Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 19

a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg
derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg
a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó
néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás
leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok
készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette.
Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már
kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak
maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós
Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később
kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől
sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és
gyermekének élő leány magától nem vallott meg.
De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a
becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy
nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor
egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta
ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is
gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a
táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra
szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik
térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges
megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár.

XXXI. FEJEZET. A halál révén.
Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi
estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a
becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű
robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének
fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.
Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent
Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.
– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!
– Mi az, fiam? Kit találtál meg?
– Mi baj, bátyám, az istenért?
– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz
ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az
én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg
száz mértföldnyire innét.
– Ki az, fiam? Hol akadtál rá?
– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy
behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a
kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az,
ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a
szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek!
A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül,
kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen
kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete
felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti
szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel
tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne.
Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég
sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál
közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan
hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem
birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart
kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az
utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta
senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy
kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet
szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki
vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább
iramodott?
A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden
füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő
segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei
lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba
fektették.
A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó
résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg
arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire,
kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán
borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár
felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből
kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles,
szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt.
Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta
előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára
elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne
büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.
Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu,
hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A
keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint
eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés
lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét.
Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a
napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt
vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent
tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most,
hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek
sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy
évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának,
odaborult a nehezen ziháló mellre.
– Béla, Béla, Béla!
Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek
szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett
világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor
szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást.
Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy
egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és
homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen
követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó
kollegáért.
– Csak menjen, apám; menjen, menjen!
A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A
megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s
keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel
levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek
iránt.
– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is
azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam.
Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben
szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad
abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta
jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen
segítettem volna rajta.
És kutatott tovább.
Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes
szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott
huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett,
mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel,
miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.
Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.
– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét,
talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam
mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!
A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de
mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak
érthetetlenül dadogott.
– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz?
Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az
ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről.
Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva
kiáltozott:
– Mari, Mari, Mari!
Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak
utána suttogták:
– Mari!
– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett
hálájában a leány.
A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott.
– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától
jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt
meghalni, a hol Mari nyugszik.
A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a
reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a
vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz
kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent,
ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának
határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz
vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.
– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e
jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari
angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet.
Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is
elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a
fényesség hajlékába!
Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval,
álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari
reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a
betegségek sajátságos természetéről, mint most.
– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal?
– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de
azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó,
hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra
támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor
lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök
álomba. De ha fölébred, akkor van remény.
Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső;
idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki
lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy
mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.
A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem
hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt
odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára
azt a nyomorult lelket.
A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első
sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára
atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste
Bélának minden sóhajtását.
A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt
a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete
madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és
vigan kezdett csörögni.
[Illustration: Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak
ébren.]
A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami
csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott.
Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a
kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott
ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.
– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én?
– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány.
– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a
kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?
– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is.
– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem?
– Én leszek az, Béla!
A megváltás harangja megkondult.

UTOLSÓ FEJEZET. A történet vége.
Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a _Karámosi
hiradó_-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő
ujdonságot:
gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész
karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű
veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró
urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik
évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik
velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek
szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik
kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani
nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira.
Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott
Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra
ellátogatnom hozzájuk.
Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis,
két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari
csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér
István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt
életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák
sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden
léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának
napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől
megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel,
szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy
kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi
mögöttük van, azt takarja a feledés köde!
Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen,
melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek
terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes
embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember
igérkezik.
És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma
sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül
ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok
Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal
tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.
Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam
egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi
betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez
visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák,
melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket
férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták,
tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna,
hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!
A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony
uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak
közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint
odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt
mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és
virággal.