Kálozdy Béla: Regény (2. kötet) - 09

Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét
érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden
tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a
lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie,
mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban
végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.
Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését
kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt
volna.
Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle,
de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.
– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is
panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába
panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a
kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe
jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor
valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd
térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának,
csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a
cselédjök legyek odahaza!
Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy:
legyen.
Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok
elfojtott érzés.
– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a
boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő
teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok
és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.
Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a
szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú
történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha
vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról
beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes,
csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt
álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de
megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a
templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel
belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült
aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol
töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót
fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár
ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik
napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy
jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a
rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez
szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?
Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták
neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.
– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én
elvégeztem vele számadásomat.

XXIII. FEJEZET. A komák.
Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon
van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy
zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott
bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a
napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a
menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded
nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem
félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn
sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg,
melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi
kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a
zúg a gyermekek világa.
Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn
felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz
fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek
tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy
gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott,
egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó
fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és
virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely
mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat
tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az
őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek
mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a
bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol
atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi,
hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy
czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy
ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is
hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több,
mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami
néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem
tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül
minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld
lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák
egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos
szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje
fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is
ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni
akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér
mindnyájunknak bizonyosan.
Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék.
A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig
a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem
azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak
szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol
gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség
és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a
fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és
öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint
elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld
képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét.
Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén
szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott
ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen
fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s
szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét
és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi
temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az
egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most
már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy,
és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő
csöndes, magányos gondolatai voltak.
– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy
mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok,
kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény
öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből
kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan
neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges
szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen
természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires
familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való
atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott.
Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes
képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság
fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom
bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a
mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő
rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom
szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel
találkozni fogok.
Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda
nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers,
a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen
hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira
venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi
terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette
és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen
zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta
ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg
térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem
részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde
különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal,
odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.
Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi,
mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte
a verset.
– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik
végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen
odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha
visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:
Egy, kettő, három, négy,
Kicsiny fiam, hova mégy?
A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a
feleletet:
– Tudom már, tudom már.
Paripámra fölkapok,
Katonának fölcsapok,
Soha meg nem szaladok.
A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a
kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt,
éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik
időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett
lovagjokkal, még meg is szólalt:
– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább
itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.
Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős
báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.
– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.
– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki
bodzafából sipot tud csinálni.
– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!
– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis
gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?
A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a
gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra
meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid
pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis
kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig
osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő
lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:
– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön
vele.
– De hátha nem megy?
– De bizony eljön.
Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a
fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan
árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap
egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek
munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával
együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde,
életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a
rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik
tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és
tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az
embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.
Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó,
telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat
el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben
a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak
közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van
ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek
első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái
közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri
az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket
réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így;
attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a
fiát?
Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei
bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt
tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint
inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben
nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna
más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan
számadásokat, hanem szivét is ismerte.
– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a
vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival
rajta csüngő gyermeket.
A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan
dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó
és suttogó hangon válaszolt:
– Akkor… akkor én sem leszek katona.
– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus
csizmát kapnál ám, – biztatta apja.
De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.
– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a
Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé.
Emlékszel rá?
– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék
tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve
fogta át atyja térdeit.
– Aztán meg…
Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy
megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják
elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a
szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:
– Nem megyek, nem hagylak itt.
Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy
Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen
lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is,
mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos,
libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a
ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett
itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a
vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt,
még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország
egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott
neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele
fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is
találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd
aztán azok kezdenek el kártyázni.
A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája
nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt.
Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró
jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen
életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn
küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem
ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök
város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába
fultak.
Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése
velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja
gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le
törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu
levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy
pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a
feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a
meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a
parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával
ragadta…
A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának
egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt
egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete
a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy
megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a
megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban
époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte
lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok,
melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem
elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették
volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el
legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban
kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely
bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni,
egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm
meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya
fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte;
elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy
miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt
hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy
alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő
korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes
alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba
ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy
tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel
lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás
kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és
vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt,
a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba
való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre
jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő
isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu
heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét,
melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt
föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel,
szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az
az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan
reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony,
bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre
előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a
jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy
visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt
értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel
szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához
ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan
szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén
neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba
hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt
ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte!
Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg
czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis
fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott
kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt
bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt
hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a
gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a
mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket.
S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe,
mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat
fölverte és összekeverte a salakkal.
Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy
nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással,
kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint
ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a
szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem
szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett
senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az
élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és
dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya
mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is
érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával
szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s
anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a
kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett
legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne
szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal
szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett
töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen
mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett
fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól
magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá
kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig
az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor
fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki
nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó
reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves,
makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy
atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami,
arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak
Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső,
széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt
sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres
magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az
örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak
pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly
mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló
udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan
elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly
szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A
két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá
tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla
vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze
arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének
végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig
reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi
faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva:
«Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott
jelenteni.
Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt,
megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután
emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata
eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki
volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem
láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a
család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az
érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre
lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a
legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel
fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte
visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt
hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és
észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A
gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol
másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra
kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.
Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük
közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem
állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép
asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál
tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie.
Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly
biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező,
elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges
virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő
verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a
pompás, égő, aranyos szirmok felett.
– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben
mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni,
mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy
látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb
megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját
velük.
Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző
felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára
nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot,
hirtelen így folytatta:
– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a
szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az
alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám,
mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam;
megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra.
Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.
De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki,
mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.
– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis
árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.
– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a
mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.
A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már
azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is
választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid,
futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.
– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre
vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz
különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója