Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 02

A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét
személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról
örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a
beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is
megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és
összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját
visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a
bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta
kiaknázni a helyzet előnyeit.
– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat
fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel
kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A
jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz
fordulva. Mehetünk.
Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap
este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama
betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen,
türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna
már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn
marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé.
Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még
nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A
fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s
káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos
üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt
képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy
sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s
mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert
körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a
fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy
silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye,
szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá,
valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet
gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú
nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva,
és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel
virradt. Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta
le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.
Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány
tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai
küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják
el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes,
földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama
megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden
csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a
sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a
tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül
megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem
láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő
elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála
imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak
körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla,
hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen
visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és
szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla
mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő
szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany
koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny
és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei
egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró
szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord
bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen
szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a
keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen
távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük
Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen
fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész
mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú
szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen,
melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy.
Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!
– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek
gyönyöreit hajszolva kereste.
A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő
sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább
kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek
pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két
orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó
műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz
elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb
Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl:
– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt
mondtam, hogy: est modus, etc.
Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült,
fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.
– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm,
az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb
feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te,
Béla gyerek, te, te!
Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki
látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla
kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem
igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s
mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert
bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső
pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s
vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is
elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy
e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla
megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom
atyjának.
Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s
köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje
hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára.
Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor
kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a
törvényes áldozattal együtt.
– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor
úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló
igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel
kihallgatást tartani, ad audiendum etc?
– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott
főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett
burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a
kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A
szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e
perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány
pillanatra hagyja el a szobát.
Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára,
mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű
szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta
szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott
drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét
nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő
napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű
emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva
erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán
kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel
pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta
többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte
szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna,
hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél
kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe
fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is
aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve
fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek,
melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel
fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész
életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a
halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó
szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a
nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás
között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a
vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a
boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta
arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.
– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, –
ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk,
menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége.
Menjünk, menjünk.
Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette,
mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is
vállára hullott.
– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba
divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a
legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják,
előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat
nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De
hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk,
hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól.
Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék!
(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami
ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki
másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem
hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem
mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult
kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a
mi eltévelyedett felebarátunkkal.
Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel
ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott
szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda
büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély
jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett
angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így
mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt
ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők
lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta
kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész
ismételni bármikor, bárminő közönségnek.
De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta
mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi
angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg.
Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s
messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas
szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és
beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén
tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli
ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz
magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos
éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy
szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a
mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között s ő
lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával
megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét
keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem.
Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták,
melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé
tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a
békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a
világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély
kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében
hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály
elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.
A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére
legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott
benne.
– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal
lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig
nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e
igent, vagy nemet?
A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit,
mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte
történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással
ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb
magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket.
– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s
oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait
is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.
– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése,
melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a
törvényes áldozatra fordította.
Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az
új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra
kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak
verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz
fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól.
A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny,
kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a
mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.
Kezével intett, hogy ismeri.
– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább
Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm
által, hogy végre nyomon van.
Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem
vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után
rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét
egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott
úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit,
a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert,
kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és
bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna
álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető
itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva
kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének
verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve;
válaszolnia kell.
Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra
nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének
daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem
utasította vissza a menedéket tőle.
E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére
s ő nem érzett semmi fájdalmat.
Nemet intett.
– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A
legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az
erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat.
Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még
mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e?
Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután
befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette
ezeket, míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó
szemeit.
– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló
jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg
egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek
kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a
kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja
szerencsekivánataimat javulásához, uram.
A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró,
a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A
kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a
magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra
elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép
ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és
segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki
sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni
hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem
pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu
azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt,
a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú
esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő
ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel
kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre
nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is
csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös
szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas
Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége
észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség
ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a
port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő
öltözetén.
– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével
helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani,
hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben
találkozott?
Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros
pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor
sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek
közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:
– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor
is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan
szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös
Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.
– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől
Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk!
Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a
törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a
gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram
mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes…
– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a
konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt
neki; nem a nép választotta!)
Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a
pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle,
hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok
kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.
– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a
sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint
malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák
be a vádlottat.
A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot
tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt
hangján a vádlott.
– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem
gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.
Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot
tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak
ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot
tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi
Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét.
Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és
ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit
Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték
benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön
és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat,
melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.
– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett
hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem.
Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit
meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne
vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!
Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti,
hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje
megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem
olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait
eltakarta előle. Mind nem használ már semmit.
A bűnös vallott s a törvény itélt.
Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga
mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták
neki – öt egész esztendeig kell várnia.

XVIII. FEJEZET. Egész csöndben.
A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája
tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett,
a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra
kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne
veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok
nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a
hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb
lármát.
A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és
derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd
uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú
háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a
távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze,
hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden
percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott
foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a
mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy
karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi
emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg
orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek,
mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson
egyet a párnáján.
– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, –
köszönte a beteg.
– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal
mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes
kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok
kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a
fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az
enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az
olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a
magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is
némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom
hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod
felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak
a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted,
mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi
kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár
elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…
E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon
és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen
kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a
távolba csapva, elkiáltotta magát:
– Nini, miféle kocsik azok ott?!
A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak
tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye
vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási
csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók
rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket
hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta.
Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett
vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely
eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak
magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve,
át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas
csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek
iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett
a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban
lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le
lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a
kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A
pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban
magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű
azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte
kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással
lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal
húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most
már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély
harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba
röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s
egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti
ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel
tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett
férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos
libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.
Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.
– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a
nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt.
– Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét
megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet
sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a
pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János