Im-ígyen szóla Zarathustra - 16

fűben fekszel. De ez most a titkos, ünnepélyes óra, a mikor nem fújja
pásztor a sípját.
Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csönd! A világ
beteljesedett!
Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám – csönd! az öreg
dél alszik, mozgatja a száját: nemdenem éppen egy csöpp boldogságot
iszik. –
– az aranyos boldogság, aranyos bor egy vén, barna csöppjét? Elsuhan
fölötte, boldogsága mosolyog, csak – egy isten nevet. Csönd! –
– „A boldogságra, – mily kevés elég boldogságra!“ Így szólék egykoron és
bölcsnek alítám magam. De káromlás volt: _ezt_ tanulám meg most. Bölcs
bolondok beszéde jobb.
Éppen a legkevesebb, a leghalkabb, legkönnyebb, gyík neszelése,
lehellet, suhanás, szempillantás – a _kevés:_ a _legnagyobb_ boldogság
java. Csönd!
– Mi történék vélem: Hallga! Talán elröpült az idő? Nem esem-e? Nem
esém-e – hallga! – az örökkévalóság kútjába?
– Mi történik vélem? Csönd! Óh jaj, szívembe szúr? Szivembe! Óh szakadj
meg, szakadj meg szív, az ilyen boldogság után, az ilyen szúrás után!
– Hogyan? Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Nem lőn-e kerek és
betelt karika? Óh, hová röpűl az aranyos kerek karika? Utána futok!
Huss!
Csönd – –“ (és ekkor kinyújtózott Zarathustra és érezé, hogy alszik.)
„Föl!“ – így szóla magához – „föl, te álomszúszék! Nosza lábra, vén láb!
Itt az ideje, nagyon is itt az ideje; még jó darab út vár reád.
Most kialudád magad; ugyan meddig? fél örökkévalóságig! Nosza föl, öreg
szívem! Ugyan meddig szabad az ilyen álom után – virrasztanod?“
(Ekkor azonban mindjárt megint elaludt és lelke ellenkezett véle és
védekezvén megint eldőlt.) – Hagyj hát! Csönd! Nem lőn-e a világ éppen
most tökéletes? Óh, aranyos kerek labda!“ –
„Kelj föl“ – mondá Zarathustra – „te kis tolvaj, te kis naplopó! Hogyan?
Még mindíg nyujtózkodol, ásítsz, sóhajtsz, mély kútba zuhansz?
Hát ki vagy! Óh lelkem!“ (Ekkor megijedt, mert a nap egy sugara az égről
arcára esett.)
„Óh ég, fölöttem“ – mondá sóhajtva és fölült – „engem nézel? Csudálatos
lelkem hallgatod?
Mikor iszod azt a csöpp harmatot, a mi minden földiekre lehullott, –
mikor iszod ezt a csudálatos lelket –
– mikor, örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység!
mikor iszod vissza lelkem magadba?“
Im-ígyen szóla Zarathustra és fölkelt heverő helyéről a fa mellől,
mikéntha idegen mámorból ocsúdnék: és íme, a nap még mindig éppen feje
fölött állott. Ebből valaki joggal azt következtethetné, hogy
Zarathustra akkoron nem soká aludt vala.
* * *

Az üdvözlés.
Zarathustra csak késő délután, hosszas, hiábavaló keresgélés-kószálás
után tért haza barlangjába. Midőn pedig bejáratánál állott, alig húsz
lépésre attól, megesék, a mit most a legkevésbbé várt volna: ujból
meghallá a nagy _vészkiáltást_. És, csuda! az egyszer tulajdon
barlangjából jőve. De hosszú, sokszerű, különös kiáltás vala és
Zarathustra világosan megkülönbözteté, hogy sok hangból tevődik össze:
bárha távolból egy szájból való kiáltásnak hangzék.
Ekkor Zarathustra barlangjába rohant és íme, milyen színjáték várakozék
reá ez után a hangjáték után! Mert ott űlének egymás mellett valahányan,
a kík mellett nap közben elment: a jobb oldali király és a baloldali
király, a vén bűbájos, a pápa, az önkénytes koldus, az árnyék, a
lelkiösmeretes, a szomorú jövendőmondó és a szamár; s a legrútabb ember
koronát tett vala fejére és két bíborővvel övezte magát, – mert minden
rút módjára szereté magát álarcba burkolni és pingyózni. S a neki búsúlt
társaság közepette borzas tollal, nyugtalanúl állott Zarathustra sasa,
mert sok mindenre kellet válaszolnia, mire büszkeségének nem vala szava;
s a bölcs kígyó nyakán csüngött.
Mindezt Zarathustra álmélkodva nézte; azután mindegyik vendégét nyájas
kiváncsisággal fürkészé, leolvasá lelküket és ujból csodálkozék.
Ezenközben az összegyültek fölálltak vala és áhítattal várák Zarathustra
beszédét. Zarathustra pedig szóla im-ígyen:
„Kishitüek! Csudálatosak! Hát a _ti_ vészkiáltástokat hallám? Most már
azt is tudom, hol kell azt keresni, a kit ma hasztalan keresék: a
_fennsőbbrendü embert_ –:
– tulajdon barlangomban ül ő, a fennsőbbrendü ember! De mit csudálkozom!
Vajjon nem csaltam-e magam ide, mézáldozattal és boldogságom cselvető,
csalogató szavával?
De, úgy látom rosszúl illetek egy társaságba, egymás szivét ádázzá
teszitek, ti vészkiáltók, ha így együtt ültök. Még csak ezután kell
eljőnie egynek,
– egynek, a ki ujra megnevettet, egy jó, vidám Paprika Jancsi, táncos,
szél- és ördögmotola, valami vén bolond: – mit mondtok hozzá?
Bocsássatok meg, kétségbeesők, hogy ilyen hitvány szókat ejtek, mik
valóban méltatlanok az ilyen vendégekhez. De ti nem találjátok ki, _mi_
teszi pajzánná szívemet; –
– ti magatok teszitek azzá és a ti látványtok, – bocsássatok meg! Mert
mindenki bátorságra gerjed, a ki kétségbeesőt néz.
Hogy egy kétségbeesőt bátorságra intsen, erre mindenki elég erősnek
alítja magát.
– Nékem is megadátok ezt az erőt – jó adomány, magas vendégeim! Derék
vendégajándék! Nossza, ne haragudjatok, hogy a magaméból is megkinállak.
Imhol az én birodalmam és az én uradalmam! de a mí az enyim ez este, az
éjjel legyen a tiétek. Állataim legyenek szolgálatotokra: barlangom
legyen pihenő helyetek!
Otthonomban ne essék kétségbe senki, területemen megvédek mindenkit a
vad állatok elől. És az első, a mivel megkinállak: biztonság!
S a második: kis ujjam. És ha már bírjátok _azt_, vegyétek egész kezem,
s nossza, ráadásúl még a szívem is! Legyetek üdvöz, üdvöz,
vendégbarátaim!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és szeretettel incselkedve nevetett. Ez után
az üdvözlet után a vendégek viszontag meghajlának és tisztelettel telve
hallgatának; felele pedig nevökben a jobb oldali király:
„Arról, a hogyan nékünk kezet, üdvözletet nyujtál, óh Zarathustra, rád
ismerénk, hogy Zarathustra vagy. Megalázkodál előttünk; kis híjja, hogy
tiszteletünket nem sértéd –:
– és ki tudná magát olyan büszkén megalázni, mint te megalázod magadat?
_Ez_ minket is fölemel, gyönyörüség szemünknek, szivünknek.
És csak, hogy ezt lássuk, szívesen hágnánk ennél magasabb hegyre is.
Mint a látásban gyönyörködők jővénk, látni akarók, ami homályos szemet
földerít.
És íme, minden vészkiáltásunk elmúlott. Szemünk, szivűnk íme megnyílott
és el vagyon ragadtatva. Kevés híja és merészségünk vakmerő lészen.
Óh Zarathustra, nem nő a földön örvendetesebb valami a nagy, erős
akaratnál: az a föld legszebb növénye. Egész vidék fölüdül az ilyen
fától.
A piniához hasonlítom azt, a ki hozzád hasonlatosan nő föl: hosszan,
némán, keményen, egyedül, java-hajlékony fából, pompásan –
– végezetre azonban erős, zöld ágait kinyújtva az _ő_ uralma után,
kemény kérdéseket kérdezve széltől, vihartól s valami a magasságban
otthonos, – keményebben felelve, mint parancsoló, győzedelmes: óh, ki ne
hágna, ilyen növényt nézendő, magas hegyre?
Fád, óh Zarathustra, üdíti a komort, pályavesztettet is, látásod az
állhatatlant is biztossá teszi és meggyógyítja szívét.
És valóban hegyedre, fádra ma sok szem tekint; nagy vágyódás kélt vala
szárnyra és sokan tanulák kérdezni: „Ki az a Zarathustra?“
És a kinek valaha dalod és mézed fülébe csöpögtetéd: mindazok az
elbúvottak, maguknak-lakók, kétlakiak egyszerre így szólának szívükhöz:
„Hát él még Zarathustra?
Hisz már nem érdemes élni, minden egyre megy, minden hiábavaló: vagy –
mi nekünk Zarathustrával kell élnünk!“
„Miért nem jön ő, a ki oly soká hirdeté magát?“ – im-ígyen kérdeznek
sokan – „avagy elnyelé őt a magánosság? Vagy talán mi jőjjünk hozzá?“
S most megesik, hogy a magánosság maga is megkorhad és összetörik,
valamiképen a koporsó összetörik és nem tudja már halottait tartani.
Szerteszélylyel föltámadottakat lát a szem.
Ime, a hullámok emelkednek hegyed körül, óh Zarathustra. És bármily
magas is a magasságod, sokaknak kell hozzád föl menniök; sajkád ne üljön
már soká szárazon.
És hogy mí, kishitűek, most barlangodba jövénk és már nem vagyunk
kishitűek: ez csak intő- és előjele annak, hogy jobbak is úton vannak
már feléd jövendők –
– mert már ő maga is úton van feléd, isten utolsó maradványa az emberek
között: a nagy sóvárgás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei, –
mindazok, a kik nem akarnak élni, hanemha ismét _remélni_ nem tanulnak –
avagy tőled nem tanulják meg, óh Zarathustra, a _nagy_ reménységet!“
Im-ígyen szóla a jobboldali király és megragadá Zarathustra kezét, hogy
megcsókolja; ámde Zarathustra elhárítá magától ezt a tiszteletet és
megijedve visszahőköle némán és mintegy messze távolba menekülve. Kis
vártatva azonban ismét vendégeinél vala, rájok nézett derűs, vizsga
szemmel és mondá:
„Vendégeim, fensőbbrendü emberek, magyarúl és magyarán akarok veletek
beszélni. Nem _reátok_ várék én e hegyekben.
Lehet, hogy valahányan magasabbrendüek vagytok: de nékem – nem vagytok
sem elég magasak, sem elég erősek.
Nékem: vagyis a kérlelhetetlennek, a mi bennem hallgat, de nem fog
mindig hallgatni. És ha hozzám tartoztok is, nem úgy, miként jobb karom.
Mert a ki maga is beteg és gyönge lábon áll, mint ti, az mindenekelőtt –
akár tudja, akár nem – _kiméletet_ akar.
Én azonban nem kimélem karom, lábam, _én nem kimélem harcosaimat:_ hát
hogyan volnátok az _én_ harcomra valók?
Hisz veletek minden diadalomat elrontanám: És sokan közületek eldőlnének
harsonáim puszta hangos szavára.
S elég szépek sem vagytok nékem, sem jó születésüek. Tiszta, síma
tükröket kiván a tanítás; a ti fölszineteken tulajdon képem is eltorzúl.
Vállatokat sok teher, sok emlék nyomja; redőitekben nem egy manó kuksol.
S van rejtett csőcselék is bennetek.
És bárha magas növésűek és magasabb fajtából valók vagytok is: sok a
görbe és ferde rajtatok. S nincs olyan kovács a világon, a ki titeket
nékem kedvemre és egyenesre ütne.
Csak hidak vagytok: ám hadd keljenek át rajtatok magasabb fajtájuak!
Lépcsőfokok vagytok: ne haragudjatok hát arra, a ki rajtatok el, az _ő_
magasságába hág!
Magvatokból egykoron talán kikél szerelmes fiam és tökéletes örökösöm
is: de ez távol vagyon. S titeket nem illet jószágom és nevem jussa.
Nem reátok várok itt a hegyekben, nem veletek szállok le utoljára.
Előjelekül jövétek hozzám, hogy már magasabbak is úton vannak felém –
– _nem_ a nagy vágyódás, a nagy utálat, a nagy csömör emberei s nem az,
a mit isten maradványának hívátok, – nem! Nem! Háromszor is nem!
_Másokra_ várok itt e hegyekben és nem akarok nélkülök odébb mozdúlni,
– magasabbakra, erősebbekre, diadalmasabbakra, jobb kedvüekre,
olyanokra, a kik testben-lélekben egyenes szögűek, termetűek: _kacagó
oroszlánoknak_ kell jönniök!
Óh, vendégbarátaim, ti csodálatosak, – még nem hallátok semmit
gyermekeimről? És hogy úton vannak felém?
Beszéljetek hát nékem kerteimről, boldogságos szigeteimről, uj szép
fajtámról, – hogy nem beszéltek erről?
Azt a vendégajándékot kérem szeretetektől, hogy gyermekeimről
beszéljetek nékem. Ezért vagyok bús, ezért levék szegény: mit nem adék
oda, – mit nem adnék oda, hogy egyet bírnék: bírnám, _ezeket_ a
gyermekeimet, ezt az ültetvényt, akaratomnak és legmagasabb reményemnek
_ezeket_ az életfáit!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és hirtelen elfúlt a szava: mert meglepé a
vágyódása és ő becsuká szemét, száját, szive indulatja elől. És vendégei
is valamennyien hallgatának és némán, megdöbbenve állongának: s csak az
öreg jövendőmondó adott jeleket kezével és taglejtésével.
* * *

A vacsora.
Ekkor ugyanis a jövendőmondó félbeszakítá Zarathustra és vendégei
üdvözlését: előre tolakodék, mint a kinek nincs veszteni való ideje,
megragadá Zarathustra kezét és kiáltá: „De Zarathustra!
Egy dolog szükségesebb, mint a másik, ezt mondod magad is: nossza,
_nékem_ is egy szükségesebb most, mint minden más.
Egy szó a kellő időben: nem híttál-e engemet _lakomára?_ És itt sokan
vannak, a kik hosszú utat tettek vala. Csak nem akarsz beszéddel jól
lakatni?
És, úgy tartom, már is sokat emlegettétek a megfagyást, vizbefúlást,
megfúlást és egyéb testi bajt: de senki sem emlegette még az _én_
bajomat. Tudniillik az éhenhalást.“
(Im-ígyen szóla a jövendőmondó; mikor azonban Zarathustra állatai ezeket
a szavakat meghallák, ijedtükben elfutának. Mert láták, hogy bármennyit
is hordoztak haza napközben, nem lesz elegendő, hogy csak ezt az _egy_
jövendőmondót is megtömje.)
„Hozzászámítva a szomjanhalást is“ – folytatta a jövendőmondó. – „És
bárha vizet hallok csobogni, mint a bölcseség beszédét, azaz bőven és
szüntelenűl; én nekem – _bor_ kell!
Nem mindenki született vízívó, mint Zarathustra. S víz nem jó
fáradtaknak, fonnyadtaknak: _minket_ bor illet – csak _ez_ ád hirtelen
gyógyulást és szapora egészséget.“
Most, hogy a jós bort kivánt, megesék, hogy a baloldali kírály, a
hallgatag, is szóhoz juta. „Borról“ – mondá – „_mi_ gondoskodánk, én,
testvéremmel a jobb oldali királylyal: nekünk van elég borunk, – egy
egész szamárra való. Igy hát csak kenyerünk hiányzik.“
„Kenyerünk?“ válaszolá nevetve Zarathustra. „Hisz a remetéknek éppen
kenyerük nincsen. Ámde az ember nemcsak kenyérből él, hanem jó bárányok
husából is és nékem van két darabom:
– _Ezeket_ hadd öljék le hamar és fűszeresen, iratosan készítsék el: úgy
szeretem. S a gyökereknek és gyümölcsöknek sem vagyunk hijjával, van itt
olyan, a mi jó még nyalánkoknak, falánkoknak is, s van diónk és más
föltörni való rejtélyünk is.
Im-ígyen hát rövidesen jó lakomát csapunk. De a ki velünk akar enni,
annak magának is neki kell látnia; a királyoknak is. Mert Zarathustránál
a király is lehet szakács.“
Ez a javaslat mindnyájuk szíve szerint vala s csak az önkénytes koldus
szabódott a hús, bor és fűszer ellen.
„Lám, lám, milyen dobzódó ez a Zarathustra“ – mondá tréfálva – „hát
azért vonulunk barlangokba és magas hegységbe, hogy ilyen lakomát
csapjunk?
Most már értem, a mit egykoron nékünk tanított vala: „Áldott légyen a
kis szegénység!“ És hogy miért akarja a koldusok szerzetét
megszüntetni.“
„Légy békével“ – válaszolá néki Zarathustra – „a mint én békével vagyok.
Maradj csak szokásodnál, te derék, morzsold magvaidat, idd vized,
dícsérd a magad konyháját: csak ha vidámmá tészen!
Csak az enyéimnek vagyok törvény, nem vagyok törvény mindenki számára.
De a ki hozzám tartozik, attól megkivántatik, hogy erős-csontú legyen, s
könnyü lábu is,
harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell,
hogy kész legyen a legnehezebbre is, – mintha ünnep volna, – s ép,
egészséges.
A legjobb az enyéimé és az enyém; és ha nem adják ide, elvesszük: – a
legjobb táplálékot, a legtisztább eget, a legerősebb gondolatokat, a
legszebb asszonyt!“ –
Im-ígyen szóla Zarathustra. S a jobb oldali király felelé viszontag:
„Furcsa! Hallottatok már valaha ilyen dolgokat egy bölcs szájából?
És valóban, az a legfurcsább a bölcsön, ha ezenfelül még okos is és nem
szamár.“
Im-ígyen szóla a jobb oldali király és elcsudálkozék. A szamár pedig
beszédére gonoszan iáz-ott. S ez vala kezdete annak a hosszú lakomának,
a mit a krónikák „vacsorának“ hívnak. S ez alatt semmi egyébről sem vala
szó, mint a _fensőbbrendü emberről_.
* * *

A fennsőbbrendü emberről.

1.
Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetém a remete-balgaságát, a
nagy balgaságot: a piacra állék.
És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig
kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem
holttest valék.
A másik regellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a
beszédet: „Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához
és hosszú füleihez!“
Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz
magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a
csőcselék hunyorgat: „mi mindnyájan egyenlők vagyunk!“
„Ti fensőbbrendű emberek“ – így hunyorgat a csőcselék – „nincsenek
fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember;
isten előtt – mindnyájan egyenlők vagyunk!“
Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem
akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendü emberek, távozzatok a piacról!
* * *

2.
Isten előtt! – Ime azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez
az isten vala legnagyobb veszedelmetek.
Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a
Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember – úr!
Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt
háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását?
Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség
jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk _mi_, – hogy az
emberfölötti ember éljen.
* * *

3.
A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: „hogy marad fön az ember?“
Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: „hogyan lehet az
_embernek föléje kerülni!_
Az emberfölötti embert hordozom szívemen, _az_ az én elsőm és
egyetlenem, – és _nem_ az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb,
nem a legszenvedőbb, nem a legjobb.
Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő _át_menet és
_le_menet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít.
Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít
engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők.
Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok
meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség
apró fogásait.
A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a
csőcselék-zagyvalék: íme _az_ akar uralkodni minden emberi sorson – óh
undok! undok, undok!
_Az_ kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: „miképen tartja meg magát
az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?“ S ezzel – válnak ők
a ma uraivá.
A ma ez urait győzzétek le, én véreim, – ezek a kis emberek: _ők_ az
emberfölötti ember legnagyobb veszedelme!
Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket,
a homokszem-kiméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a „legtöbb
ember boldogságát“ –!
És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony,
bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma _nem_ tudtok élni,
fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek _ti_ – a legjobban!
* * *

4.
Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? _Nem_ tanúk előtti
bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát?
Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak.
Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de _kényszeríti_ a félelmet; a ki
lát mélységes szakadékot, de _büszkén_.
A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki sas-karommal _megragadja_
a mélységet: annak vagyon bátorsága.
* * *

5.
„Az ember gonosz“ – mondá vigaszomra minden bölcs. Óh, ha csak ez még
manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. „Az
embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is“ – ezt tanítom _én_.
A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára.
Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve
hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy _vígasztalásomban_
gyönyörködöm a nagy bűnben.
Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden
szájba. Ezek fínom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!
* * *

6.
Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem,
a mit ti rosszúl tettetek?
Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek néktek,
szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz
helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt mutassak?
Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre
jobbak a fajtátokból. – mert sorsotoknak mind rosszabbnak és
keményebbnek kell lenníe. Csak úgy –
– csak úgy nő az ember _abba_ a magasságba, a hol villám éri és töri
össze: mikor elég magas a villámnak!
Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom: mi közöm
lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz!
Ugy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt
szenvedtek, s nem szenvedtetek még _az ember_ miatt. Hazudtok, ha mást
mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt _én_ szenvedék.
* * *

7.
Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én:
meg kell tanulnia, hogy _érettem_ – dolgozzék.
Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik. Igy
cselekszik minden bölcseség, mi egykoron _villámot_ lészen szülendő.
Nem akarok ezeknek a mai embereknek _világosság_ lenni, nem akarok tőlük
világosságnak hivatni. _Őket_ – vakítani akarom: bölcseségem villáma!
szúrd ki a szemöket!
* * *

8.
Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik
erejükön fölülvalót akarnak.
Kívált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy
dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisitók és alakoskodók; –
– valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára
mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok
leplében.
Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendü emberek! Mert ma mi sem
értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség.
Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a „ma“? S a csőcselék nem tudja,
mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanúl ferde, az
mindig hazudik.
* * *

9.
Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor
szivüek! Ti nyílt szívüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a
„ma“ a csőcselék birodalma.
A mit a csőcselék valaha _okok_ nélkül megtanúlt hinni, vajjon ki
dönthetné meg azt néki okokkal?
És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná
teszik a csőcseléket.
És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanuval eltelve: „minő
erős tévedés harcolt érette?
A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők!
Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott.
Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még
távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok!
Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihült lelkeknek nem
hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.
* * *

10.
Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne _vitessétek_ magatokat
föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre!
Lóra szálltál? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon!
Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a te
_magasságodon_ fogsz megbotlani!
* * *

11.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk
viselősek.
Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a _ti_ felebarátotok?
És ha felebarátotokért cselekedtek is – még sem érette teremtetek!
Tegyetek le már egyszer erről az „ért“-ről, ti teremtők: éppen erényetek
akarja, hogy ne tegyetek semmit, valami_ért_, valami _végett_, valami
_miatt_. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket.
Csak a kis emberek erénye „a felebarátért“, az ő mondásuk „ma nékem,
holnap néked“ és „egyik kéz mossa a másikat“: – se jussuk, se erejük a
_ti_ önzéstekre!
A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása
vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és
táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti
„felebarátotok“; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.
* * *

12.
Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig
szült, tisztátalan az.
Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom
kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket.
Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak
kellett lennetek!
Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok
félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!
* * *

13.
Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a
valószinűségen felűl!
Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen
akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is?
S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben
apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek
tartsanak!
Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a
kedvét: mi volna, ha az ilyen szűzességet kivánna?
Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két,
vagy három asszony férje.
És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: „a szentek útja“ –
mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság!
Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem
hiszek neki.
A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat
is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság.
Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi?
_Körülöttük_ nemcsak az ördög garázdálkodott – hanem a disznó is.
* * *

14.
Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten,
ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok
félre. Egy _dobástok_ nem sikerült.
De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a
hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy
játékasztalnál, a hol csufolózás is járja?
És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is?
És ha magatok célt vétettetek – célt vétett-e ezzel – az ember is? És ha
az ember célt vétett: ám legyen! rajta!
* * *

15.
Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti
fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerűltek“?
Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg
magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!
S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti
félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek – az
ember _jövője?_
Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb
reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra
a fazékban?
Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni,
ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!
És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes
dolgokban, jól sikerűlt dolgokban!
Vegyétek magatokat körűl jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek!
Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít
remélni.
* * *

16.
Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a
ki mondá: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!“
Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett;
még a gyermek is talál itt arra okot.
Ám ő – nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket,
nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak
csikorgatását igéré nékünk.
Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz
gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való
volt.
De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy
nem szeretik őt. A nagy szeretet _nem akar_ szeretet: – az többet akar.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az,
csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével _veri_ ezt a
földet.
Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: –
nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!
* * *

17.