elkövet: nem kevesebb, mint valóságos
jogbitorlás és egyházellenes cselekmény Máté XV. 26. nyomain. Hát az ő
véres verítékükön a zsidó gyerek lelke táplálkozzék?
Dombay nem hallja a közvéleményt, noha Csont Ábel úr kürtjén a
_hierarkhiát_ emlegetve zúg fülébe, hanem teszi, a mire vállalkozott.
Másfelől tervezget s papiroson szépen kiszámítja, hogy öt év mulva a
kondori egyháznak teljesen be kell rendezve lennie.
A berendezést a lakása körül elterülő két holdnyi belsőségen kezdi,
melyet csak el kell egyengetni és megforgatni, hogy paradicsomi kert
legyen belőle. Nem is nagy munka, mert igaz ugyan, hogy a terület nagy
része hepe-hupás homokszakadás, de az északra nyiló rész egyenes gyepes
tér, úgy szintén a tornáczra néző is, ki egész a Nyöszörgő-halomig,
kivévén azt a kis mélyedést ott a halom tövében.
Mindezeket el birná látni egy kecskeméti gányó: és Dombay Máté nem
birná-e meg?
Azokban a szép árnyékos, gyengén kitisztuló, ismét beborúló egű
szeptemberi napokban, melyek a permetezgetést májustól örökölték,
megkezdte a munkát.
Az ablakai előtti tért fogja jövő tavaszszal akáczokkal beültetni.
[Illustration: – Hát ebből mi lészen?]
E czélból gödröket ás, mélységben és szélességben három lábnyiakat.
Három öl távolságra egymástól quincunxra. Ingre vetkőzve, mint egy
Garibaldi, hányja ki a földet. Ezt az egész télen hadd szívja a fagy,
hadd járja a hó-lé.
Az ásó nehezebb mint a gyalu, de azért nem fog ki rajta. Legfeljebb egy
kis gyöngéd panaszt kényszerít ajkaira.
Hej Robinson! Mégis csak jobb sorsod volt neked. Legalább volt egy
Pénteked. Jó volna nekem csak egy árva kannibál is.
No, ha csak kannibál kell, ime itt közelget Csont Ábel személyében, még
pedig egyenesen azzal a szándékkal, hogy téged felfaljon. Itt a jó
alkalom a te kegyetlen megleczkéztetésedre, a miért szót nem fogadtál a
Csont Ábel úr közvéleményének. Hát zsidó gyerekeket tanítani hoztunk mi
téged? Nem önkénykedés ez? Nem első lépés ez a gyászos hierarkhiára! No
megállj te hierarcha!
– Hát ebből mi lészen? – kérdé köszönésképen, megállva az ásózó lelkész
előtt.
– Erdő lészen, ha lészen, – fogadá az adjonistent Dombay. –
Körülültetjük a házat egy kis erdővel, fával.
– De micsoda fával?
– Azt hiszem akáczfával.
– Akáczfával? – csúfolódott az ember. – Dejszen az itt meg nem fogja, az
már bizonyos.
– Nem fogja? – kérdé Dombay, kimeresztett szemeit végig hordozva a
távoli tanyákon, melyeknek homlokai csak itt-ott csillámlottak ki az
akáczok felhőiből.
– Hjah! Az egészen más; azok a tanyák egészen szelid homokon vannak, még
a szőlőt is megtermik. Vízeres, kötött, szelíd természetű homok. De
nézze az úr ezeket a csigákat és bigákat, melyeket itten tetszünk látni.
Mire mutat ez? Arra, hogy ez a homok a pliocen-korszakból való, a mint
azt, tetszik is tudni, Darwin bölcsen megmutatta. Mert azt talán csak
nem hiszi az úr, hogy az Isten hat nap alatt teremtette a világot?
Nohát. Mikor a pliocen-korszakban ezen a helyen édes-tenger volt, az
urak tanyái mind víz alatt állottak; a víz sok száz esztendőkig
megfeküdte és a minéműségüket általjárta jól: azért a mi földjeink tele
vannak mindenféle savakkal s a fát meg is hajtják. Ez a hely pedig, a
melyet az úr most áskál, hiszen úgy is látszik, hogy jóval magasabb a
többinél, akkor is sziget volt, a víz ide föl nem hatolhatott, savakat
itten le nem rakhatott. Vagy azt tetszik hinni, hogy ha itt megfogná
valami, nem osztotta volna fel a familia régesrégen? Theoretikus ember
az úr, látszik.
Dombay megsemmisűlten nézett az ásó vállaira.
Ó te Sárvári, te Kerekes, te Péczeli, te Aranyi és ti mind a
tizenketten, le egész a zsidó prézesig! Halljátok? Hogy én theoretikus
ember vagyok! Hát azért bízott engem ti reátok a gondviselés, hogy
belőlem theoretikus embert faragjatok? Nem jobb lett volna a
kimeríthetetlen theoremák helyett egy kis pliocent csepegtetni fogékony
lelkembe?
Végig tekintett az ásott gödrökön.
Ennyi munka hiába! És mindez csak azért, mert Aranyi professor a
pliocen-dolgokat nem tanította.
– Mindegy! – mondá végre elszántan. – Elültetem; ha az ákácz meg nem
fogja, megfogja a licziom, ha ez sem, megfogja a szerb tövis.
– Az kéne még, hogy a közföldet szerb tövissel népesítse be az úr. Most
is nyakig vagyunk már az irtásával, mert a kormány egyebet sem tud, mint
a kisbirtokosokat zaklatni.
– Nos tehát megmaradunk az akácznál. Mindaddig próbálgatjuk, míg nem
sikerül.
– És hol tetszik venni a csemetéket? Mert a familia nem ád ám. Hogyne?
Haszontalanra, mikor úgyis kiszárad.
– Nem is fárasztjuk a familiát; mindenütt van jó ember. Főgondnok úr sem
sajnál tőlem egy-két szálat, ha szépen megkérem.
– Már az más! – szólt ámultan Ábel úr. – Így már helyesen van. Akár egy
kocsiderékkal, ha így beszél velem tiszteletes uram. A legszebbeket
válogatom ki, még bérest is küldök ültetni.
Azután jó egésséget kivánt olyan illedelemmel, a minő telt tőle, és
távozott, szidva magában az ilyen adta papját, a kin nem lehet kifogni.
Csak annak örül, hogy egy kicsit mégis megnyaggatta. Jó ember lesz, ha
leszokik a hierarkhiáról.
Szavát is tartotta: a következő tavaszszal saját iskolájából és saját
embereivel elültette a hét sor ákácz-csemetét. Még azon évben ölesre
hajtott valamennyi és egy szál sem pusztúlt el az édestengerben feneklő
pliocen-theoria miatt.
Robinsonunk megnyerte az első ütközetet a kannibál ellen, de nem
fegyverezhette le.
Mert az, hogy Csont Ábel úr ez időtől kezdve idejének nagyobb részét nem
a méhesben és a Budai Ésaiás Magyartörténetével tölti, hanem kint a
méhes előtt, honnan a parokhia összes ültetvényeit, nevének
tavaszról-tavaszra kizöldülendő örök emlékét áttekintheti, csak arra
mutat, hogy Csont Ábellel is vele született a szép iránti fogékonyság,
nem pedig arra, hogy a megvert ellenség hív szövetséges lesz.
Egyébiránt pedig kannibál és kannibál között különbség van.
De van Robinson és Robinson között is. A Campe Robinsonja semmi nélkül
vetődött ki a maga szigetére, míg a mienk sokat megmentett a
hajótörésből. Megmentette azt, a mit egykor Simonides; és megmentette
azt is, a mit Simonides társai hiába hurczoltak a partra.
Talán még hasznára vált a Junda elutasító válasza is. Ez a válasz az
ábrándozó lágy kedélyű fiúból egy óra alatt határozott czélokra törő
aczél akaratú férfit érlelt. Érezte, hogy a földön ül, honnan ha esik,
csak fölfelé esik s csak _magának_ esik. Jó a férfiúnak egyedül lenni.
Azután imént czéloztunk Simonides társaira. Dombay nem jutott ezek
sorsára, mert ő neki egy pár ezer forintocska tőkéje volt; szülei
örökség s nevelői fáradsága díjai. Ennek jövedelmét az ő jóltevő keze
korábban minden számítás nélkül szórta boldognak-boldogtalannak, amit
most ha akarna sem tehetne, mert a pusztán nincs szegény ember, legalább
nincs, a ki irigyelné.
Most azonban nem is szórná, mert a mit Ihárosi előljáróban mondott neki
vigasztalásul, ő azt komolyan veszi és az őszi ködös napokban elkezdi
forgattatni fél öl mélyre a maga két holdnyi belsőségét. Hiszen van neki
már kertészeti és szőllőszeti kézikönyve, s ezek bizonysága szerint egy
hold föld felforgatása hatvan forintba kerül. Mi az?
Híre szalad ennek is a pusztában és a kiváncsiság egyszerre tódulni kezd
különböző ürügyek alatt a remete-lakhoz.
Mert _Ez-s-ez_ úr nagyon rég volt már templomban, azért most kivánkozik
az Isten házába. Kijövet fejet csóvál a szokatlan munkára. Micsoda ez?
Mi megérjük kertnek forgatatlan földdel is, ez meg úgy turkál a máséba?
Mi jusson?
T. cz. és T. N. uraknak most jut eszébe, hogy vissza kellene adni Dombay
úrnak a látogatást. Megdicsérik Csont Ábel urat a szobák buzgó
lepadoltatásáért, azután megteszik a megjegyzést a világ felforgatására.
Hiszen az ekklésia tiszte volna ez.
A harmadik csoport az egész presbyterium. Iskolalátogatás ürügye alatt
lepik meg, mert Ábel úr látja a méhesből, hogy Dombay uram sok időt tölt
a napszámosok körül.
Nem kapták tetten, mert ihol ebben a pillanatban is az Ábel úr csemetéje
más két úrfi társaságában Hannibált nyomozza Cornelius útmutatása
szerint.
Ünnepi alkalom ez Mecsekinek és Ihárosinak egyaránt, mert mindketten
bolondulásig szerelmesek Corneliusba. Kérdezik a fiúkat itt is, amott
is, és a vén Csont csak úgy mosolyog a torzonborz szakálla közül, hogy a
fiú minden kérdésre megfelelne, ha időt hagynának neki. De nem hagynak,
mert a két úr nem azt akarja látni, mit tud a fiatal Csont, hanem
egymásnak kérkedik a tudományával.
Azután sorba kérdik az apróbbakat. Mecsekinek nagy megelégedésére
szolgál, hogy a katholikus gyerekek Szent Lukács szerint mondják a
Miatyánkot és a maguk hittanában oktattatnak; Ábel urnak viszont az
tetszik, hogy a Dávid zsidó fiai preczentorokként működnek a zsoltárok
éneklésénél, és szemei ragyognak, mikor az idősebbik sadduczeus ragyogó
szemekkel elfeleli, hogyan tánczolt a nagy Kinizsi a foga közé fogott
törökkel, és hogyan vágta be a kis Botond a konstantinápolyi kaput. Csak
Dávid urnak nem volt inyére, hogy egy kis fizikát még most sem tudnak a
gyerekek.
Iskolaszemle után gyűlést tartottak, melyben végzést hoztak az iránt,
hogy «az ekklésiai belsőség felforgatási költségével lelkész úr
semmiképen terhelhető nem levén, utasíttatik főgondnok, hogy az egész
területet tíz év alatt tíz egyenlő részletben fordíttassa föl.»
*
– Meg van ön elégedve a végzéssel? – kérdé Lőrincz úr Dombaytól, midőn
távozni készült.
– Nem.
– Én sem; ez a végzés csak arra való, hogy foganatosítva ne legyen soha.
Jól tette ön, hogy szó nélkül elkezdte s jól teszi, ha folytatja. Egyet
azonban nem tett jól.
– Kérem.
– Nem teszi jól, hogy minket nem szeret, a miben egyébként igazsága van!
Nem sok szeretni való van rajtunk.
Dombay tiltakozni akart.
– Ne tiltakozzék. Az nem hiba; de hiba, hogy nem is keresi bennünk a
szeretni valót. Hiba, hogy nincs hozzánk bizalma. Mi nem tudhatjuk,
miben keressük önnek kedvét, önnek magának kellene alkalmat nyújtani,
hogy segítségére lehessünk. Hanem ön büszke s fél a visszautasítás
szégyenétől. Jól van, én hát rákényszerítem a szívességemet, ha annak
nevezhető s öt embert küldök egész hétre a földmunkához. Csont Ábelre ne
nehezteljen. Ő olyan Balambér koma; csak a szakálla bozontos, de a szíve
nem.
Bizony hiába árulkodott ott Mundzukus komára háta megett; a koma nem
volt az az ember, a ki minden szíre-szóra változtatta elveit. Hanem
Lőrincz úr annálinkább megtartotta igéretét.
Elküldötte az öt emberét egész hétre, azután a másik hétre is, míg az
egész terület munkája be nem végződött.
Vége felé megszégyelték magukat az urak is. Mindegyik küldött az utolsó
napokban egy-két napszámost, még Ábel úr is. Ennélfogva hű maradt a
valósághoz, midőn az egyházi tanácsban kötelességének tartotta örömmel
jelenthetni, hogy az egész parochiális belsőség megforgattatott.
*
Nincs abban semmi regényes, hogyan turkál fel valaki két hold homokot,
hogy ültet tele innét és amonnét szedett-vedett csemetékkel, tőkékkel;
miként éldegél hivatalának napközben, s fáinak reggel és alkonyatkor; az
olvasó kétségkívül különb kertész mint a ki ezeket írja, s könnyebben
elképzelheti, mint az író leírhatná.
Az idő repül.
Míg ezeket leírjuk, Dombay akáczosa fiatal erdővé lesz Ábel úr
dicsekvésére; az udvar, mert ez is van, szabályos és nem a
Fekete-tengerig terjedő, hanem eper- és ákácz-sövénynyel bekerítve,
telve gyümölcsfa-csemetékkel, szőllőlugasokkal oltott rózsákkal. Dombay
most lesi, melyik fa nem rúgja el a virágát; ezen a nyáron már egy pár
szem gyümölcsöt is szakaszt a saját ültetvényéről.
Nagyot dobbant a szíve. Ha mégis másodmagával szakaszthatná!
– Eh! bolond álom. Túrd ember a földet; tedd paradicsomoddá, de nézz a
csillagokra! Szólt önmagához, midőn a Junda végkép elenyésző
ködfátyolképe mélyéből előtűnik egy mosolygó alak; hajnalarczú,
kökényszemű, tömött szőkehajú; a ki egykor könyet hullatott az ő kezére,
és a ki ezelőtt három évvel ezt mondá: Óh az a csúf Junda.
És a kit ő esztendőben egyszer lát szeretetreméltó kedélyének ártatlan
frisseségében, és a kinek mély tüzű szemei oly csodás fénynyel ragyognak
rá.
És a kit egykor szíve mélyéből meg fog áldani, ha ugyan nem kicsinylik
az ő áldását, és nem valami esperest fognak e tisztre méltóztatni az
előkelő szülék.
Túrd ember a földet.
A kinek nincs mit remélni, mindent mer.
Még a Nyöszörgő-halmot is meg meri támadni, hogy azután még nagyobbat
merjen.
Nem emlékszünk rá, hogy a Nyöszörgő-halmot rajzoltuk volna. Nincs rajta
semmi érdekes, hegyes vidéken domb számba sem menne. Itt azonban az úri
rend a csinosabb _halom_ nevet ruházta rá, míg a köznép _hegy_-nek
nevezi, mert uralkodik az egész puszta és annak minden homokbuczkái
fölött. Szép zöld pázsittal bevonva, s egyik oldalával az erdőnek
támaszkodva, távolról festői tekintete van.
Ha egy varjú száll is le a csúcsára, azt is észre veszik a tanyákról.
Hát mikor hat ember dolgozik, ás, talicskáz rajta!
De hát hiszen azért lesz az ember vademberré, hogy tudjon élni az
eszével. Az a dicsőséges november hónap, melyet a mi emberünk a
keresztyén æra minden májusánál és szeptemberénél kedvesebbnek tart
most, mikor az elérkezik hétszámra tartó ködével, melyen még Csont Ábel
sas-szeme sem hatol keresztül.
Elő azzal a hat emberrel!
Mire a köd felszáll, az idő kitisztúl és megerősödik, Ábel úr pipára
gyújtva kilépked a méhes elé, hogy meglássa, maradt-e még lomb az
akáczültetvényein, akkorra a hat ember végez.
Ábel úr lát, szédül és ijedten fut Dombayhoz.
– Hová lett a nyöszörgő kalapja!
– Levétettem a mint tetszik látni.
– És hová, mi czélból?
– Ezt a mély völgyet temettettem be vele a tövében. Ne jöjjön indulatba
kérem, ennek meg kellett lennie.
– Ah ah! zúgott a komor ember a kétségbeesés hangján. Mi lesz már most a
birtokainkból? Erről a hegyről a szél az egész pusztát eltemeti
homokkal.
Dombay elnevette magát.
– Ne tessék megijedni. A multkor ön tartott nekem előadást a
geologiából, most én szolgálok vele. Nézze ön, ez a talaj nem a
pliocen-korszak szüleménye, hanem a mi édes testvérünk, t. i. agyag,
mely megállja a helyét.
– De még sem kellett volna ezt tenni a familia híre nélkül.
Dombay tovább mosolygott.
– Mit gondol ön, megengedte volna a familia-gyűlés?
– Bizonyosan nem.
– Tehát jobb volt nem kérdezni.
Ábel úr szomorkodva távozott, szíve mélyéből sajnálva a gyönyörű
pázsitos tetőt. Hogy el van csúfitva!
Valóban el volt. Hosszúkás kúpja le volt szelve, s a tetőn hatvan-hetven
négyszegölnyi sík maradt. Egyenes mint az asztal.
Rettenetes jogsértésnek tekintette ezt az egész familia. Vitatták a
dolgot mindenfelé, de kénytelenek voltak benne megnyugodni. Arra csak
nem kényszeríthetik Dombayt, hogy hordassa vissza. Ki venne a nyakába
ilyen vesződséget. Aztán a területnek ő volt a tulajdonosa használati
joggal; tehát tehette épen annyi joggal, mint a többi rész
felforgatását.
De már nem földforgató, hanem világháborító.
Hát még a mi ezután következett!
A következő tavaszszal négy kőmives legény vándorolt keresztül a
pusztán, s a korcsmába betértek pihenni.
Dombay megtudta ott létüket, felfogadta mind a négyet, s a Talpárdi
úrtól ajándékba ott hagyott kőanyagot a Nyöszörgő-hegy északi oldalán
felrakatta velük falnak, hogy lett belőle egy csonka torony. Egy tíz láb
magas csonka torony.
Két nap alatt elkészült, s vele csordúltig tölt a pohár Csont Ábel
kezében, mert ez mind az ő baja lesz már most; őtet eszi meg a familia.
Talpárdi úr is megszemlélte a mint elhajtatott alatta, s meg nem
állhatta, hogy be ne tekintsen Dávid öcscséhez.
– No Dávid! Duna ám már. Láttad a Nyöszörgőt?
– Láttam ám, – felelt Dávid szárazon.
– Mi lesz abból. Világító-torony, lovag-vár, Henczi-szobor?
– Kérdezze meg bátyám az építőjét, mert ha én kérdem meg, nem jó vége
lesz.
De hát van abban valami botránkoztató, hogy valaki a maga költségén épít
olyan területen, a mely az övé, míg él, legalább míg ott él? Hát ha
például tyúkólat, galambdúczot szerkesztett volna oda, vagy egy
szárnyékot, – a mi a juhásznak is szabad, – lehet az ellen kifogás?
Nem; a papi törvény nem ellenzi. Óh ravasz egy törvény az! Nem bánja, ha
réz-sarkon forgó várat épít is valaki, csak azt teszi hozzá, hogy az
építő annak költségei megtérítése iránt követelést nem formálhat.
Nos hát Dombay bizony nem kivánja, hogy váltsák ki mármost tőle a
tornyát, sőt még azt sem kivánja, hogy helyeseljék. Elég, ha ő jónak
tartja, s azt mondja: várják be a végét. A mit ő még eddig rendezett,
javított, túrt, kapált, ültetett, annak mind jó vége lett, és igen
kietlen lenne a kondori puszta, ha egy hatalmas szél mindazt egy
pillanat alatt elsöpörné onnan. Ebben bizik most is.
Az igaz! Hanem ennek a hegytetőre épített kalitkának mi lehet a czélja?
Mindenki tudja, de senki sem meri megnevezni. (Torony.)
De hát ez a torony olyan nagy köve a botránkozásnak? Hát ha valaki
jótékony czélra hagyományoz száz forintokat oly feltétellel, hogy azok
ötszáz esztendő mulva egy pár milliárdra nevekedvén, az alapító nevéről
nevezett kisdedóvó alapjául szolgáljanak, nem méltán megérdemli-e a
magyar Peabody nevet ekkor? És a ki egymaga felépit egy tornyot tíz láb
magasra, nem érdemel-e hálát a birtokos uraktól, a kiknek fejenként
mármost csak mintegy öt lábot kell ráépíteni, hogy olyan tornyuk legyen
mint a Szent-Istváné Bécsben? Hiszen addig szó sem lehet eklézsiáról,
míg torony nincs.
Mert míg torony nincs, addig harang sincs; valamig pedig harangok
nincsenek, mi gyüjti egybe a népet? És ha a nép egybe nem gyűl, kinek
prédikál a pap? És ha nincs kinek prédikálni, minek akkor a pap? És ha
papra semmi szükség, hol van akkor az eklézsia!
Tehát torony annyi mint eklézsia.
De a kondori közönség másként fogja föl a helyzetet. A Nyöszörgő-halom
tövében fut el az országút sűrű ákácz- és eperfa-szegélyzet között, az
igaz: de ez a szegélyzet mégsem oly sűrű hogy a fuvarosok éles tekintete
át ne hatoljon rajta. Már pedig a fuvaros-nép a legelmésebb és
legrosszabb-nyelvű kinövése a kaukázusi fajnak, és ha ez valami találó
megjegyzést röpít arra a bolond-várra, azt semmi eső le nem mossa a
familiáról. Mert hiszen egy zsebóra, melyet agyonütnek, egy tábla
hajdina-vetés, melyet megúsznak, egy bögre szappanos lébe beáztatott
fejkötő, melyet a jámbor gazda paczal-leves helyett felkanalaz, egy
ócska zsoltár, melyet a menyecske a kötött gombócz között feltalál, vagy
– mint Kisfaludytól tudjuk – egy ártatlan gólya, mely a tornyon
fennakad, mind elegendő arra, hogy országos hírnevet szerezzen a
falujának.
Ez hozta rémületbe az egész Kondort.
Az a csonka torony ott csúfkodik; akár ott hagyják, akár lerontják, kész
a veszedelem s egyéb sem kell hozzá, mint egy gyors-eszű baranyai ember,
a ki példabeszédbe foglalja.
Szidták az urakat, mert ők jártak oda papot keresni, mind ott voltak a
nagy bevonuláson, ők hajtották az útszélre nyájaikat, ők lakták el az
áldomást; – és különösen Dávid urat, mert ő gondolta ki a holdas
eszével, hogy Kondorra iskola kell, azután meg pap, s ihon utoljára
torony lett belőle.
Nem is mert Dávid úr a familia-gyűlés felé menni; a többi úrnak is sok
dolga támadt, s szegény Lőrincz úr maga maradt Dánielűl az oroszlánok
között, a kik már most egyre-másra diktálni akarták a vérbírói
itéleteket.
Mikor látták, hogy Lőrincz úr nagyon neki vetette a hátát a toronynak, a
mi miatt nem lehetett a paphoz férkezni, a Mineka-párt ott hagyta a
gyűlést.
A Kikőhuznyiak magukra maradva, nem mertek tovább harczolni, hanem
feljárták a pusztát és összeszedték a vádakat Dombay ellen. Még Dávid
zsidóhoz is elmentek, hogy tud-e valamit a papra? Igen is tudott; hogy a
Pentateuchust magyar-módra olvastatja a gyerekeivel, a mi miatt azok
reformált zsidóvá lesznek. _Breschith bara_. Holott igaz zsidó úgy
olvassa azt _Böröschisz bóró_. Ezt is beletették a vádba.
Mikor a vádpontok tizenkettőre felszaporodtak – a min alól el se kezdje
az ember, mert semmi foganatja sem lesz, – gyűjtést rendeztek maguk
között; a begyűlt 17 forint 9 krt átadták a két legtanultabbnak, hogy
menjenek be Fűzvárra instáncziát iratni valamely fiatal ügyvéddel.
Öreghez ne menjenek, mert az nem tudja a törvényt, és mind egy követ fúj
a papokkal.
Egy fiatal doctor meg is írta aztán 10 forintért olyan hathatósan, hogy
egy minisztert is elcsapnának rá.
Most már csak alá kell írni. – Igen, de ki kezdje meg, mert az nem
mindegy ám. Egy az, hogy a kérvényt mindig az első aláíró nevéről
nevezik: «Olvastatik Borona Jábes és társai stb. folyamodása», a mit
röstel az ember; más meg az, hogy ha rosszul üt ki a dolog, fizetni is
kell, és megint csak Borona Jábes neve kerül legelől. Urat kell rá
keresni, az úgy sem kár.
Igen, de kit? Talpárdi úr elnöke a papi törvényszéknek, szó sincs róla,
hogy vádló legyen. Ámbár úr nyilván védelmezi a bűnöst, Mecseki úr
mindig ellensége az igaz ügynek, Dávid úr következetességből nem teszi
meg, a többi úr pedig nem gondol vele, ha a világ felfordúl is.
Hanem Csont Ábel úr!
Főgondnok, tehát kötelessége az egyház javát előmozdítani. Azonkívül
igaz ember is, mert nem veti meg a rajthuzlit, nem nyíri a haját és nem
fésüli a szakállát, megmondja az igazat, noha deákul. Ez az igaz ember.
Felkeresték a méhesében. Ezúttal azonban kiderült, hogy a rajthuzlit,
sőt még a csizmát is meg szokta vetni titokban. Aludt; ő maga egy szalma
kanapén, a rajthuzli pedig előtte egy széken.
A deputáczió elmondta, hogy miben járnak.
– Hadd látom az írástokat! – válaszolt Ábel úr olyan kedvvel, a minőre
déli álomból szokott az ember felserkenni.
Az ember nyujtotta volna az írását, de Ábel úr visszatolta.
– Csak olvasd magad, nincs itt a szemüvegem.
«Tekintetes Szent Törvényszék!»
– Szamár vagy fráter! Hát miért volna az Tekintetes. – Csak olvasd
tovább.
«Méltóztatik rá emlékezni, hogy ezelőtt négy évekkel a kondori nemes
familia a maga zsenge egyházát megalakítván, lelkészért folyamodott a
Tekintetes szent székhez, melyet minden ellenmondás nélkűl meg is nyert
t. cz. Dombay Máté személyében, a ki világból kivénült vén káplán létére
örülhetett is előmozdíttatásának, noha mi már akkor is úgy
gondolkodtunk, hogy kell benne lenni valami nagy fogyatkozásnak, mert
különben elfogadták volna eő kegyelmét a tarhalmi avvagy gódirczi
uraimék, de csak mireánk tuszkolták, mint a kik nem ismertük. Noha mi az
ő szolgálatában hibát nem kerestünk, mindazáltal ő fölemelte sarkát
ellenünk, mivel kevély, embert nem becsülő, magának való, földiek után
eredt és az eklézsiának siralmas károkat okozó lelki szolga, a ki a
helyett, hogy hivatalát folytatná, az Izrael nemzetét vezérli a zsidó
bibliában és az úrfiakat tanítja deákságra, mely miatt a nép úgy
elszokott a templomtól, hogy csak nagy ünnepeken gyűl egybe teljes
számmal…»
És így tovább.
– Hát miért hoztátok ezt ide? – kérdé Ábel úr, mikor vége volt a műnek.
– Hogy írja alá tekintetes urambátyám.
– Hogy én árulkodó legyek. Feladó. Denuncziáns. No várjatok, hát majd
aláírom.
Felkapta a polczról a legközelebb eső kaptárt. Nem nézte: teli-e,
üres-e; úgy a fejébe nyomta a szószólónak, hogy a válla sem látszott ki
belőle.
Az ember elbődült; szerencséjére a kaptár üres volt, de azért kiállta az
egész raj ijedtségét. Társa futott volna kifelé, Ábel úr azonban útját
állta az ajtóban.
A konfederáltak moczczanni sem mertek, mert jól látták, hogy Ábel úr
közelében deszkához tapadt népes respublikák forronganak. Ha azokat
lázítja fel urambátyám, nem jó világ lesz.
– Hát frátres! Ti kötözni való bolondok! – rikácsolt Ábel úr bárdolatlan
hangja a pipafüsttől sárgúlt, kúszált bajusz közűl. – Ti kötözni való
bolondok! Mióta árulkodik a nemesember, mint valami szedett-vedett
csürhe nép? Mióta keres másutt igazságot, mikor maga birája is lehet?
Hát nem a tiétek ez a puszta? Mi? Hát nem hordhatjátok ki a papot, a
mikor tetszik? Mi? Az igaz, hogy becsuknak érte két esztendőre, de
legalább nem lesz benne mit szégyenleni.
A szószóló azalatt kihúzta fejéből a süveget, védelemre kezébe vett egy
rajrázó csáklyát és elkezdett pattogni.
– Dejszen, én bizony nem kínzom a jószágomat azzal, hogy kihordjam ebben
a nagy homokban! Mert az a familia dolga. Ám ha tetszik, hordjuk ki