Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 04

– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak
akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is
hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból?
Katona körülbelül minden családban van.
– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a
kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba
szállt.
– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve
Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a
ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye,
mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a hires… mi is volt
csak? Igen, az a hires, hires prókátor?
Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is
csak akad.
– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek
voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam
vagyok.
A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos
elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj
kastélyra esik tekintetünk.
Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy
homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a
pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a
tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely
alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.
– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő.
A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a
cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a
rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma
alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak
virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét:
– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek
csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez
uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora
vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat
erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert
meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül
becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon
én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!
Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván
mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy
ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó
szemekkel odasughassa neki a következőket:
– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam
irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos
hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a
világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a
rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te
boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent
keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony
felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem
tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha
valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket
beszél. Csak bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen
megöleljelek.
A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját
Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide
beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet
családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve;
senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik
már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a
legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy
kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj
virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre
kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s
az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a
férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a
megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden
esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott
törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig
a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből
lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést
mernek indítani az élő mosoly ellen.
Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást,
kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga
ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el;
kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s
szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha
valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók
bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e
vagy feketék?
Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el
oktatásait.
– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha
egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom
ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné.
Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén
és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás
prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy
disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött;
iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani
egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden
boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s
erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és
bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és
milyen mulandó!
Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy
háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még
sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott.
Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy
bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy
rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva,
mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen
mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata
támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:
– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre
érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész
Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok,
herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a
mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra
nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia
tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó
szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat
választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.
Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a
képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta:
– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje.
Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette
vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel
és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a
takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony
kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a
szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok
utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden
feleség szívéből követni óhajtana.
Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta
előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés
hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot,
melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította
s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:
– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy
egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen
kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet.
Köszönöm, köszönöm.
Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos
ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a
tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé
szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy
nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:
– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel
én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok
vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső
ezen a világon!
– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla.
– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell
végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a
két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám
biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod
szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad
sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november
30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába
fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van,
jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!
Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból!
– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít,
úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak
követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!
Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete
Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az
asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni.
Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési
rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott
velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással
férkőzött mellé s megszólította:
– Artur, egy szóra!
– No, mi baj?
– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen
veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos
asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda.
Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is
nyertél.
– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az?
Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.
– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél,
mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem
vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg
magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A
bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól
van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb
fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva!

XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után.
Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!
Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén
gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és
Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi
ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a
Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a
sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot
töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne
következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama
szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük
képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak
tréfás építőmesterének dolga nem akad.
A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb,
termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem
sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem
Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár
lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.
Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek
forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal,
diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral,
gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és
minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol
körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről
alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl
azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy
félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott
két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az
emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte
vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és
csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől
estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis
borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant
kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok,
csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak
mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják
ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják
a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap
s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan
gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a
maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek
ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből –
sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni,
melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő
csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is
beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás
fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt
hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb
nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen
vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye
legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.
A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak
egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen
falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is,
fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj
nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában
semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha
az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával
el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg
Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel
hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a
körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt
az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek
gyakorlására – mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik
alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással
tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely,
hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő
tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az
a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat
– pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a
háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt
pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát
mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá
lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják
asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.
A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis
bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem
mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy
az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás
naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó
reggeltől estig máriásoznak.
Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis
szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve,
mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla
látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett
neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer
megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent
kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata
asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap
ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így
fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára
gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély
homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a
felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok
állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes
selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel,
melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A
földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek
előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy
valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer
elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu
gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az
ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek
helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen
aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy sarokban
egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét
elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb
állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné
asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését
arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:
[Illustration: Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…]
– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos
hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett
volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a
takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!
De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a
félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel
leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté
kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első
sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi
erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala
iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen
rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú
esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága
útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja
fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson
látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is
megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj,
mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei
félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek
vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az
éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók
benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a
képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő
kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait
kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt
fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú;
a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak
nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel
és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum;
az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát
és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta
kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal
fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az
nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges
hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné
kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen
ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni
valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény
ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje
gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó
szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd
fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú,
hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért
vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog
vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő
némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett,
Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések
megköttettek.
Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi
hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló
hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a
homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és
meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta
feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid
sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán
féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg
a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt
lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg
neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A
megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a
szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja
halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr.
Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle
körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást
javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára
csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja,
egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és
hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek
felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer
előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.
Útnak indúltak.
Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet
szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával,
töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog
viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök
le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a
díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába,
mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel
eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és
homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel
búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul
huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba
mélyedt. Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új
nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok
ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől
összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el
ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt
arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább
partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva
maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből,
elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla
ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások,
melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének
nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt
kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől
nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő
életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a
ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis
darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona
össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla
olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás
alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen
szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot,
ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava
felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy
rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a
gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő
gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének
süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna
hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már
tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek,
mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése;
nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla
maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal
ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és
megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette.
Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés
olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó
elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy
rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni
csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan
könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd
színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan
tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem
találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni
magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik.
Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében
egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely
valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla
lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a
holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt
az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a
csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést
tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó