Im-ígyen szóla Zarathustra - 04

tenni: ám én átlátom a ti önzetlenségteket.
A „Te“ öregebb, mint az „Én“; a „Te“ már szentté avattatott, de még nem
az „Én“: ennélfogva felebarátjához tolong az ember.
Vajjon a közel-való felebarát szeretetét javallom-e néktek? Sokkal
szivesebben javallom néktek a közel-való felebarát kerülését és a
legtávolabbi szeretetét!
A közel-való felebarát szereteténél magasabbrendü a legtávolabbi és
jövendő szeretete; s az ember szereteténél magasabbrendü előttem a
dolgok és délibábok szeretete.
Ez a délibáb, mely előtted szállong, én vérem, szebb mint te; miért nem
adod néki húsod és csontjaid?
Átalljátok és nem szeretetitek magatokat eléggé: ezért a felebarátot
akarjátok szeretetre csábítani és tévedésével akartok aranyozkodni.
Bár csak átallnátok mindenféle felebarátot és szomszédjait; akkor
magatokból teremtenétek barátot és túlbuzgó szívét.
Tanut hívtok, ha magatokról jót akartok mondani; és ha rácsábítottátok,
hogy jót gondoljon rólatok, magatok is jót gondoltok magatokról.
Nemcsak az hazudik, a ki legjobb tudása ellenére beszél. És így
beszéltek ti magatokról társaságban és magatokkal elámítjátok a
szomszédot.
Im-ígyen szól a bolond: „az emberekkel való közlekedés elrontja a
jellemet, különösen, ha valakinek nincs“.
Az egyik azért megy a felebarátjához, mert magát keresi, a másik azért,
mert szeretné magát elveszejteni. A magatokhoz való hitvány szeretetek
teszi számotokra a magánosságot fogsággá.
A távolabbiak rovására megy az, hogy közel-való felebarátotokat
szeretitek; és ha már öten vagytok együtt, egy hatodiknak mindig meg
kell halnia.
Ünnepségteiket sem szeretem; fölös számú komédiást találék ott és
gyakorta a nézők is komédiás-módra viselkedének.
Nem a felebarátot hirdetem néktek, hanem a barátot. A barát légyen
néktek a föld ünnepe és az emberfölötti ember sejtése.
Hirdetem néktek a barátot és kicsorduló szívét. Ámde értened kell hozzá,
hogy spongya légy, ha kicsorduló szívektől akarsz szerettetni.
Hirdetem néktek a barátot, a kiben készen áll a világ, a jónak csészéje
– a teremtő barátot, a kinek mindig kész világa van elajándékozni
valója.
S valamiképen őt mint gyűrűt szétgördíté a világ, épúgy ujra
összegördíté gyűrűkbe, mint a jónak létesülését a gonoszból, mint a
célok létesülését a véletlenből.
A jövő és a legtávolabbi légyen mád oka: barátodban szeressed az
emberfölötti embert, mint okodat.
Én vérem, a közel-való felebarát szeretetét nem javallom néktek:
javallom néktek a legtávolabbi szeretetét.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A teremtő lélek útjáról.
Akarsz-e, én vérem, a magánosságba menni? Akarod-e a magadhoz vezető
utat keresni? Habozz még egy kevéssé és hallgass engem:
„A ki keres, az maga is könnyen elvész. Minden magánosság bűn“: így szól
a csorda. S te már régóta a csordához tartozol.
A csorda szava még te benned is hangozni fog. És ha mondod: „az én
lelkiösméretem már nem a tiétek“, panasz és fájdalom lészen az.
Lám, még ezt a fájdalmat is a közös lelkiösméret szülte: és ennek a
lelkiösméretnek utolsó pislogása izzik még búbánatotokban. De te kész
vagy búbánatod utját járni, a mely nem egyéb, mint a magadhoz vezető út?
Mutasd meg hát nékem, hogy járni van jogod és erőd!
Avagy uj erő és uj jog vagy? Első mozgás? Önmagából gördülő kerék?
Vajjon bírsz-e még csillagokat is kényszeríteni, hogy körülötted
forogjanak.
Óh, annyian szomjuhozzák a magasság kéjét! Annyi a nagyralátók görcse!
Mutasd meg nékem, hogy nem vagy a kéjt szomjazók és nagyralátók közül
való!
Óh, annyi a nagy gondolat, a mi csak azt teszi, a mit a fujtató: fölfú
és üresebbé tészen.
Szabadnak hívod magad? Vezérlő gondolatodat akarom hallani s nem azt,
hogy járomból menekedtél ki.
Olyan vagy-e, a kinek _szabad_ volt járomból kimenekülni? Sokan vannak,
a kik utolsó értéküket vetették el, ha szolgáló-készségüket elvetették!
Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik ezzel Zarathustra! De szemed
világosan hirdesse nékem: _mi végre_ vagy szabad?
Meg tudod-e magadnak adni a te „gonosz“-odat és a te „jó“-dat, tudod-e
akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és
törvényed bosszúlója?
Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének birájával és bosszúlójával.
Ezenképen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fagyos
lehelletébe.
Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a
reménységeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, valamikor
büszkeséged majd meggörbül és bátorságod fogat fog csikorgatni.
Valamikor jajongani fogsz: „egyedül vagyok!“
Valamikor magas tulajdonságaidat nem látod majd többé, alacsonyságuk
pedig egészen megközelít téged; még fenséged is megreszkettet majd,
miként egy kisértet. Kiáltani fogod: „minden hamis.“
Vannak érzelmek, a mik a magános életére törnek; mert ha ez nem sikerűl
nékik, magoknak kell meghalniok! De vajjon tudsz-e te gyilkos lenni?
Ösméred-e már, én vérem, ezt a szót: „megvetés.“ És annak a kinját, hogy
igazságosnak kell lenned olyanok iránt, a kik téged megvetnek?
Sokakat kényszerítsz, hogy megváltoztassák rólad való ismeretüket; ezt
mélyen róvásodra rójják. Közel jöttél hozzájuk és mégis odébbmenél, ezt
nem felejtik néked sohasem.
Te túlmégy rajtuk: ámde mennél magasabbra hágsz, annál kisebbnek lát az
irígység szeme. Legjobban gyülölik azonban a szárnyalót.
Hogyan lehetnétek irántam igazságosak! – így kell szólnod – én
igaztalanságtokat választom jussomúl.
Igaztalanságot és sarat dobnak ők a magános után: ámde, én vérem, ha
csillag akarsz lenni, azért nem szabad nékik haloványabban világítanod!
És óvakodj a jóktól és igazaktól! Szíves-örömest feszítik keresztre
azokat, a kik maguk találják fel erényeiket – gyűlölik ők a magánost.
Óvakodj a szent együgyüségtől is! Mi sem szent neki, a mi nem együgyü;
úgyszintén szeret játszani a tűzzel – a máglya tüzével.
Óvakodj szereteted rohamaitól is. Túlhamar nyujt kezet a magános annak,
ki utjába vetődik.
Olyik embernek nem szabad kezed adnod, csak öklöd: s akarom, hogy
öklödnek karma is legyen.
Ámde a legrosszabb ellenség, a kivel találkozhatsz, mindig önmagad lész;
magadra leselkedve barlangban és erdőben.
Magános, az önmagadhoz vezető utat járod! S önmagad mellett vezet utad
és hét ördögöd mellett.
Eretnek lész magadnak, bűbájos, jós, bolond, kételkedő, szentségtörő és
gonosztévő.
Kell, hogy magad égesd el magad tulajdon lángodban: hogyan akarsz ujjá
születni, ha nem levél előbb hamu!
Magános, te a teremtő utját járod: istent akarsz magadnak teremteni hét
ördögödből!
Magános, te a szerető utját járod: önmagadat szereted és ezért veted meg
magad, miként csak szeretők tudnak megvetni.
Teremteni akar a szerető, mivelhogy megvet! Mit tud az szeretetről, a
kinek nem kellett épen azt megvetnie, amit szeretett!
Szereteteddel menj magánosságodba és teremtéseddel, én vérem; s csak
későn fog utánad sántikálni az igazság.
Az én könnyeimmel menj magánosságodba, én vérem. _Szeretem azt, a ki
magamagán túl akar teremteni és így megyen tönkre._
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az öreg anyókáról és a fiatal nőről.
„Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit
rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?
Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most
magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?
Bizony, bizony, én vérem! – mondá Zarathustra – kincs adatott nékem: egy
kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha
száját fogom, annál hangosabban kiabál.
Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg
anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:
„Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla
nékünk a nőről.
Én pedig felelém néki: „A nőről csak férfiaknak beszéljünk.“
„De beszélj róla nékem is“ viszonzá; „elég vén vagyok, mindjárt
elfelejtem.“
És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:
A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek
neve „terhesség.“
A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a
férfinek?
Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt,
mint a legveszedelmesebb játékot.
A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb
balgaság.
Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi
állat; még a legédesebbjük is keserű.
A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint
a nő.
Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza,
némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!
Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz,
beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.
Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!
Reménységetek szava legyen: „hadd szüljem az emberfölötti embert!“
Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki
félelmet gerjeszt bennetek.
Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a
becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek,
mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.
A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s
minden más dolog értéktelen ő előtte.
A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak
rossz, de az asszonyi állat gonosz.
Kit gyűlöl a nő leginkább? – Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:
„Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős,
hogy egészen magadhoz ragadj.“ A férfi boldogsága: „_én_ akarok.“ A nő
boldogsága: „_ő_ akar.“ „Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a
világ“ – ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből
engedelmeskedik.
És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez.
Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.
Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg:
a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.
Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: „Sok kedveset monda Zarathustra
s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.
Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van
felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És
most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.
Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az
apróka igazság.“
„Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!“ – mondám én.
És im-ígyen szóla az öreg anyó:
„Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A mérges kigyó marásáról.
Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg
vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és
nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában fölordított. Midőn
kezét levette vala szeméről, ránézett a kigyóra: akkor az megismerte
Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. „Várj csak“
– mondá Zarathustra – „még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél
föl, utam még hosszú!“ „Utad még rövid“ – mondá a kigyó szomorún;
„mérgem öl.“ Zarathustra mosolyga: „Vajjon halt-e meg valaha sárkány
kigyóméregtől?“ mondá. „De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag,
hogy nékem ajándékozhasd!“ Ekkor a kigyó ujból nyaka körül tekerődzék és
nyaldosá sebét.
Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezék: És mi
a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?“ Zarathustra im-ígyen
válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hivnak a jók és igazak:
történetem erkölcstelen.
Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a rosszért: mivelhogy ez
megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami _jót_ tőn
veletek.
S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak
benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább
káromkodjatok ti is egy keveset!
És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf
látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom!
Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az
igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja!
Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem
egyszersmind sorsa és tisztessége a a törvénytörőnek, akkor büntetéstek
sem kell nékem.
Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz,
kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá.
Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a
bakót látom és hideg vasát.
Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálás szemű szeretet?
Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden
büntetést visel, hanem minden bűnt is!
Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment,
kivéve azt, a ki itél.
Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar
lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.
De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom
meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a
magamét.
Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy
remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne
vissza!
A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a
fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni?
Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha
ráadásul még meg is ölitek!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A gyermekről és a házaséletről.
Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem
ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély.
Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem
tőled: olyan ember vagy-e, a kinek _szabad_ gyermeket kivánni?
Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura
vagy-e? kérdezlek én.
Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az
elhagyatottság? Avagy a magaddal-békétlenség?
Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven
emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak.
Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy,
egyenesszögü termetre, lélekre.
Ne csak _tovább_ plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a
házasélet kertje!
Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket
– teremtőt kell teremtened.
Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az
_egyet_, a ki több mínt azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a
felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen
akarat akarói.
Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak
– ezek a fölöslegesek – házasságnak hívnak – óh, minek nevezzem azt?
Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben!
Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben!
Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a
menyországban köttetnek.
Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem
kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok!
Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit
nem ő illesztett egybe!
Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy
szülein sirjon!
Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére:
ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem.
Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és
egy liba párzanak.
Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot
ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a
társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá
társaságát: házasságának hívja ezt.
Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde
egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy
ettől még angyallá váljék.
Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök.
Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja.
Sok rövid életü bolondság – ez nektek a szerelem. És házasságtok sok
rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság.
Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne
együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja
egymást két állat.
De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas
izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek.
Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, _tanuljatok_ meg előbb
szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok.
Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást
gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot
benned, a teremtőben!
Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé:
mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot?
Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A szabad halálról.
Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán.
Még idegenűl hangzik e tanítás: „halj meg idejében!“
Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra.
Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében?
Vajha sohase született volna! – Ezt javallom én a fölöslegeseknek.
Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb
dió is azt akarja, hogy föltörjék.
Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál.
Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni.
A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és
fogadalmává válik.
Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és
fogadalmat tévőktől.
Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló
ne szentelne esküt az élőknek!
Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket
tékozolni.
Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó
haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő – és mégis úr módjára jön.
Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön
hozzám, mert _én_ akarom.
És mikor fogok akarni? – Kinek célja van és örököse, az a halált a
céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti
tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet
szentélyében.
Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák
fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek.
Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan
szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre
vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz
művészetet, hogy idején – távozzék.
Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól
tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.
Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó
napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg.
Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És
némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart
ifjan.
Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék
hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála.
Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak
ágán.
Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne
vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket.
Bár jönnének prédikátorai a _gyors_ halálnak! Ezeket tartanám igazi
viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom
prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt.
Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a
miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak!
Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú
halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy
túlontúl korán halt meg.
Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak
gyűlöletét – ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy.
Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán
megtanúlt volna élni és a földet szeretni – és nevetni is!
Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga
visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz,
hogy visszavonja!
De még nem érett meg. Éretlenűl szeret az ifjú, s éretlenül gyülöl
embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz.
A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb
búskomorság: jobban ért halni, élni.
Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent „nem“-et mondó,
ha már nincs ideje az „igen“-nek! Ezenképen ért halni, élni.
Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt
kérem lelketek mézétől.
Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal
földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok.
Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért
jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban
légyen nyugodalmam, a mi szűlt.
Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti
öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat.
Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát
dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön:
engedelmetek kérem érte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az ajándékozó erényről.

1.
Mikoron Zarathustra bucsút vőn a várostól, mely szívének kedves vala és
a mely „tarka tehén“-nek nevezteték – sokan követték, a kik
tanítványainak mondák magukat és kikisérték őt. Igy érének egy
keresztúthoz: akkor Zarathustra megmondá nékik, hogy immár egyedül
szeretne menni, mivelhogy az egyedül-járás barátja vala. Tanítványai
pedig bucsúajándékul botot adának néki, a melynek aranyos fogóján kigyó
tekerőzék a nap körül. Zarathustra örvende a botnak és rátámaszkodék;
majd im-ígyen szóla tanítványaihoz:
Mondjátok csak: hogyan lőn az arany a legmagasabb értékü? Nemdenem
azért, mivelhogy nem közönséges és nem hasznos és ragyogó és szelíd
fényü: mindig ajándékozza magát?
Csak mint a legmagasabb erény képmása lőn legmagasabb értékü az arany.
Aranyosan ragyog az ajándékozó tekintete. Aranyos fény köt békét hold és
a nap között. Nem közönséges a legmagasabb erény és nem hasznos, ragyogó
és szelíd fényü: az ajándékozó erény a legmagasabb erény.
Valóban belétek látok, tanítványaim: hozzám hasonlatosan az ajándékozó
erényre törekedtek. Avagy mi közetek volna macskákhoz és farkasokhoz?
Azt szomjuhozzátok, hogy magatok legyetek áldozatok és ajándokok: és
ennek okáért szomjuhozzátok, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok.
Olthatatlanúl szomjuhoz lelketek kincseket és klenódiumokat, mivelhogy
olthatatlanúl szomjuhozza az ajándékozást.
Mindeneket magatokhoz és magatokba kényszerítetetek, hogy a ti
forrástokból áramoljanak vissza mint szeretetetek adományai.
Valóban, minden érték rablójává kell válnia az ilyen ajándékozó
szeretetnek; de üdvözlöm és üdvözítőnek mondom ezt a vágyakozást.
Van más vágyakozás, egy ágról-szakadt, éhező, a mely mindig lopni akar,
a betegek amaz önzése, a beteg önzés.
A tolvaj szemével tekint minden ragyogóra, az éhség kínjával méri azt, a
kinek bőven van ennie, s mindig az ajándékozó asztala körül somfordál.
Betegség beszél az ilyen éhségből és láthatatlan elfajzás; nyomorú
testből beszél az önzésnek ez a tolvaj éhsége.
Mondjátok, én vérem: mi rossz nékünk és legrosszabb? Nemdenem ez az
_elfajzás?_ – És elfajzást keresünk, valahol az ajándékozó lélek
hiányzik.
Fölfelé megy az útunk, a fajtól át a felsőbbrendű fajhoz. De borzalom
nékünk az elfajuló lélek, a melyik így szól: mindent magamnak.
Fölfelé szárnyal a mi lelkünk: im-ígyen hasonlata testünknek, egy
fölemeltetés hasonlata. Az ilyen fölemeltetések hasonlatai az erények
nevei.
Im-ígyen megy át a test a történeten, mint létesülő és harcoló. És a
lélek – mije néki? – harcainak és diadalainak hirnöke, bajtársa és
visszhangja.
Hasonlat a jó és gonosz minden neve: egyik sem mond ki mindent,
valamennyi csak intelem. Balga, a ki tudást kiván tőlük!
Figyeljetek, én véreim, minden órára, valamikor lelketek hasonlatokban
akar beszélni: mert ez erényetek forrása.
Testetek ekkor fölemelkedék és föltámada; gyönyörével elragadja a
lelket, hogy teremtővé válik és becsül és szeret és mindenekkel jót
tészen.
Ha szívetek megtelik és szélesre áradva hömpölyög, hasonlatosan a
folyamhoz, áldás és veszedelem a mellette lakozóknak: ez a forrása
erényeteknek.
Ha fölemelkedtek dicséret és korholás fölé és akaratotok úgy akar
parancsolni mindeneknek, valamiképen a szerető lélek akarata: ez a
forrása erényeteknek.
Ha a kellemeset megvetítek és a puha ágyat és nem tudtok magatoknak a
puha dolgoktól elég távolra ágyazni: ez a forrása erényeteknek.
Ha egyetlen akarat akarói vagytok és minden szükségnek ez a kénye nektek
kénytelenség: ez a forrása erényeteknek.
Valóban, új jó és gonosz ez! Valóban mély zúgás, új forrás hangja!
Hatalom az, ez az új erény; vezérlő gondolat és körülötte bölcs lélek:
aranyos nap és körülötte a megismerés kigyója.
* * *

2.
Zarathustra itt egy kevéssé elhallgatván, szeretettel nézett
tanítványaira. Annakutána im-ígyen folytatá beszédét, – és hangja
elváltozék:
_Maradjatok hívek a földhöz_, én véreim, erényetek hatalmával!
Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét!
Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok.
Ne engedjétek, hogy azok elröpüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök
falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény!
Hozzám hasonlatosan, vezessétek az elröpült erényt vissza a földre –
igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét,
emberi értelmét!
Százszor röpült el és tévedett eddigelé az elme, valamiképen az erény.
Óh, testünkben még mindig bennlakozik mindez a sok agyrém és tévedés:
testté és akarattá lőn benne.
Százszor próbálkozott és téveszté az utat eddigelé az elme, valamiképen
az erény. Igen, próbatét vala az ember. Óh, sok tudatlanság és balhit
lőn bennük testté!
Az évezredeknek nemcsak értelme – őrülete is ki-ki tör rajtunk.
Veszedelmes dolog örökölni.
Még lépésről-lépésre harcolunk a vakeset-óriással, és az egész
emberiségen eladdig az esztelenség, ész-nélküliség uralkodék.
Elmétek és erényetek szolgálja a föld értelmét, én véreim: és kezetek
által helyeztessék ujonnan mindenek értéke! Ennek okáért legyetek
vitézlők! Ennek okáért legyetek teremtők!
Tudással tisztúl a test; tudással próbálkozva magasztosúl; a megismerő
minden ösztöne szentté avatódik; az emelkedett lelke vidor lészen.
Orvos, segíts magadon: akkor még betegeden is segítsz. Az légyen legjobb
segítsége, hogy szeme lássa azt, aki önmagát meggyógyítja.
Ezer ösvény van még járatlan, ezer egészség és rejtett szigete az
életnek. Kimeríttetlen, fölfedezetlen még mindig az ember és az emberi
föld.
Vigyázzatok és figyeljetek, ti magánosok! A jövő felől szelek jőnek
titkos szárnycsapással és a fínom fülekhez jó üzenet megyen.
Ti, a ma magánosai, ti, kik kiváltok, egykoron egy nép leendetek:
belőletek, kik magatokat választátok ki, támadand a választott nép és
belőle ez emberfölötti ember.
Valóban, a gyógyulás helye leend még a föld! És immár uj illat