Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 17

levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a
pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is
bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy
csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek
a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül
nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak
őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!
Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon
mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz?
Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan nagyon türhetetlenek!
Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!
– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog
zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk
sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?!
Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon
úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott
mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző
tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta
közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét
választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza,
virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, –
füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán,
odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott
szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába.
Onnan bíztatta pöfékelve a hugát:
– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne
félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból
mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások
közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan
feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat
értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam
és nem képzelhettem el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte
forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott
volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki
bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a
kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked
tetszik.
Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes
volt.
– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos
betűkkel nem is lehet rosszat írni.
De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére;
– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen
könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt
hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába
akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már
nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész
örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán,
ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy
magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit
csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.
Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény
vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme
egyebet felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a
kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy
akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig
érthette volna meg, mit akar.
– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen
mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye,
Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más
segítség az én két kezemnél.
Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja
tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz
szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A
kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen
addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a
dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke
volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem
lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról,
mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta.
Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy
töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a
legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A
kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve
arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének ott abba
a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét
csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a
kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal
embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben
egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek
az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.)
Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és
kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.
– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a
nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és
belekacsingatott a levélbe.
Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem
lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán
szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a
kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer
megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát,
hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent
felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda
választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni
és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos
tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi
kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a
lakodalmat csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás
mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény
házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg
mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor
láthatja már meg szemtől-szembe őket?
A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan
nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is
boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.
– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre
jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, –
nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már
azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem
eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán
sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a
duplaszerencsén!
És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon
veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel
gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé.
Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen
unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a
végrendeletedben.
Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött,
minek írjam le széltében-hosszában? Mindenki tudja, hogyan édeskednek
egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már
a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni.
Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a
kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de
egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak
kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven
fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott
körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek –
kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg
nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon,
észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt
kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni
arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást
is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent
előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy
megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb!
Kopogtak.
Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem
alkalmatlan.
– Ki az?
Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be
rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan,
falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem
igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy,
kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy
zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak
a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis
jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni.
– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány
karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy
koppintás nélkül a kezére.
Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való
nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi
kérdezni valója volt:
– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat
keresem. Ebben a házban lakik?
– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a
második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.
Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden
jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.
Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa
vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos
ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem
állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés,
hanem a multnak valami vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is
sápadt a nagy bámulásba.
Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére.
– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul
oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat?
– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán
Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány.
– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan,
félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben
van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek
este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de
tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De
nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan
nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká
kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt
mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova
mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor
gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze?
Csakugyan reszketett.
– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni?
Megcsókolta.
Csak volt bűnös.
Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. A szép asszony ma reggel
négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok
is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az
éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton
piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék
el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek
világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott
Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait
elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől
tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes,
czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket
lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas
nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha
párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi
tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek
a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron
visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a
hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A
Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött
hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak
reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi,
de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és
szörnyüködő itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának
szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol
a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg
mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti
titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí
magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán,
országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a
fa alá.
[Illustration: A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…]
Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a
szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel
teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek
elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek
ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen
vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki
mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék
őt minél előbb elfeledni.
Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt
kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább
holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb
forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől
üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene
fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s
még a kétségbeeséstől is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a
fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja,
miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény
elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava
ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud.
Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az
ajtó be van zárva.
Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak.
Semmi hang odabenn.
Talán aluszik még Ilona.
Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót.
Semmi felelet.
Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba.
Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva,
egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy
gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében
elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget.
Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem
huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a
magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a
prédikáczióját.
Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a
lepecsételt könyvekbe, mielőtt ezek feltáratnának és olvas bennük.
Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan
tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak
volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta
volna szemeit.
Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett
a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle,
azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított
szemeit.
Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával
előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen
igaz barátjának hitt. Megszöktek!
Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly
földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent.
Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának
rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé.
Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve
s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre
meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan
kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő
halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő
még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök.
Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?!
Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart
végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem
tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és
nyakának kiduzzadó ereit.
Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl
a forró lélegzet.
– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten
olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek
neked?
Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy
igen csöndesen.
Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken,
nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.
Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a
gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt;
ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört,
titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor.
A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem
mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban
tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő
szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.
Fölugrott és odarohant hozzá.
– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül
jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik?
Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből,
megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.
A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta.
– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy
meghalt!
De mikor nem tudta kimondani semmiképen!
Talán a könyörgés majd többet használ.
– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy
keveset!
A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a
fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni.
Olyanformát mondott, hogy:
– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon,
de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy
miként szeretlek? Nincs bizonyságom!
Nem is mondott többet.
– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még?
Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt?
Eltemettetted?
Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott.
Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott
hirt. Eltemettette.
És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy
játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra
van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke volt, kit
nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak
legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az
örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt
a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen
akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt.
Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor.
Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy
kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy
marok földet.
Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a
történetüket.
De Béla már nem látott és nem hallott semmit.
A kimerülés pillanata végre bekövetkezett.
Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön.

XXX. FEJEZET. Egy papi gyűlésre való utazásról szól.
Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a
honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis kálvinista
fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll,
környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor
úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, (mert a felső
valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a
kedvét), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal
buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a
sors haragjával.
Dunaszögre megyünk vissza.
Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek
szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember
üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek
Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni. Az a
fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi egyéb, mint egy pompás,
valóságos selyemből készült papipalást.
Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán
ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma
netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még
nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis
rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még
előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az
öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki
olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a
gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a
rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest
ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint
indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva
fogta körül az egész gadóczi előljáróság.
– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta
szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor.
– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály,
egyet csavarintva a hosszú bajuszán.
Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori
Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített),
hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?!
– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek
kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg
után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!
– Adja isten, hozza isten!
Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja
szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes
indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó
jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek
szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén
pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg
most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi
alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe
mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé
olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei
is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az
iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem
kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez
visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha?
Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy
másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül
ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud
ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is
konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a
mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud
fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak
ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg?
Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett
jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a
táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de
azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes
joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az
ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a
kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó
finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt
szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép
reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat,
mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó
grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen
szégyent ne valljon.
– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa
fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a
gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére,
hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.)
Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán
valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben
előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló,
eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem
parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há…
A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a
boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig
kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem
akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb
zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem
ment; az isten tudja, miért, de nem ment.
Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is
ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy
szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly
theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az
iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium
szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy
vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák
és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik
lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából.
Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné
asszonyom kalácsos kosara körül.
Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a
templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az
üléséből és hátratekint, hogy:
– Helyben volnánk, rektor uram.
Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai
és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.
– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden