Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 08

telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú
volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre
nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az
időn!
– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg
utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok
benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis
Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az
valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy…
(A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor
ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg
mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó
Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze
az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy
minden a régiben legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült
öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem
szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü
emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt
más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj
már, valamit. Örülsz-e neki nagyon?
De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor
szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel.
Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított
ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak
ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.
Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel
borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy
csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad!
Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett
czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy
nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek
lábánál a ház új bútora rengett.
A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla
megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából
visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és
a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes
mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég
várakozott.
Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis
vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom
csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi
kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is
ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára.
A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta,
egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta,
mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha
csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az
óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie.
– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! –
kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.


ÖTÖDIK RÉSZ

XXII. FEJEZET. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.
Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már
bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett
kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak
hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel
látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható
leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen
iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst
gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai,
valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska,
tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek
kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege
alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit
a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az
asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is
megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az
udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó hajduk fegyverei
közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek,
csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez
vármegyeháza?
Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely
a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává
választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy
napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén
korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén
nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem
aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt
megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát
simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva,
egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei
fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan
megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön
futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a
kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz
tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő
Vincze bácsinak következő vádja:
– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába
már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek
az árva hazának a sorsán. Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége.
Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még
országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!
Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a
félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna.
– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit!
– mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult
éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de
bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén
lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre
bepénzeltél.
– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy
fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.
Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek,
miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete
Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már
megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját
tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid
szavakkal válaszolt:
– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a
dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek
lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar?
Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két
czintányér) és jelentette:
– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot
hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az
egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe.
Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a
panaszukat.
– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant
füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a
dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak
szemtelen.
Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró
pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését,
szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra
visszatérjen.
– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és
igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem
be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának,
mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg
is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van
e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az
a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi
jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt
nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire.
E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok
újra meg nem szólalnak.
– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint
itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.
A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados
mellénynél.
– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta
szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat
vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes
példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély
iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt.
Azonban Ignácz még nem volt készen.
– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna
letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis
incselkedésre testileg bántalmazta.
Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte
volna.
– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az
őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem
azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad?
Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik
vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha
ötvenig nem tud.
A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel
ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:
– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle
egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod.
Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos
ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos
napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya
kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással
kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája
mellől gorombán kiáltott oda:
– Ott kinn tágasabb.
Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a
hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom
beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.
– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből
pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel?
A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az
égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az
idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben
hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a
kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit.
Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös
csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya
büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos
pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős
közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának
zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem
pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka,
szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju
Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta
elő:
– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél
hozott haza? Most jöttél?
Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most.
– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy
eladtátok a hazát.
Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták.
– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző
ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon
szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal
maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani,
hogy hazaárulók.
Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád;
a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos
hazafi-korcsmában.
– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz
esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég.
A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül.
– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját
kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se
lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas!
Nem is jön.
– Talán csak le is mondtál a mandátumról?
– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett
egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből,
rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta,
bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a
komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már
belemerült nagy, téli álmába.
Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a
búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra
telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados
pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az
agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol
három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra
készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most
nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.
– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy
páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen
lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak
kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!
– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a
hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra
ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?
– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete
tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más,
mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál
érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív!
Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk,
nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan
kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban
irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz
a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy
követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk
nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi
zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról
leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát,
mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni,
czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé
fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg,
amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan
plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te
meg… te meg…
És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a
röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és
ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is,
melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.
Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött
nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan
szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van
kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem
megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések
ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez:
a rabok háza.
Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a
meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz,
meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő
hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes
lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem
látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot,
mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az
emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén
bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen
vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró
jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a
halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a
félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott
egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó
és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van.
Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem
ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt;
sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott
s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való
szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor
vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény
testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni
akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis
hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében.
Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi
megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára
kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében
kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez
a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú
raboskodás utolsó órájáig.
Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult
fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis
testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a
jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni
kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag
falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a
hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a
kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő
rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint
hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen
beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a
nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága
ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem
olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy
a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött
s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és
kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új
itéletet mondtak felette és bilincsre verték.
Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön
büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé,
homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy
sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt
köszöntötte.
[Illustration: Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a
nap.]
A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe»
keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és
röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja,
hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás
elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta,
hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy.
Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak
rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az
egész tuczat kártya szertehullott.
– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel
kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe
jutunk.
Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.
– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz
kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak
megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan
penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen
derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban
tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról!
Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.
Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások
szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy
tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő
nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben
sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét;
nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer
kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem,
az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat.
Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben
bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez
lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő
kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből
erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit
gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött
így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre
talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.
Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét.
Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen,
szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy
mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott
csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára
és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják,
hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes
gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste
magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új
meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei
nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket
ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és
szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok
ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki,
mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre
is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak
mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet
ujjai között tartogatott.
Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki
ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint
fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy
meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat
szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes,
istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe.
Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint
a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta
magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden
második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb
hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha
kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon
röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is
örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami
különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött
– egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette
helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott
mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a
történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri
Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya
az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék
viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy
verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett
a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a
bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára,
az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt,
sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni
magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában
elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először
életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus
deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver
között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a
történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az
ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy
tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült
a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a
lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig
pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló
szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk
meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt
megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik
irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt,
volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban
bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes
szívét.
Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a
részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt
be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély
volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva
állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé
egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap
bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a
zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar
megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják,
mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr
orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha
valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen,
odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte
nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap
szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.
Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint
első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött
fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt
egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg.