Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 14

álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti
lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt
mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség
ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának
körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még
előtte van az élet!
Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a
kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét
szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor
messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel
hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s
indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova
régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott
előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos,
viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti
bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami
pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent.
Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly
mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt
kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól
tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott
zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy
még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha
bilincsekbe lenne verve és teljes megadással, bünei terhes sorozatának
őszinte beismerésével várná elitéltetését.
Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az
igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb
kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól
esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében
annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt
kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt
a házat, és milyen kevéssé magát!
– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje
nyujtotta.
A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes
jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott.
Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői
voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a
milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog
sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és
(esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét
mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha
mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez
egészen, csupáncsak maga ellen irányult.
Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg
barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le
az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami.
Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el
egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő
áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni
magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta
szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről
emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el
sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor
nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan
értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már
összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt
sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir
többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s
talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent.
Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet
vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos
barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok
szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem
tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi
ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek
számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró
erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog
tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és
csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli
kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a
fő.
Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla
nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a
hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban
rezegtette volna meg.
A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a
legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa
mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt
Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a
zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta
velök a könyvet és pipát.
– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett
az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos
órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s
ha még te is megtagadod…
Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult.
Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig
birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak
megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett
és csöndesen leroskadt egy székre.
– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van?
A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos
kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:
– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a
szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e
szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha
nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig
elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között
mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és
bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld
világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az
iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha
meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer
figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára
lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de
nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok
képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig
olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én
mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő
karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor
tefelőled gondolkodtam, mindig hiányosnak kellett tartanom azt a
filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni
vele.
Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén
csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai
alatt:
– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked?
Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen
csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid
tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig
tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen,
Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt
hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok
szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már…
engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem
a bucsut. Meglátogattam…
– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne
busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha
szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.
A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel
a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.
– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá hirtelen, – de ezen a
környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi
alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit
választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs,
nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem,
mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra
mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy
minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát
akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla
az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes
állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül
nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is
valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára,
megjavítani az irásomat…
– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus
meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem
hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt
a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk.
Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab
szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg
lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a
kert végén. Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban
volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van
az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis
szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.
A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb
legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek
nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.
Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna
meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg
szemei.
– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e?
Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek
elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának
eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab
körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély
vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre
földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül
történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne
telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké
munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik,
csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az ajánlatot megértette.
És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá
ama folyton zakatoló mühelyben.
– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség
biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a
becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked
köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a
hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem
fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem
gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te
értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen
kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat
szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy
kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd
futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog
itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább,
egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen
nekem voltál?
A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.
– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az
édesanyádé!
A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és
világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb
bátorságra edződött. A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már
jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma
utazni akar.
Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét
a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a
szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a
felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos
szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve.
Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem
lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona
szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor
viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket.
Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre
mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen
nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval,
egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa
foglalta el minden figyelmét.
– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó
ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.
Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl
szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.
Béla szeliden ismételte a kérdést:
– Tudod?
Semmi felelet.
A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán
nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának
visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába
szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint
ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá),
hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd
szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért
csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés
meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent,
mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még
azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való
levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki
egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!
– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös
vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona,
csak egy perczig hallgass meg, kérlek!
A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek
csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.
– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is!
Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel
tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem
fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt
és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi
tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel
tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló
szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán
minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már
vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni
tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet
kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg
Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek.
Mindenre kész vagyok érted, Ilona!
Egy új szisszenés és semmi felelet.
– Ilona! Elhagysz-e?
A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:
– Természetesen veled fogok menni.
E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A
csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon
maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly
müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.
– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet
tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked!
– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad.
A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden:
a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek,
virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.
– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e,
hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi
Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye,
mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!
Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő
dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák
valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet
várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!
Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem
bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a
mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes
Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a
ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez
alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel
a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét
neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és
daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla
nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy
arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta
össze poharát a papéval.
[Illustration: – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. –
Elkártyáztad!]
Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal
sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s
jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi
háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott
igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki
kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a
kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is
tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha
köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A
nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba.
Mi bajuk lehet ezeknek?
– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu
és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt,
mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén
vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron.
Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva
követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított,
kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a
vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az
elnyomorodott dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak
oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a
hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.
A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen
ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a
szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami
közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett
különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész
égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a
kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz
az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még
kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan
mennyei mécs kiséri az utasokat.
A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már
a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy
miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az
sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.
A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa
álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég
megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak,
porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan
hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája
aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek
semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba
takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor
tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett
dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is
megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.
Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház
elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.
– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg
kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes
párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél
megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást,
friss egészséget kivánok!
– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen
Béla.
– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak
kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg
végünk nem lesz.
Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra
maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a
ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki.
Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos
parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró
gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett
legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy
bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és
akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske
vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott
egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a
mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott
róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a
szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az
ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta
a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.
Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza
csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:
– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni,
én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy
örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az
apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos
nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a
mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az
ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát
senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a
kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan
jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne
sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg
mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.
Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is.
Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé.


HATODIK RÉSZ

XXVII. FEJEZET. Régi utak az új városban.
Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a
Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de
hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan,
végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött
zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt
észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy
eltünni akarnak a világból!
A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az
országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha
csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója
magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor
ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök
harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás,
magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén
nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös,
zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés,
hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja
magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz
esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé
előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös,
ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü
uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt
hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva
várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett
bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom
bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk,
melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett
gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott
örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy
egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak
a homokba, hogy föl se keljenek többé.
De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek
történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új
vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák
is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az
embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a
világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény
özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a
rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze;
azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok
hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós,
poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy
gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és
eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a
zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre
futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője,
az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal
terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral
vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit
szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros
városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák
magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az