Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 03

foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a hatalmas négy
szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!
Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és
lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké
nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.
– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se
vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt,
melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam,
hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat
akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem
mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok
neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt,
kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog.
Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott
bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és
apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz
szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt
irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett
családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona
kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona
kisasszony, ez aztán…
– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve
fejét.
– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma
nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.
Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a
havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó
tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig
fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta,
hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura
nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte,
hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet
hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt
bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján
pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka
egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába
azt a gondolatot, mely elfoglalta.
– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves
siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.
– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad,
Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről;
mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni,
hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve
emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő
óta teljesen elfordult. Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem
vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a
minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem
katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot.
Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával
néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt
helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom?
Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e
kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a
számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni
kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal
befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől.
Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak
fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret…
– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be
Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.
A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén
várt rá valami tenni való.
A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be.
De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és
csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a
gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét
várja. Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja
az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat
fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más
lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi
öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő
e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez
órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni
mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak
zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik
annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult
napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie,
mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel
uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj
mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely
prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon
arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte,
mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya
szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben
nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek
titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel
induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek
felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába
akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki
szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta
ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő
bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé.
Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja
elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették
kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő,
álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott.
Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s
szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta
legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a
szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb,
legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát
megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet
iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna,
megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a
döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök
igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy
eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni
fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama
két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak
búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket,
hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív
most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit
kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor
és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát?
(Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily
határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly
hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor
emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben
nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja
leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre
lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden
következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer
annyit ad, ha gyorsan adja.
Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt.
Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek
felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy
rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő
katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék
ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből
kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a
fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az
könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet
gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A
színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret,
kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság
boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt
hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.
De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva
mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya
előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros
felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra
ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan
hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás
jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg,
hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy
elmesélésébe fogni merjek.
Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik
még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését
félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.
Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével
vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével
kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült
az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett –
kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti
feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság
nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon
már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint
az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt
ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.
– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy
hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját
csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak
mindenkor kész engedelmeskedni.
– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé,
kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk:
tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett
meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos
ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan
dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott
vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény
kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban
legfelül találsz.
A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru
alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának
végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve,
végzé megbizatását.
– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze
akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól.
Azt hiszem, nincsen semmi akadály?
Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a
fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy
roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez!
Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy
perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül
szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd
Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett
szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot,
az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen
ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy
nála jobbakat már senki nem kivánhat.
– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a
mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte
vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori
hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén
volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e
birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a
kathedráról.
Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos
kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva,
kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava
nincs.
– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke
mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.
– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb
hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben
sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol
jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával
egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen
van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És
protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A
mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony,
esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az
imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó
alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják
valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg
imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is
tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok,
nagyságos uram. És a két tanu?
– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg…
Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?
[Illustration: – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr
jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.]
A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal
sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep,
s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le
a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának
fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a
legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében
kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a
folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.
A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván
valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar
megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt
nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a
pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész
neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse,
minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást
foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban
nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női
illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni
kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon
fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.
Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az
ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy
szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes
bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami
özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a
bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy
mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a
szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé
indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az
ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a
menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely
azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig
azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és
tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi
volt.
– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem
kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani
neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú
Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu.
– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla
szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután
Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb
gondot sem fordított. – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a
nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres
vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos
komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai
ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony.
Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar
embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök
egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót
találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle
nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy
legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.
A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók
is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit,
melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti
magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog
filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek,
hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A
tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte,
hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju
atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája
tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a
legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem
használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé
illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.
Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi
díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj
kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új
fogadkozásban tört ki:
– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj
utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen
tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan
gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire
legyek?
Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:
– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…?
– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát
kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen
öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E
szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy
becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én
szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges
meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még
úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki
atyám, talán kezdeni akarja a szertartást?
Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre.
Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan
fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki
ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.
Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek
támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes
szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a
másik után vetette reá.
A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az
ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek
lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg
fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s
megkezdődött a szertartás.
Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt,
kit jobbján tart?
Akarja.
Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit
jobbján tart?
Akarja.
Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is
nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire
nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy
a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet
ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár Ábrahám ur
egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló
kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az
imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez,
felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról
csöppent-e ide?
– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések
végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába
esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s
talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni
neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá
lettem.
A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép
csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de
sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el
ajakáról a vallomás, hogy:
– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a
Pallérossi Pallérok közül-e?
– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske.
– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi
Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta
kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó
szemeit új rokonára emelni.
Ilona szivesen válaszolt neki:
– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó
gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú
gólyát!
– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte
Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.
Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén,
melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de
melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a
mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új
atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a
tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most
majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem
feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb
perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza
zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó
Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és
Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a
szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az
ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni.
Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak
Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család
fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája
egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló
féllábú gólyákkal.
Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától
mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének
eloszlatására vetette föl a kérdést.
– És a Tiszán túlról…?
– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a
családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit
azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne
a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy
neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki
mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan
ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit!
– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! –
szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s
abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben
a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az
életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos
elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család
folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség
nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú
szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő
figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba
vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e
rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve,
jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos
nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem,
már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez
hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel
tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még
saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró
ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!
A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek
Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid
szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen
emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára
és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta
magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna
a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a
Kálozdy-családba.
Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy
ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta,
ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan
kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett
virágzó familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra
ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen
semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit
forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is,
melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert,
hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy
hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz
verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia
magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte,
hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott
belőle.