Im-ígyen szóla Zarathustra - 14

  szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a
  végső ideje!“
  Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva
  kérdezé: „És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?“
  „De hisz te tudod“ – válaszolá hevesen a jós – „miért tetteted magad? _A
  fensőbbrendű ember_ az, a ki utánad kiált!“
  „A fensőbbrendű ember?“ – kiáltá Zarathustra borzadással eltelve – „mit
  akar _az?_ Mit akar _az?_ A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?“ – és
  bőrét elönté a verejték.
  A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak
  hallgatózék, hallgatózék a mélység felé.
  Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá,
  hogy Zarathustra áll és remeg.
  „Óh Zarathustra,“ – kezdé bús hangon – „valóban nem úgy állsz itt, mint
  a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj!
  De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint:
  ne mondhassa nekem senki: „Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!“
  Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki _azt_ itt keresné:
  barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem
  találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, uj boldogság aranyos
  ereit.
  Boldogság – hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett
  remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken
  kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között?
  De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos
  szigetek sincsenek már sehol!“
  Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint
  fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön
  föl a napvilágra. „Nem! Nem! Háromszor nem!“ – kiáltá fennhangon és
  végigsimítá szakállát – „_ezt_ jobban tudom én! Vannak még boldogságos
  szigetek! Hallgass _erről_, te sopánkodó, szomorú flótás!
  Szünj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már
  át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének?
  Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne
  csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az _én_
  udvarom!
  És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az
  erdőben megkeressem: _onnan_ jött vala kiáltása. Talán vadállat
  szorongatja.
  Az _én_ területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van
  elég vadállat nálam.“
  Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: „Óh
  Zarathustra, nagy kópé vagy!
  Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és
  űzöl vad állatot!
  De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök
  majd itt, tűrelmesen, tuskómódra és várlak téged!“
  „Legyen!“ – viszonzá Zarathustra távozóban – „és a mi az enyém
  barlangomban, az a tiéd is, vendégem!
  Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és
  édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vigan leszünk,
  – vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint
  táncosmedvém fogsz nótámra táncolni.
  Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én – én is igazmondó jós
  vagyok.“
  Im-ígyen szóla Zarathustra.
  * * *
  
  Beszélgetés a királyokkal.
  
  1.
  Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor
  egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen
  le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros
  övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s
  teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: „Mit akarnak ezek a királyok
  országomban?“ mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen
  elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe
  érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: „Furcsa!
  Furcsa! Hogy illik ez egybe! _Két_ királyt látok – és csak _egy_
  szamarat!“
  Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a
  hang jött vala és azután egymás szemébe nézett. „Ilyesmit gondolnak
  alattvalóink is,“ – mondá a jobb felől levő király, – „de nem mondják
  ki.“
  A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: „Bizonyosan
  kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert
  a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket.“
  „A jó erkölcsöket“ – felelé ádáz rossz kedvvel a másik király – „hát mi
  elől menekülünk mi, ha nem a „jó erkölcsök“ elől? A mi „jó társaság“-unk
  elől!
  Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint
  aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, – jóllehet a „jó
  társaság“-nak hívja magát,
  – jóllehet „nemesség“-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt,
  elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb
  gyógyító-művészeknek.
  Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a
  ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj.
  A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De
  ma a csőcselék birodalmát éljük, – engem ugyan nem csalnak meg többet. S
  csőcselék annyi mint zagyvalék.
  Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és
  gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának.
  Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud
  tisztelni: _éppen ez_ elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők,
  pálmaleveleket aranyoznak.
  Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk,
  teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos
  érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára,
  a kik ma a hatalommal kereskednek.
  Mi nem _vagyunk_ az elsők – és mégis kell, hogy az elsőket _jelentsük:_
  jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle.
  A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és
  firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak,
  a bűzös lehelletnek –: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni,
  fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok!
  undok! Királyok, mik vagyunk mi még!“
  „Régi betegséged jön rád“ – mondá erre a balfelől levő király – „az
  utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!“
  Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a
  beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily
  szavakra fakada:
  „A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok,
  Zarathustrának hivatik.
  Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: „királyok, mik vagyunk mi
  még!“
  Ez pedig az _én_ birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok
  lehet az én birodalmamban? De talán _megtalálátok_ útközben, a mit én
  _keresek:_ tudniillik a fensőbbrendű embert.
  A királyok ennek hallatára mellökre verének és egy szájjal mondák:
  „Megismerteténk!“
  E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit.
  Fölfedezéd szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnók
  a fensőbbrendű embert,
  az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk.
  Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek
  egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie.
  Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai
  egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé
  és szörnyeteggé lészen.
  És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor
  följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a
  csőcselék-erény: „Ime, csak én vagyok erény!“
  „Mit hallék ebben a pillanatban?“ – mondá Zarathustra viszontag – „Mily
  bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már
  csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; –
  – és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek.
  Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta!
  (Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és
  gonoszúl monda reá igent „i-á“).
   „Egyszer – az üdv első évében tán –
   Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán
   – Látni se látott bort szegény –:
   „Óh jaj, hogy elhagy minden remény,
   Nézvén, hogy itten
   Mint gördül és sülyed fenékig mínden!
   Róma ríma lőn és ríma-fészer
   Caesarja barom s az isten is – héber!
  
  2.
  És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali
  király így szóla: „Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor
  kivonultunk, hogy téged látnánk!
  Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan
  rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled.
  De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre
  így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja!
  _Hallanunk_ kell őt, a ki hirdeti: „szeressétek a békét de csak mint uj
  háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!“
  Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: „Mi jó? Bátornak lenni jó
  dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít.“
  Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha
  kikelet szól vala öreg boros hordókhoz.
  Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor
  apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és
  bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök.
  Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a
  falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar
  inni és villog a vágytól.“ – –
  – Midőn a kírályok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik
  boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja
  hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén
  és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. „Rajta“ – mondá –
  „ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú
  az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.
  Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de,
  persze, soká kell majd várnatok!
  De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az
  udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt – nemdenem így
  hivatik: _várni – tudni?_“
  Im-ígyen szóla Zarathustra.
  * * *
  
  A pióca.
  És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön
  át, ingoványok mellett; de – a mint az már mindenkivel megesik, a ki
  nehéz dolgokon gondolkozik – közben váratlanúl egy emberre lépett. És
  íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó
  fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert
  azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett
  balgaságán, a mit éppen elkövetett.
  „Bocsáss meg“ – mondá a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala
  – „bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot.
  Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános
  úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába:
  – mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség
  módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is.
  És mégis! És mégis – mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna
  egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten –
  magánosak!“
  – „Bárki légy“ – mondá még mindig zordonan a megtaposott – „te
  hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal!
  „Tán kutya vagyok?“ – Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a
  mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapúlt a földön, elrejtőzve és
  fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les.
  „Ugyan mit mívelsz!“ – kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a
  meztelen karon sok vér csorgott végig – „mi baj ért? Talán vad állat
  mart meg, szerencsétlen?“
  A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. „Mi közöd hozzá!“ –
  mondá és tovább akart menni. „Én itt itthon vagyok és a magam területén.
  Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek.“
  „Csalódol“ – mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt – „csalódol:
  itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék
  bántódása.
  Nevezhetsz annak, a minek akarsz, – én az vagyok, a kinek lennem kell.
  Zarathustrának hívom magam.
  Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze –, nem
  akarod-e nálam sebeid gyógyítani?
  Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet,
  azután – megtaposott az ember!“
  Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. „Mi
  történik vélem!“ – kiáltá – „_kivel_ törődöm még világéletemben, hanemha
  egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely
  vérből él, a vérszopó piócával?
  A pióca kedvéért fekűvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott
  karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem
  után, maga Zarathustra!
  Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba
  csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él,
  áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!“
  Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és
  finom, tisztességes módjának. „Ki vagy?“ – kérdezé és kezét nyujtá neki
  – „Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom,
  már tiszta, világos nap derűl.“
  „Én vagyok a _leglelkiismeretesebb lélek_“ – válaszolá a kérdezett – „és
  alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én,
  kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát.
  Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak
  félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint
  bölcs, de a más esze szerint! Én – a föld mélyére szállok:
  – akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy
  tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj!
  – egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést
  igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi
  kicsiny.“
  „Akkor talán a pióca megismerője vagy?“ – kérdezé Zarathustra – „és
  kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?“
  „Óh, Zarathustra“ – felelé a megtaposott – „az óriás dolog volna; hogy
  fognék ilyenbe!
  A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca _agyaveleje:_ –
  az az _én_ világom!
  És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem
  akad párom. Azért mondám, hogy itt „itthon vagyok“.
  Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a
  csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az _én_ birodalmam van!
  – ezért veték el minden mást magamtól, ezért lévék közömbös minden más
  iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom.
  A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi
  egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös,
  imbolygó, rajongó lelket.
  Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni.
  Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik
  kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen.
  Hogy _te_ mondád egyszer, óh Zarathustra: „Lélek az élet, a mely maga
  vág az életbe“ – ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban,
  envéremmel öregbítém tudásomat!“
  – „Ahogy a szemlátomás is tanítja“ – veté közbe Zarathustra: mert még
  mindig csorgott a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tiz
  pióca szopdosá azt.
  „Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad!
  És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem!
  Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út
  barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem:
  szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott:
  ezen tünődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled.“
  Im-ígyen szóla Zarathustra.
  * * *
  
  A varázsló.
  
  1.
  Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az
  úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és
  végre hasra esett.
  „Megállj“ – szóla Zarathustra szívéhez – „annak kell a fensőbbrendü
  embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás – hadd lám, lehet-e rajta
  segíteni.“ Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt,
  reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék
  Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése.
  S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van,
  sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga
  köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre
  mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra
  jajdúla:
   „Jaj, ki melenget, ki szeret engem?
   Forró kezeket!
   Szív parazsát nékem!
   Földreterítve, borzadva-fázva,
   Halálraválva, kinek lábát melegítik –
   Rázatva idegen láztól,
   Reszketve hegyes, jeges dér-nyílaktól,
   Üzetve tőled, Gondolat!
   Te mondhatatlan, beburkolt, szörnyűséges!
   Te felhők mögé bújt vadász!
   Lesujtatva villámidtól,
   Gúnyosan kacagó, sötétből rámmeredö szem:
   – im-ígyen feküszöm én,
   Csavarózom, tekerőzöm, gyötretvén
   Minden örök gyötrelmektől,
   Megsebezve
   Tőled, kőszivű vadász,
   Te ismeretlen – isten!
   Mélyebbre döfj!
   Döfj még egyszer!
   Törd-zúzd e szívet!
   Mi haszna tompafogú
   Nyilakkal kínzásnak?
   Mit nézel rám ismét,
   – Bé nem telve emberi kínnal,
   Kárörvendő isteni villámszemeddel?
   Nem ölni akarsz,
   Csak gyötörni, gyötörni?
   Gyötörni _engem?_
   Minek, te kárörvendő ismeretlen isten? –
   Hah! Hozzám lopózol?
   Ilyen éjszaka!
   Szólj, mit akarsz!
   Hajtasz, űzöl –
   Jaj! már sarkomon vagy!
   El! El veled!
   Hallod lélekzetem,
   Kihallgatod szívem,
   Te féltő-írigy –
   Mire vagy féltő-írigy?
   El! El!
   Minek a létra?
   Belé akarsz mászni
   Szivembe,
   Legtitkosabb gondolatimba?
   Orcátlan! Ismeretlen – tolvaj!
   Mit akarsz kihallgatni?
   Mit akarsz kigyötörni belőlem,
   Bakó!
   Te hóhér-isten!
   Avagy eb-módon
   Fetrengjek előtted a porban?
   Odaadva, lelkendezve
   Fejemet vesztve
   Csóváljak szeretetet feléd?
   Hiába!
   Csak döfj tovább,
   Kegyetlen tövis!
   Nem, nem vagyok ebed – csak vadad,
   Kőszivű vadász!
   Legbüszkébb foglyod,
   Felhő mögötti rabló!
   Szólj végre!
   Mit akarsz, utonálló, _tőlem?_
   Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
   Mit _akarsz_, ismeretlen – isten? – –
   Mit? Váltságot?
   Mennyit követelesz?
   Sokat – büszkeségem tanácsa ez!
   És röviden – ez másik büszkeségemé!
   Haha!
   Engem – akarsz te? Engem?
   Engem – egészen?
   Haha!
   És kínzol engem, bolond aki vagy,
   Halálra kinzod büszkeségem?
   Szeretetet nékem! – ki melenget engem?
   Ki szeret engem? – Forró kezet,
   Adj szív-parazsat,
   Adj nékem a legmagánosabbnak,
   Kit jég, óh jaj, jég hétszeres kérge
   Megtanított még ellenséget is
   Epedve – várni!
   Add, igen, add meg
   Kegyetlen ellenség,
   Add meg _magad_ – nékem! – –
   El-tovament!
   Elmenekült
   Utolsó, egyetlen társam,
   Esküdt ellenségem,
   Ismeretlen
   Hóhér-istenem! –
   – Nem! Jövel vissza,
   Minden gyötrelmeddel!
   Az árvák árvájához,
   Jövel vissza!
   Minden könnypatakom
   _Feléd_ folyik!
   Szívem utolsó lángja –
   _Reád_ lobog!
   Jövel vissza,
   Ismeretlen istenem! Jajjom! Utolsó – boldogságom!
  * * *
  
  2.
  – Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni,
  fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. „Hallgass el!
  – kiálta rá bőszült kacagással:
  – „hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú!
  Jól átlátlak már!
  Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell
  az ílyen szerzetnek – befűteni!“
  – „Hagyd abba“, – mondá az öreg ember és fölugrott – „ne üss többet,
  Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!
  Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a
  próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán!
  De te, – te is nagy próbát adtál magadról: _kemény_ vagy, bölcs
  Zarathustra! Keményen dorongolsz „igazságaiddal“, furkósbotod
  kikényszeríti belőlem – _ezt_ az igazságot.
  – „Ne hizelegj“ – felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét
  nézéssel, – „te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te –
  igazságról!
  Te pávák pávája, hiuság tengere, _mit_ játszol előttem, gonosz bűbájos,
  _kit_ higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?“
  „_A szellem vezeklőjét_“ – felelé az öreg ember, _azt_ – játszám: magad
  találád ki egykoron ezt a szót –
  – a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az
  átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt.
  És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál
  mesterkedésemen és hazugságomon! Te _hittél vala_ szükségemben, a midőn
  két kézre fogád fejemet:
  – hallálak jajgatni „nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé
  szerették őt!“ Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen
  ujongott benső gonoszságom“.
  „Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál“ – mondá Zarathustra
  keményen. – „Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; _kell_, hogy
  vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom.
  Neked viszont – _kell_ csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három,
  négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem
  tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak!
  Te gonosz pénzhamisitó, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is
  kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál.
  Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: „_csak_ játékot űzék
  ezzel!“ Mert valami _komoly_ valóság is volt ebben, benned _van_ valami
  a szellem vezeklőjéből!
  Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében
  már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj!
  Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi,
  hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad.“ –
  – „De ki vagy te!“ – kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, – „kinek
  szabad _velem_ im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők
  között?“ – és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt
  elváltozék és búsan mondá:
  „Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég
  _nagy_, minek alakoskodom! De te jól tudod, – én _keresém_ a nagyot.
  Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság
  meghaladta erőmet. Összetör engem.
  Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök – ez az
  összetörésem _igaz!_“ –
  „Becsületedre válik“ – mondá Zarathustra, komoran félrepillantva –
  „becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged.
  Nem _vagy_ nagy.
  Gonosz, vén varázsló, _az_ rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit
  tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: „nem vagyok nagy!“
  _Ezt_ becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke
  szempillantásra is – igaz valál.
  De mondd, mit keresel itt az _én_ erdőmben és szikláim között? És ha az
  én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? –
  – mit kisértél meg _bennem?_ –
  Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló
  hallgatott egy ideig, ezután mondá: „Kísértélek? Én csak – keresek.
  Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a
  minden becsűletesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés
  szentjét, keresek egy nagy embert!
  Hát nem tudod? Óh Zarathustra? _Zarathustrát keresem_“.
  – És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen
  összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra
  eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla,
  illemmel teljesen és ármányosan:
  „Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad
  keresned, a kit szeretnél megtalálni.
  És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni.
  Mert barlangom nagy.
  Én magam persze – én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt
  fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék
  birodalmát éljük.
  Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép
  kiáltá: „Ime, nagy ember!“ De mit használ minden fujtató! Végezetre is
  kiillan belőle a szél.
  Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél
  kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok
  azt, fiúk!
  A „ma“ a csőcseléké: avagy ki _tudja_ még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki
  keresett – és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a
  szerencséje.
  Nagy embert keresel, fura bolond? Ki _tanított vala_ erre? Ma volna
  ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért – kisértesz engem? –
  Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá
  útját.
  * * *
  
  Szolgálaton kivűl.
  Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét
  meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert:
  _ez_ nagyon megbosszantá. „Óh jaj, – mondá szivének, – álarcos keserűség
  gubbaszt ott, – úgy látom – csuhásokhoz hasonló, mit keresnek _ezek_ az
  én birodalmomban?
  Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más
  szemfényvesztő akad az utamba, –
  – valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való,
  sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög!
  De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő
  ez az átkozott törpe és lőcslábú!“ –
  Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét,
  hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám
  másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az
  ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának
  indult.
  „Bárki vagy is, vándor“ – mondá – „segíts egy eltévedten, egy keresőn,
  egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset!
  Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a
  ki megoltalmazhatott volna, már nem él.
  Keresém az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem
  hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud.“
  „_Mit_ tud ma már az egész világ?“ – kérdezé Zarathustra. – „Talán azt,
  hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?“
  „Te mondod“ – felelé búsan az aggastyán. –
  „És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig.
  Most azonban már „szolgálaton kivűl“ vagyok, gazda nélkűl és mégsem
  szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem.
  Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a
  minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet – mert tudd meg, én vagyok
  az utolsó pápa! – hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét
  űljem.
  Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a
  ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré.
  Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám – de rábukkanék két
  farkasra, a melyek halálán vonítának – mivelhogy minden állat szereté
  őt. Ekkor elfuték.
  Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe?
  Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat
  azok közűl, a kik nem hisznek istent – hogy Zarathustrát keressem!“
  Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott.
  Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé
  csodálattal.
  „Lám, tisztelendő“, – mondá aztán – „milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a
  keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kít keressz,
  engem, Zarathustrát.
  Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: „Hol van az, a ki
  istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!“
  Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa
  gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni: