Im-ígyen szóla Zarathustra - 12

való, annak emlékezete visszanyúlik tán a nagyapjáig, – a nagyapjával
pedig megszűnik néki az idő.
Im-ígyen minden múlt ki van szolgáltatva; mivelhogy eljöhet az idő, a
mikor a csőcselék leend az úr és sekély vizekbe fojt majd minden időt.
Ezért, óh én véreim, ezért kell egy _uj nemesség_, a mi minden
csőcseléknek és minden zsarnoknak ellensége és a mely uj táblákra
ujonnan írja ezt a szót: „_nemes_“.
Sok nemesre van szükség és sokfajta nemesre, _hogy nemesség lehessen!_
Vagy, miként egykor hasonlatképen mondám: „Éppen az az isteni, hogy
vannak istenek, de nincs isten!“
* * *

12.
Óh, én véreim, uj nemességre avatlak és utallak titeket: kell, hogy
nemzői és tenyésztői és magvetői legyetek a jövendőnek, –
valóban, nem olyan nemességre, a mit kalmármódra kalmárpénzen
megvehettek: mivelhogy csekély az értéke mindennek, valaminek ára
vagyon.
Ezentúl ne az adja becsületetek, a honnan jöttök, hanem a _hová_ mentek!
Akaratotok és lábatok, a mely túl akar rajtatok menni – adja uj
becsületetek!
Bizony, bizony, ne az, hogy fejedelmet szolgálátok – mit nekünk még a
fejedelmek! – vagy hogy annak, a mi fennáll, védőbástyái levétek, hogy
szilárdabbúl álljon!
Ne az, hogy nemzetségtek az udvarnál udvaronccá lőn és ti megtanultatok
iromba flamingóhoz hasonlatosan, órákhosszat, sekély tavakban állani:
– mert állani-_tudni_ érdem az udvaroncoknál; és minden udvaronc azt
hiszi, a halál utáni boldogsághoz tartozik, – hogy _szabad lesz_ ülnie!
S ne az, hogy egy lélek, a kit ők szentnek magasztalnak, eleiket szent
földre vezette, a melyet én nem magasztalok „szent föld“-nek: mivelhogy
azon a földön, a hol a fák legrosszabbja nőtt vala: a keresztfa – nincs
mit szentnek magasztalni! – és valóban, bárhová vezeté ez a „szentlélek“
lovagjait, hadaik _élén_ mindig – kecskék és libák és kótyagos fejűek
futának!
Óh, én véreim, nemességtek ne _hátra_ tekintsen, hanem _ki, előre!_
Száműzetve legyetek minden szülő- és öregszülő-földről!
A _gyermekföldet_, gyermekeitek földjét szeressétek: ez a szeretet
légyen uj nemességtek, – a fölfedezetlen, a legtávolibb tengereken fekvő
földeket! Azt mondom néktek: ezt keressék, keressék szüntelenűl
vitorláitok!
* * *

13.
„Minek élni? Minden hívságos! Élni annyi mint szalmát csépelni; élni
annyi mint megégetődni és még sem melegedni.“
Ilyen ócska fecsegés ma még mindig „igazság“-számba vétetik; s hogy
ócska és dohosszagú _éppen ezért_ nagyobb a tisztelete. A korhadás is
nemesít. – Gyermekeknek szabad így beszélniök: ők _kerülik_ a tüzet,
mert megsütötte őket! Sok a gyerekes a bölcseség salabektereiben.
És ha ki mindig „szalmát csépel“ hogy szólhatná meg a csépelést! Az
ilyen bolondnak be kellene kötni a száját!
Az ilyenek asztalhoz ülnek, de nem hoznak semmit se magukkal, még
derekas étvágyat sem: és íme igy szólják meg a világot: „Mínden
hivságos!“ De jól enni, jól inni, óh én véreim, valóban nem hívságos
művészet!
Törjétek, törjétek össze nékem a sohasem vigadók tábláit!
* * *

14.
„A tisztáknak minden tiszta“ – úgymond a nép. Én pedig mondom néktek: a
disznóknak minden disznósággá válik!
Ennek okáért prédikálják a rajongók és fejhorgasztók, a kik szivüket is
lehorgasztják: „maga a világ is sáros szörnyeteg.“
Mert ezek mind tisztátalan lelkűek; különösen pedig azok, a kik nem
ismernek nyugodalmat, pihenést, hanemha _hátúlról, túlról_ nézik a
világot, – ezek a túlvilág-hivők.
Nékik szemökbe mondom, bárha nem hangzik kedvesen: a világ abban
hasonlít az emberhez, hogy hátulja van – _ennyi_ igaz!
Igaz, van a világon sok sár: _ennyi_ igaz! De azért a világ még nem
sáros szörnyeteg!
Van abban bölcseség, hogy a világon sok pocsolya bűzlik: de az utálat
maga szárnyakat növel és forrástsejtő erőket!
A legjobban is van még valami utálatos, és a legjobb is még valaki, a
kit túl kell szárnyalni!
Óh, én véreim, sok bölcseség vagyon abban, hogy sok sár vagyon a
világon!
* * *

15.
Hallám, hogy kegyes túlvilág-hivők ilyeténkép beszélnek
lelkiismeretükhöz és pedig rosszaság, hazugság nélkül, – jóllehet nincs
a világon rosszabb, sem hazugabb:
„Hagyd a világot! Egy ujjadat se emeld reá!“
„Hadd őket, hadd fojtogassák, szurdossák, nyúzzák, vakarják egymást: egy
ujjadat se emeld ez ellen! Ez majd megtanítja őket, hogy lemondjanak a
világról.“
– Törjétek, törjétek össze nékem, óh én véreim, a kegyeseknek ez ódon
tábláit! Szedjétek ízekre igéitekkel a világot ócsárlók igéit!
* * *

16.
„A ki sokat tanúl, az megtanúlja, hogy letegyen minden heves
kivánságról“ – ezt sugdossák egymásnak ma minden sötét utcában.
„A bölcseség elfáraszt, semmi sem éri meg a fáradságot; ne kivánkozz
semmi után!“ – ezt az uj táblát találám még nyilt piacokon is.
Törjétek össze, én véreim, törjétek össze ez az _uj_ táblát is! A
világot únók függeszték oda és a halál prédikátorai és a porkolábok:
mert íme az rabigába hajtó prédikáció is!
Mivelhogy rosszúl tanulának és nem a legjobbat és mindent túlontúl korán
és mindent túlontúl hamarosan; mivelhogy rosszúl _evének_, azért ronták
el gyomrukat,
– mert rossz gyomor a szellemük: _az_ javalja a halált! Mert bizony,
bizony: a szellem gyomor!
Az élet az öröm kútfeje: de a kiből rossz gyomor szól, a búbánat apja,
ennek minden forrás mételyes.
Megismerni: _öröm_ az oroszlán akaratának! De a ki elfáradt, azon idegen
akarat az úr s minden hullám játszadozik véle.
És az mindig a gyenge emberek természete, hogy eltévednek utaikon. És
végezetre még azt kérdezi fáradságuk: „miért menénk valaha egyáltalában
utakon! Minden egyre megy!“
_Ezek_ fülének kedves az íge: „Semmi sem éri meg a fáradságot! Ne
akarjatok!“ De ez rabigába hajtó prédikáció.
Óh, én véreim, friss pezsgő szél Zarathustra minden fáradt utasnak; még
sok orrot csavarint tüsszentésre!
S még falakon is átfú az én szabad lehelletem, és börtönökbe és
bebörtönzött lelkekbe!
Az akarat felszabadít: mivelhogy akarni annyi, mint alkotni: így tanítom
néktek. És _csak_ a végre tanuljatok, hogy alkothassatok.
És még a tanulást is csak tőlem _tanuljátok_, a jóltanulást! – A kinek
füle van, az hallja!
* * *

17.
Itt áll a csolnak, – oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. – De
vajjon ki akar ebbe a „talán“-ba beszállani?
Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek
hát világ-únottak!
Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg! Még mindig a földet
sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba!
Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: – egy-egy apró földi vágy ül még
rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett
földi örömnek?
Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért
kell a földet szeretni.
És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble:
hasznos és kellemes is egyszersmind.
De ti világ-unottak! Ti föld restjei!
Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba
kedvet önteni.
Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megúnt a föld,
akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És
ha nem akartok ismét vigan _futni_, úgy szálljatok poklokra!
Ámde nagyobb _bátorság_ kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze,
mint uj versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.
* * *

18.
Óh, én véreim, vannak táblák, miket az elfáradás és vannak táblák, miket
a bűzlő lustaság teremtett: bárha egyformán beszélnek is, nem akarják,
hogy egyformán hallgassák őket.
Lássátok ezt az elepedőt! Már csak arasznyira van céljától, de nagy
fáradságától dacosan lecsücsült a porba: ez a bátor!
Nagy-fáradtan ráásít útra, földre, célra és önmagára: egy tapodtat sem
akar tovább tenni, – ez a bátor!
Ime a nap ráizzik és ebek nyaldossák verejtékét: de ő itt hever dacosan
és inkább eleped!
Valóban, még hajánál fogva kell majd egébe felhúznotok ezt a hőst!
De jobb, ha fekve hagyjátok ott, a hová feküdt vala, hogy rájöjjön
szemére az álom, a vigasztaló, üdítő záporával:
Hagyjátok fekve, valamíg magától fölserken, – a míg magától visszavon
minden fáradtságot és mindazt, a mi fáradságot hirdet belőle!
Csak az ebeket kergessétek el tőle, én véreim, a lusta sompolygókat és a
dongó légysereget: –
– a „müveltek“ mindezt a dongó raját, a mi minden hős verejtékén –
lakmározik.
* * *

19.
Köröket vonok magam köré és szent határokat; egyre kevesebben hágnak föl
velem egyre magasabb hegyekbe: hegységet építek egyre szentebb
hegyekből.
De bárhová hágtok is velem, én véreim: vigyázzatok, hogy ne tartson
veletek _élőskődő_!
Az élősködő, csúszómászó, simulékony féreg, a mi beteg, kisebzett
gödreiteken akar hízni.
És _az_ a mestersége, hogy kiszimatol föltörekvő lelkeket, a mikor
fáradtak: bánatotokba, kishitetekbe, gyöngéd szemérmetekbe rakja ronda
fészkét.
Valahol gyönge az erős, túlszelid a nemes, odarakja fészkét: az élősködő
ott lakik, a hol a Nagynak apró kisebzett gödrei vannak.
Mi minden létező legmagasabb példánya s mi a legalacsonyabb? Az élősködő
a legalacsonyabb; a ki pedig a legmagasabb példány, az táplálja a
legfőbb élősködőt.
Az a lélek, a melyiknek leghosszabb a lajtorjája és a legmélyebbre
nyúlik: miképen lehetne, hogy ne ezen ülne a legtöbb élősködő?
– a legterebélyesebb lélek, a melyik legtávolabbra tud önmagában futni,
tévelyegni, kalandozni; a legszükségszerübb, a mely csupa kedvből rohan
a véletlenbe: –
– a létező lélek, a melyik a létesülésbe merül; a bíró lélek, a melyik
az akaratba és kivánságba _akar_ merülni: –
– az örvényből menekülő, a melyik enmagát a legtávolibb körben ujra
utóléri; a legbölcsebb lélek, a melyet a bolondság legédesebben unszol:
–
– az enmagát legjobban szerető, a melybe minden dolog áramlik és
visszaáramlik és árad és apad: óh miképen lehetne, hogy ne a
_legmagasabb lelken_ rágódnának a leghitványabb élősködők?
* * *

20.
Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még
taszítsátok is!
A „ma“ minden dolga – esik, szétesik: ki akarná még tartani! De én – én
még taszítani is _akarom_!
Ösméritek, milyen élvezet köveket gurítani meredek mélységbe? A „ma“
emberei, lássátok, mint gurulnak mélységembe!
Előjátéka vagyok jobb játékosoknak, óh én véreim! Példájuk!
_Cselekedjetek_ példámra!
És a kit nem tanítottok meg röpülni, azt tanítsátok meg – _gyorsabban
esni_!
* * *

21.
Szeretem a bátrakat: de nem elég, hogy üss, vágj, – azt is kell tudnod,
_kit_ ütsz-vágsz!
És gyakorta több bátorság kell ahhoz, hogy szablyádat hüvelyében tartsad
és ellépkedj valaki mellett, _hogy_ méltóbb ellenfélre gyüjtsd erődet!
Csak olyan ellenségetek legyen, a ki gyülöletreméltó, de nem olyan, a ki
megvetendő is: büszkéknek kell lennetek az ellenségetekre: erre
tanítálak már egyszer.
A méltóbb ellenségre gyüjtsétek erőtöket, barátim! Ezért sok mellett el
kell lépnetek. – Különösen a sok csőcselék mellett, a ki népről,
népekről lármáz fületekbe.
Tartsátok tisztán a szemeteket az ő érveiktől, amelylyel valamit
védenek, támadnak. Sok itt az igazság, sok itt a hamisság: a ki nézi,
dühre gerjed.
Belénézni, beléverni – az itt egy dolog; ezért távozzatok az erdőbe és
altassátok el szablyátokat!
Menjetek _a ti_ utatokra! Hadd menjenek a nép és népek a magukén! –
valóban sötét utakon, miken nem villog a reménység egyetlen sugara.
Hadd uralkodjék itt a kalmár, a hol minden, a mi még fénylik – kalmár
aranya! Nem a királyok korát éljük: a mi ma népnek nevezi magát, nem
érdemel királyt.
Lám, mint cselekednek ezek a népek maguk is a kalmárok példájára: még
minden szemétből is fölszedik a legapróbb hasznot!
Egymásra lesegetnek, egymástól lesegetnek el egyetmást – ezt „jó
szomszédság“-nak hivják. Óh boldog, távoli idők, a mikor a nép azt
mondá: „_úr_ akarok lenni a népeken!“
Mert, én vérem: uralkodjék a legjobb; a legjobb _akar_ is uralkodni! És
valahol máskép hangzik az íge, ott – _nincs_ meg a legjobb.
* * *

22.
Ha _azok_ – ingyen kapnának kenyeret! Óh, jaj! Mi után orditoznának
_azok_! Kenyérkereset: ez az ő igazi mulatságuk; s hadd keressék
keservesen!
Ragadozók ők: „munká“-jukban is van még rablás, keresetükben – is van
még rászedés! Hadd keressék hát keservesen!
Legyetek hát jobb ragadozók, finomabbak, okosabbak, _emberhez
hasonlóbbak_; mert az ember a legjobb ragadozó.
Már minden állat erényeit elragadta az ember: mivelhogy minden állat
közt az ember sorsa volt a legkeservesebb.
Már csak a madarak vannak fölötte. S ha az ember még röpülni is
megtanúl, óh jaj, vajjon _hova föl_ – röpülne ragadozó kedve!
* * *

23.
Ilyennek akarom a férfit és a nőt: derék harcosnak az egyiket, derék
szülőnek a másikat, s mindkettőjüket derék fejen-lábon táncolónak.
És kárbaveszett napunk légyen, a midőn nem táncoltunk egyszer! És hazug
légyen nékünk minden igazság, a melyet nem kisért nevetés.
* * *

24.
Házasságkötéstek: vigyázzatok, ne legyen rossz kötés! Nagyon hamar
kötétek: ezért _következik_ belőle házasság-törés!
És még jobb a házasság-törés, mint a házasság-hajlás,
házasság-hazudtság! – Egyszer egy asszony ezt mondta nékem: „igaz, hogy
megtörtem a házasságot, de előbb a házasság tört meg – engem!“
A rosszúl párosítottakat mindig a leggonoszabb bosszúvágyóknak látám:
mindenkin megtorolják, hogy már nem futkoshatnak külön-külön.
Ennek okáért akarom, hogy a becsületesek így szóljanak egymáshoz: „most
szeretjük egymást: _lássuk_, hogy megőrizzük szeretetünket! Avagy
igéretünk bal-látás volna?“
– „Adjatok nékünk haladékot és rövid házasságot, hogy lássuk, vajjon
rátermettünk-e a nagy házasságra! Nagy dolog az, mindig négyszemközt
lenni!
Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne
szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást
tanácsolnék és beszélnék!
Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem _fölfelé_ – erre, óh véreim, erre
segítsen titeket a házasság kertje!
* * *

25.
A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait
fogja keresni és uj eredeteket.
Óh, én véreim, egy kevéssé és _uj népek_ támadnak majd és uj források
zuhognak uj mélységekbe.
Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső
erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!
A föld rengése uj forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új
források fakadnak.
És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, _egy_ szív sok
sóvárgónak, _egy_ akarat sok eszköznek,“ – köréje nép sorakozik, azaz:
sok próbálkozó.
Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni – ez _tétetik itt próbára!_
Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és
ujra próbálással!
Az emberi társadalom: próbálkozás – ezt tanítom – hosszas keresés: de a
parancsolót keresi! –
– próbálkozás, óh én véreim! És _nem_ „társadalmi szerződés“! Törjétek
össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a
szavát!
* * *

26.
Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi
jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? –
– nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk
már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még
keresnek!
Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb
kár!
És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a
legkárosabb kár.
Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt
mondá: „farizeusok.“ De nem érték meg őt.
Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük
kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs.
Az igazság pedig ez: _kell_, hogy a jók farizeusok legyenek, – nincs más
választásuk!
_Kell_, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál
ki magának! Ez az igazság!
S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét
és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyülölnek legjobban?“
A _teremtőt_ gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska
értékeket, a törőt – törvénytörőnek hívják.
A jók ugyanis – nem _tudnak_ teremteni: ők mindig a vég kezdete: –
– keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák
maguk_nak_ a jövőt, – keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!
A jók – ők mindig a vég kezdete valának.
* * *

27.
Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az
„utolsó emberről“ mondék? – –
Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét?
Nemdenem a jók és igazak?
Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! – Óh, én
véreim, és megértétek-e ezt az igét?
* * *

28.
Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?
Óh, én véreim, mikoron azt mondám néktek, hogy törjétek össze a jókat és
a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.
És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy
betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.
Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének néktek a jók; a jók
hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig
összehazudának és elgörbítének mindent a jók.
Ámde, a ki ezt a földet fölfedezé, hogy „ember“, az fölfedezé ezt a
földet is, hogy „az ember jövendője“. Ime, legyetek tengerjáró hajósok,
derék és türedelmes hajósok!
Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel
járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni!
A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén
hajósszívek.
Mit nekünk a szűlőföld! _Oda_ tart kormányrudunk, a hol _gyermekeink
földje_ van! Oda felé, oda _ki_ viharzik, tengernél viharosabban, a mi
nagy vágyódásunk!
* * *

29.
„Miért vagy oly kemény!“ – mondá egyszer a gyémántnak a fűtőszén –
„avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?“
Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek _én_
títeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?
Miért vagytok oly lágyak, tágítók és engedékenyek? Miért vagyon annyi
hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet
pillantástokban?
És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen –
győzhetnétek ti velem?
És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és
szétvágni: miképen – teremthetnétek vélem egykoron?
Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket
rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra –
– boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, –
keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény,
hanemha a legnemesebb.
Ezt az uj táblát függesztem fölétek, óh én véreim: _Legyetek kemények!_
* * *

30.
Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te
szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!
Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő! Te fölöttem
lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!
És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, – hogy
kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a
győzedelme!
Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek
lába nem tántorodék meg és felejtett el – állani!
– Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett,
mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: –
– kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó
íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: –
– csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított
megsemmisítő napsugár-nyilaktól: –
– nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!
Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, _én_ szükségszerűségem!
Tartogass engem nagy győzedelemre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A lábbadozó.

1.
Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra,
mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá
magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem
akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy
állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdékból, a
melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat
elsuhana, – röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába
vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:
Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és
reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd
fölkukorékol téged!
Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van
itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!
És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj
engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.
És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az _én_
természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt
parancsoljam nékik: aludjanak tovább!
Mozdúlsz, nyujtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell
nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!
Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör
szószólója – téged szólítlak, legrejtettebb gondolatom!
Üdvöz legyek! Jősz, – hallak! Mélységem _beszél_, utolsó mélységem
ragadtam napvilágra!
Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet – – ha! engedd! Haha! – – Utálat,
utálat, utálat – – – óh jaj nékem!
* * *

2.
Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és
sokáig élettelenűl feküvék. Midőn pedig ujra magához tért, sápadt vala
és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig
vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a
sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt,
odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga
és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok
között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy
nehezen rabolt a pásztoroktól.
„Óh Zarathustra“ – mondák – „imhol már hét napja fekszel így, nehéz
pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?
Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz
illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad
szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül
maradtál, – lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!
Talán uj megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős
tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt“. –
– Óh, állataim, – felelé Zarathustra – csak fecsegjetek im-ígyen tovább
és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ
nekem már virágoskert.
Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem
szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét
vannak választva?
Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek
másvilág.
S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a
legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.
Számomra – hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivűl-való! De ezt
elfelejtjük minden hangnál; mily kedves, hogy feledünk!
Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az
ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol
az ember mindenek fölött.
Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka
szivárványon táncol szeretetünk. –
– „Oh Zarathustra“ – felelék az állatok viszontag, – „azoknak, kik a
magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek,
mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak – és visszajőnek.
Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal,
minden ujra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.
Minden eltörik, minden ujra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül
föl a létnek. Minden elválik, minden ujra üdvözli egymást; örökké hű
marad magához a lét gyürűje.
Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt“ körül az „ott“
golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az örökkévalóság
örvénye.“ –
– Óh ti csélcsapok és kerepelők! – válaszolá Zarathustra és ujra
mosolygott, – mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: –
és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én
leharaptam a fejét és elköptem magamtól.
És ti – ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan
fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.
_És ti még végig nézitek mindezeket?_ Óh állataim, hát ti is kegyetlenek
vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek
cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.
Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig
boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn
földi menyországává.
Ha a nagy ember ordít –: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg
a szájából. Ő azonban „részvétének“ hívja.
A kis ember, különösen a költő – mi buzgón vádolja az életet szavakkal!
Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden
vádban rejlik!
Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz
engem? – mondja az orcátlan – „várj még egy keveset, még nincs számodra
érkezésem“.
Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy
valami „bünös“-nek és „kereszthordó“-nak és „vezeklő“-nek hívja magát,
ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!
És én magam, – talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim,
csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb
is kell a maga javára, –
– hogy minden legrosszabb teszi legjobb _erejét_ és a legmagasabbat
alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá _és_
gonoszabbá váljék: –
Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember
gonosz, – hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:
„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy
legnagyobb jósága oly kicsiny!“
Az embertől rám jött nagy csömör – _az_ fojtogatott és mászott torkomba:
és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem
érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.“
Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros
szomorúság, a mely ásító szájjal beszélt. „Örökkön-örökké visszatér az
ember, akibe belefáradtál, a kis ember“ – így ásíta szomorúságom és
vonszolá lábát és nem tudott elaludni.
Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden
élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.
Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni,
sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott
és panaszkodott éjjel-nappal: – „óh, az ember örökkön-örökké visszatér!
A kis ember örökkön-örökké visszatér!“ –
Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb
embert: túlságosan hasonlítának egymáshoz, – nagyon is emberi vala nékem
még a legnagyobb is!
Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! – Ez vala embercsömöröm! És még a
legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való
csömöröm!
Óh, utálat! utálat! utálat – –
Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy