Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 13

bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos
pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt
mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való
rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a
pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek
felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél
el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért
még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom
oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül
akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig
tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.
A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt,
lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának.
A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:
[Illustration: A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű
fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…]
– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál
odabenn!
Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a
kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen
kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi
komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három
puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd,
hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak
félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga,
száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba
vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri
természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.
Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az
árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár
menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény
fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a
szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják
előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek
is azt hajszolják.
Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette
homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a
mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege előtt.
Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos
atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden
nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság
álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj,
mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni –
hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta
vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint
mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek,
mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal,
mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné
tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz
kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg,
mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent
elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla
senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik,
úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a
bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a
pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával
akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz
természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek
között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott
bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle,
hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a
gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a
zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a
zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt
gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi
kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő
reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi.
Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!
A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül
ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája
ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az
ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú
zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes
órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.
Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül
nyugovó pecsétre.
– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.
Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a
kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a
virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott,
mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott.
A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik
az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig
szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván
nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.
A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind
elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a
kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét
egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó
fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett
rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az
elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és
gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen
helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban
tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem
vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem
elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a
veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett
tekintély is boszút kiván!
Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a
világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor
piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte
ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen
röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.
– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a
parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a
komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös
és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja
keserülni ez az Ájzig-korcsma.
A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre
természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró
szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott
többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt
történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra
való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek
fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is
rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a
Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt.
De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől
felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az
üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű
erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a
mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket
nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – nem is
léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a
világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a
halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai
üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár
itéletnapig a Becsaliban.
E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták
Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a
várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.
Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a
Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat
rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el
az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik
saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot.
A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap
vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a
kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig
ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a
kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy
ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban
odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető
lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az
övéi között.
Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő
lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak
szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi
koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki
feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is
úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak
észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa
lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy
mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő,
hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A
szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem
rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették.
Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs
sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma
előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra
hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik
egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma
egyszerre kiáltotta el magát:
– Itt a Bugyi!
Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz
csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló
koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a
piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind
hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre
és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban
érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a
nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt,
melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül
odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta
fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar
előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette
bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg
goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését,
hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien
kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi
ellenségétől kerül.
Bugyi koma szörnyű józan volt.
– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy
nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg,
ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel
leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!
Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett,
hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma
körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal
tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a
komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek
agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:
– Most indulnak a Becsaliból!
Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó
szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt
ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy
lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette
észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló,
fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó,
zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak
Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való
öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de
ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben
olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap
katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás
plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított
fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg,
nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket;
el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is
ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az
is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem
láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a
ki bejutott, azt úgy vitték vason.
Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy
ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.
Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres
gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte
be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a
szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld
szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett
ellene:
– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a
ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi
szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom,
neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne
bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd
meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e?
A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt:
– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és
Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az
búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság!

XXVI. FEJEZET. Dobpergés.
A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat
nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első
sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.
A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az
istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s
onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen
is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a
nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett,
úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna
fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk
keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész
órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon
kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos,
pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak
nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A
tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba,
melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a
tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez
órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és
huszonegyeztek reggelig – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A
bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig
várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.
Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában.
Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít
a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély
karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy
ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló
embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár.
Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi
szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz
szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek,
ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva
könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve
rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most
meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg,
egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád
nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó
tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér
istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit.
Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy
szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos
földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a
fiadért kellene? Nos, hát csak azért!
Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal
a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre
engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a
kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga
arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt
kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag
támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már
fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő
ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és
siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal
előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták.
Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre
gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe
vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet,
melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.
– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az
égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!
A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke
félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette
ki a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy
visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor
(maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét.
Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon
falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a
régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén,
komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára
gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a
reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot
igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák
mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És
ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát,
mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.
Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul
a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek.
Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt
szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán
megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és
széttekint a vidéken.
Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas,
hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a
dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen sikja, mely
örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel
égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága,
elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas
világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az
őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas
szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs
neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne
hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak
árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és
máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal
rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a
gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és
vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e
szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó
érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a
mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan,
hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált,
málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert.
Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt.
Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők,
ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is
messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának!
Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz
gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva
közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban
figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta
volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése
messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra
elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.
Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő
homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A
homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással
vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos
ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a
mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg
az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi
emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan
léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak
belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt
lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel
segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra
kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből
károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg.
Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét
igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy
megszabaduljon ebből a mély sirból.
– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt…
csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?
Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását
s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes
kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította.
Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd
uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a
galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros
szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak
elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A
padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra
vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép
képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger
azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek
delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette.
Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü
pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait
emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első
lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy
számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny
szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott
leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge
sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető
pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol
vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett
Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol,
multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély
ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék
követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke,
melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák
komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott,
mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy
utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét
a folyóson találta magát.
Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos
napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a
honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva,
zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét.
Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.
Dobverés!
Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés!
Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden
szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva
boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi
ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és
ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét,
hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely
elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le
fogja szakítani az ősi czimert.
A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját
keresi.
Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta
kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult.
A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát
hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett
hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan
lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak
elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás
nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő
arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még
virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán