Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 07

meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és
meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva,
ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több
neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga
fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró
csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva,
állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt,
melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény;
csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az
ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta
megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás
kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette
a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól
mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy
tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom
nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.
A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely
vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé;
élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, –
legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos
tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki
elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál
hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány,
görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép
reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.
Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról
látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz
hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag
botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha
kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos,
rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely
körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé
tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg
akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással
visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.
Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.
Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor
fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így
megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és
elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy
sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az
arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha,
habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és
bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz,
sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett
bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek
voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt
pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága,
mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors
pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny
szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni
félelem.
Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén
maradt és szó nélkül bámult az öregre.
A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele
szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves
tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a
gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem
csalódik.
– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve
poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt,
mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem
ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán?
A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély
zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.
– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte
le tekintetét, melyet égő pir borított el.
– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére
ölelte.
Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a
szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet
családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése
óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova
nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből.
Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel
látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi
léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla
előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége
és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg
és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak
egymás előtt.
– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe
gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már
csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis
családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz!
Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.
– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle.
Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig
sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz
mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett
belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre
is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom;
csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is
szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e
egyremásra a kollégiumból?
– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a
mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja.
– Azok voltak a legszebb napjai életemnek!
– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény
professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa
öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész
életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai
kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim
igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü
szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs
gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül
mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai
könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok
és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem.
Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva
tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek
vették utjokat.
– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép,
felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is
csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint
a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak,
hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek,
szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék
szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő
mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van
megbocsátani valójuk.
Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet,
melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez
igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.
– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta
elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla
megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el
annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el
végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a
nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem
után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust
rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne!
Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az
exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide.
Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem
hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem
és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!
A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát.
Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint
folytatta:
– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen
lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi
napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól
megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel,
esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a
szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s
csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki
nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit
kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk
vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem
ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az
iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet
az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál
Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?
– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs
nagy erdő.
– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni
valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel
jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar
még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a
kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig
a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az
égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt.
Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt
a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját
kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye
a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott
a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és
teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk,
kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de
bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy
ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés,
hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál
elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és
olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég
olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek
szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei
mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket
és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd
el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju,
szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a
mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik
én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém
lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig
futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek
gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig
csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a
kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan,
mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza
neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit.
Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben,
szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor
elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és
hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett,
magára hagyta.
Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának
fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?!
Lakására sietett.
Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az
ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt
igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.
– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen.
De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló
kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag
homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.

XXI. FEJEZET. A kincses vendég.
Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól
megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az
alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek
magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a
szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes
uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A
régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis
fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak
kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az
öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász,
a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj,
egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak
között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy,
mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély
kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és
könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a
kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a
pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák
nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók
tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken
sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér
tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok
és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek
zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől
viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán
hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén
butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi
angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos
rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj,
megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában.
Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés
keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A
második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból
kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely
pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka
jeleneteit, tapsolhatott a közönség.
Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors
futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A
hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a
hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag
szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet
legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy
képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl
életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt
reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott
testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a
magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a
ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban
hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren
pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a
madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak
neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj
életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat,
Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel
együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi
bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar
vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és
sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak
is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok
között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi
hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre
Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.
A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem
hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla
fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és
el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona
szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás
nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél
pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha
külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi
pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor
Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve
hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő
világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató
zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó
csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán
hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül
volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák
között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán
hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját,
feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!)
meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult
tehetetlenségében, kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a
verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem
tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért,
könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak,
az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a
füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos
vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös,
állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden
istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten
töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi
Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a
hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem
tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur
mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt,
hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy
valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy
szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből
azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek
sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az
élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen
menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen
ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az
emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni.
Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett
szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a
földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait,
a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet,
mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a
kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és
hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta.
Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S
azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját)
mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy
kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő
számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt
apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így
megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru
pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut
járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a
Tiszán túl sem virágzanak többé!
Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a
szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi
Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik
éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart,
addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt
gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik
kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e
három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek
lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan
nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak
műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is
ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek
az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva
boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan
főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból
készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt
egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak
és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak
hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a
ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon.
Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy
sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó
Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül
nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly
furfangos masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra
szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris
annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a
legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői
természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent
elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon
érjék.
– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt,
– hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén
ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben
soha.
– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott
becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett
zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak
mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én
lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak
macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett,
hogy átöleljen…
– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már
akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem
sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág
tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem
tett egyebet, mint pulykákat fogdosott.
– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan
pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott
bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem
eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát…
– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren
nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot
ad.
A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők
felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris
ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a
szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német
vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá
valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele.
Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést
okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy
függő lámpa halvány világa derengett.
Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak
ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó
nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei
meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány
sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén,
becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén
feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még
volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért
vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit.
[Illustration: Két reszkető karjával átfogta a nyakát.]
– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy
baj?
– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj!
Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most
már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van…
– De mi hír, kérlek?
– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született.
Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra
bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni.
De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan,
mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét,
mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan
tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó
kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg
lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez
a némaság, míg Béla megtalálta az első szót:
– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult.
Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla
minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy
vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve
tartotta.
Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a
parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka
volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld
tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük