Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 05

tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt;
de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve,
főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje
volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi
szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés
hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni.
Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés
közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes
látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd,
mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.
Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon
kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a
hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért
rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább
selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai
egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden
munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte
magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? –
kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.
Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a
gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták
kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon
rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.

XX. FEJEZET. Balaton-Füreden
A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok
sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi
vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és
mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem
mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt
szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett
lótása-futása nyujt.
Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan
ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a
közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak
szét. Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek
a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben
osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók
szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s
poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett
talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben
vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe
sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen
mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága,
mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti
szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A
finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák
felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat
azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami
kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak.
Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot
fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles
szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden
kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó
kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek
szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás
Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása
közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb
megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint
maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé
egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy
termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával
minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta
előle.
– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el
méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim
bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem
találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit,
Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban
van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét!
A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával.
– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a hölgyek.
– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr,
megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája
hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé
fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett
erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol
kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a
tüzi veszedelemre. De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem
csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek
Kálozdy Béláék. Biz isten azok!
Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan
bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek
észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona pompás barna
útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé
hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek
önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi – jóllehet
igen rekedten – de teljes joggal kiáltott fel:
– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit,
nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos tüzi
veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe
szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy
föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy
Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé?
És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás
kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött
fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég
nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a
szállásuk felé. Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a
vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket.
– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű
hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol
külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi.
Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete
Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész
tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az
Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban
olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket
gárdistáknak.
– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona.
– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a
hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a
fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis
Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a
zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert
szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur,
az gavallér a talpán!
– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon.
– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e
több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a
kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt
is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a
kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal
Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk
gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk
becsalni.
– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy
eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit.
– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan
nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a
katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem
lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán
bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye
no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna
veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer
csókolom a kis kezeit!
Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap
este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült,
megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a
fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai
mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A
porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz
czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak
kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött
hölgyek drága figyelmeért.
A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes
is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó
koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a
nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető
tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín
világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár
a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész
előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor
egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit
minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg,
lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis
piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a
levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia.
Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a
fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét
izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja
elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének
édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi
történetekkel mulattatja a selyem-bábut.
A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők
tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus
jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első
vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit,
Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen
jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe
potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak
növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom
fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt
tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját.
Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet
foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek
vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda
férjének:
– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek.
De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!
Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem
létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két
becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó
Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi
pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem
még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni
valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse
báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem
parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá.
Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen
közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki,
hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte.
– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy
vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a
legjobb orvosra?! Nőd?
A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában
égett.
– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza
tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni
egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból
jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész
idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem.
Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több
szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain.
– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet
igazítva hajékén, a selyembábuhoz.
Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a
választ.
– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen
unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők.
Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen. Talán még
a mult században jöttünk.
[Illustration: – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?]
Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal
Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az
izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű
főhajtással jegyezte meg:
– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam,
Gyula?
– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen
bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar
oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No
de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg.
A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági
terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve,
hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem
igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat.
A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig
beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint
Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait
harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé
duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt
hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek
közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő
egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű,
nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra
értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei
örömében megteltek könnyekkel.
Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe
dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új
ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:
– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni
magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak
azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne
tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az
orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha
ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az
a kőszent báróné?
– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt.
– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a
szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy
látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne
gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a
férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív
nincs benne.
– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – viszonzá Béla s szivarra
gyujtva, kitekintett az erkélyre.
Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen
előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik,
mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a
természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket,
magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői
vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren
fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában
jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a
czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók
csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek
a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben
czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a
természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik
menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak
hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst
és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is
port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a
szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok
árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét
rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az
erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül
piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek
és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök
Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős
párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan
körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek,
a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az
életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam.
Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel
akárki!
Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól
kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére
válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel
alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát
talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk
első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi
választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől
kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem
mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a
könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos
érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután
nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes apró
történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi
bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután
homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla
beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az
egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok
sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek
maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte
kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott
keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra,
hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig
emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan
olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott
pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a
társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka
követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután
Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett
senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt,
mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny
titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen
kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja
és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a
láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán
karonfogva jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő
figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a
szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva
feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és
homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt,
kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a
haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába
könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen
odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve
bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök
forogni tengelye körül.
– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki
gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a
harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy
a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd.
– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan
Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy
mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat?
De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az
erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán
semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze.
A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur
bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a
bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és
mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján,
élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain,
féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A
hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely
szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben
találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is
beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta.
Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik,
fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét
papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz
Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból
olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez,
szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának
legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben
tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes
s egész viseletében kifogástalan.
A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben
még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél.
Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is.
Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki
tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában
elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a
ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul
mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt.
Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta
ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias
magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy
oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt
csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság
kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur
rövid, mély hahotája.
Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de
azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a
legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett
Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor
hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint
nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a
csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával
meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s
felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza
Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé.
Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla
hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj
csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta
többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát
aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély
alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő
s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt
merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az
ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó,
szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng,
visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben
visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona.
– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli
üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és
eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én
sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni
szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én
meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy
kiállod a versenyt a hajnallal.
Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s
férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy
álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni
kezdett.
– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem
megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek
mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba
könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide!
Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel
bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is
lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled.
– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed
mosolylyal távozott.
Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte
Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges
korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes
büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a
környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek
emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk
emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy
gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi
homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s
kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának
egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban
leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni