Im-ígyen szóla Zarathustra - 01

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÖNYVTÁR
IM-IGYEN SZÓLA ZARATHUSTRA.
TÁRSADALOMTUDOMÁNYI
KÖNYVTÁR
NIETZSCHE
IM-IGYEN SZÓLA ZARATHUSTRA
1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
IM-IGYEN SZÓLA
ZARATHUSTRA.
IRTA
NIETZSCHE FRIGYES
FORDITOTTA
DR. WILDNER ÖDÖN.
1908.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
BUDAPEST, IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
LÉGRÁDY TESTVÉREK KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.
Feleségemnek és kicsinyeimnek,
Zarathustra egyik fejezetéről emlékezvén…
U. W. Ö.



Im-ígyen szóla Zarathustra. Első rész.


Zarathustra előljáró-beszéde.

1.
Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának
tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem
fáradt belé tiz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében,
egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen
szólítá meg:
„Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a
kiknek világosságot adsz!
Tiz évig jövél ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad
nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel,
elvevők fölösleged és áldánk téged érette.
Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet
gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak.
Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra
örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban.
Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a
tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag
csillagzat!
Te hozzád hasonlatosan _le_ kell szállnom, így mondják ezt az emberek,
akikhez _le_ akarok szállani.
Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos
boldogságot is.
Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan
folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét!
Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar
lenni.“
Im-ígyen kezdődék Zarathustra _le_szállása.
* * *

2.
Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába.
Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki
elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És
az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát:
„Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala.
Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében.
Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek
vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését?
Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang
utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára?
Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van
Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban,
miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz
lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?“
Zarathustra felelé: „Szeretem az embert.“
„S én“ – monda a szent – „ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem
azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szerettem az embert?
Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan
tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem.“
Zarathustra felelé: „Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az
embereknek.“
„Ne adj nékik semmit“ – mondá a szent. – „Inkább végy le róluk valamit
és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is
üdvös lészen!
S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd
őket még ezért is koldulni.“
„Nem“ – felelé Zarathustra, – „én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok
eléggé szegény.“
A szent nevete Zarathustrán, és így szóla:
„Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt
és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk.
Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen,
amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt:
ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj?
Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz
mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a
madarak között?“
„És mitévő a szent az erdőben?“ – kérdezé Zarathustra.
Felelé a szent: „Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök,
kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.
Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én
istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?“
Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: „Vajjon mi
adni-valóm volna számotokra! De ereszszetek el gyorsan, hogy csak ne
vegyek el tőletek semmit!“ És ilyeténképen elválának egymástól, az
aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet.
Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez:
„Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem
hallott volna arról, hogy _isten meghalt?!_“

3.
Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdők mellett
fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyűlve: mert híre ment
vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez:
_Hirdetem néktek az emberfölötti embert_. Az ember olyas valami, a minek
fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek?
Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmulót: ti pedig ennek a
nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá,
semhogy az embernek fölébe kerüljetek?
Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy
ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy
fájdalmas szégyen.
Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a
féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb
akármelyik majomnál.
De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény
növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy
kisértetekké avagy növényekké legyetek?
Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek!
Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti
ember _legyen_ a föld értelme!
Kérve kérlek benneteket, véreim, _maradjatok hívek a földhöz_ és ne
higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek.
Méregkeverők ők tudván, tudatlan.
Az élet megvetői ők, haló-félben levők ők és maguk is megmérgezettek, a
kiket megelégelt a föld: hadd pusztúljanak tehát!
Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten
meghalt és ekkor kihalának ezek a vétkezők is. Most a legborzasztóbb: a
föld ellen vétkezni és a „kifürkészhetetlen“ beleit többre tartani, mint
a föld értelmét!
Hajdanta a lélek megvetette a testet és akkoron ez a megvetés volt a
legmagasabb dolog: – soványnak, iszonyatosnak, kiéhezettnek akarta a
testet. Azt gondolta, hogy loppal így szabadúlhat a testtől és a
földtől.
Óh, ez lélek maga is sovány, iszonyatos és kiéhezett volt: és
kegyetlenség vala ennek a léleknek az ő gyönyörűsége!
Azonban mondjátok még ti is, én véreim: mit nyilvánít testetek a
lelketekről? Nemdenem lelketek is csak szegénység, szenny és hitvány
kedvtelés!
Bizony, bizony; az ember szennyes folyam. Tenger legyen valaki, hogy
szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék össze-vissza.
Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a tenger, belé
merűlhet alá nagy megvetéstek.
Mi a legnagyobb, a mit megérhettek? Ez: a nagy megvetés órája. Az óra, a
melyben még boldogságtokat is megutálhatjátok, valamint értelmeteket és
erényeteket.
Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én boldogságom! Szegénység az,
szenny és hitvány kedvtelés. Pedig éppen boldogságomnak kellene igazolni
a létet!“
Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én értelmem! Vajjon éhezi-e az
igazságot, miként az oroszlán az ő táplálékát? Szegénység az, szenny és
hitvány kedvtelés!“
Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az én meggyőződésem! Még sohasem
gerjesztett vala őrületre. Mennyire bele fáradtam az én jómba és
gonoszomba! Mindez szegénység, szenny és hitvány kedvtelés!“
Az óra, a mikor mondjátok: „Mit ér az igazságosságom! Nem látom, hogy
izzó parázs lennék. Ámde az igazságos ember izzó parázs!“
Az óra, a melyben mondjátok: „Mit ér az én részvétem, vajjon a részvét
nem kereszt-e, a melyre azt szögezik, a ki az embert szereti? Ámde az én
részvétem nem keresztre-feszíttetés.“
Mondtátok-e már ezeket? Kiáltottátok-e ezeket? Óh, vajha már hallottalak
volna így kiáltani!
Nem bűnötök, – elégedettségtek kiált az égre, még bűnötökben is
fösvénykedéstek kiált az égre!
Ugyan hol van a villám, a mely nyelvével nyaldosna titeket? Hol van az
őrület, a melyet belétek kellene oltani?
Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a villám, ő ez az
őrület!“
Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát:
„Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már!“ És mindenek
nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki
szól a beszéd, dolgához láta.
* * *

4.
Zarathustra pedig nézé, nézé a népet és csodálkozék. Azután im-ígyen
szóla:
Az ember kötél, a mely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett, –
kötél mélységes mélység fölött.
Veszedelmes általmenés, veszedelmes útonlétel, veszedelmes
visszapillantás, veszedelmes borzongás és meg-megállás.
A mi nagy az emberen, az az, hogy ő csak híd és nem cél: a mit szeretni
lehet az emberen, az az, hogy ő _által_menés és _le_menés.
Szeretem azokat, a kik nem tudnak élni, hanemha mint _le_menők, mert ők
az _által_menők.
Szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a tulsó
partra vágyakozásnak.
Szeretem azokat, a kik nem keresik valahol a csillagok mögött a mozgató
okot, hogy letünjenek és feláldozzák magukat, hanem feláldozzák magukat
a földnek, hogy a föld egykoron az emberfölötti emberé legyen.
Szeretem azt, aki avégre él, hogy megismerje a dolgokat és aki avégre
akarja megismerni, hogy egykoron éljen az emberfölötti ember. Im-ígyen
akarja tulajdon _le_szállását.
Szeretem azt, aki dolgozik és föltalál avégre, hogy az emberfölötti
embernek építsen házat és számára készítsen elő földet, állatot és
növényt: im-ígyen akarja tulajdon _le_szállását.
Szeretem azt, a ki erényét szereti: mert erénye _le_szállásának akarata
és nyila vágyakozásának.
Szeretem azt, a ki szemernyi szellemet sem tart vissza magának, hanem
egészen erénye szelleme akar lenni: így szellemként lépked által a
hídon.
Szeretem azt, a ki erényét hajlamává és végzetévé teszi: imigyen akar
erényéért élni-halni.
Szeretem azt, a ki nem akarja, hogy kelleténél több erénye legyen. Egy
erény több mint két erény, mert inkább csomó, a melyen a végzet csüng.
Szeretem azt, a kinek lelke pazarolja magát, a kinek nem kell köszönet,
a ki nem ád _vissza_: mert örökkön ajándékoz és nem akarja magát
megóvni.
Szeretem azt, aki szégyenkezik, ha a kocka jó szerencséjére vetődik s a
ki ilyenkor kérdezi: avagy hamis játékos vagyok-e? – mert tönkre akar
menni.
Szeretem azt, a ki aranyszavakat dob tetteinek elébe, s még mindig
többet tart meg, mint a mennyit igért, mert _le_szállását akarja.
Szeretem azt, a ki a jövendő embereit igazolja és a multéit megváltja;
mert a jelenéin akar tönkre menni.
Szeretem azt, a ki istenét feddi, mivelhogy szereti istenét: mert
istenének haragjától kell tönkre mennie.
Szeretem azt, a kinek lelke sebében is mély s a ki apró éleményen is
tönkremehet: így örömest megy át a hídon.
Szeretem azt, a kinek lelke csordultig megtelt, úgy hogy magát felejti
és mindenek benne vannak: így mindenek vesztére válnak.
Szeretem azt, a kinek szabad a szelleme és szabad a szíve: így feje csak
szívének csatornája, szíve pedig vesztébe hajtja.
Szeretem mindazokat, a kik olyanok, mint a nehéz csöppek, egyenként
esvén a sötét felhőből, a mely az ember fölött csüng: ők hirdetik, hogy
a villám jő és hirmondókként mennek tönkre.
Ime, én a villám hírmondója vagyok és nehéz csöpp a felhőből; és ennek a
villámnak neve: _emberfölötti ember_.
* * *

5.
Mikoron Zarathustra e szavakat mondotta volt, ismét végignézett a
tömegen és hallgatott. „Állonganak“ – mondá szivének – „röhögnek: nem
értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.
Avagy előbb össze kell zúzni fülüket, hogy megtanuljanak szemükkel
hallani? Avagy peregni kell dobok és kerepelni bűnbánat-prédikátorok
módjára? Vagy talán csak dadogónak hisznek?
Van valamijök, a mire büszkék. Hogy is hívják azt, a mi fölfújja őket?
Műveltségnek hívják; ez tünteti ki őket a kecskepásztorok előtt. Ezért
nem szeretik magukról ezt a szót hallani: „megvetés.“ Igy hát hadd
szóljak büszkeségükhöz.
Igy hát szólok nékik arról, ami legméltóbb a megvetésre: ez pedig az
„_utolsó ember_.“
És Zarathustra im-ígyen szóla a néphez:
Ideje, hogy az ember kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse
legmagasabb reménysége csíráját.
Földje még elég kövér erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült
lészen s nem bír majd belőle nőni egyetlen magas fa.
Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az
emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni!
Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló
csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz.
Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Oh
jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem
tudja megvetni.
Ime megmutatom néktek az _utolsó embert_.
„Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?“ – ezeket
kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lőn és
rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinynyé tészen.
Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él
legtovább.
„Föltaláltuk a boldogságot“ – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.
Odahagyták vala a tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség
kell nékik. Szeretik még a szomszédot és hozzá dörgölőznek, mert
szükségük van a melegre.
Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva
járnak-kelnek. Balgatag az, a ki még kövön vagy emberen megbotlik!
Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes álmokat okoz. S utoljára sok
mérget, kellemetes halálra valót!
Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a
szórakozás ne támadja meg őket. Nem szokás már elszegényedni se
meggazdagodni: mind a kettő túlságosan megerőltető. Ki akar még
uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő túlságosan megerőltető.
Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki
máskép érez, önkéntesen bolondokházába vonúl.
„Valamikor mindenki bolond volt“ – mondják a legnagyobb rókák és
hunyorgatnak.
Bölcsek ők és tudói mindeneknek, a mik történtek: így hát nincs miért
gunyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek – máskülönben a
harag elrontja a gyomrot.
Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük
éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget. „Föltaláltuk a
boldogságot“ – mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak.
És itt végződik Zarathustra első beszéde, a melyet előljáró-beszédnek is
hívnak: mert ezen a helyen félbeszakítá őt a tömeg kiabálása és magas
kedve. „Add nékünk ezt az utolsó embert, óh Zarathustra“, – kiálták –
„tégy minket ezekké az utolsó emberekké! Akkor aztán elengedjük néked az
emberfölötti embert!“ És mindenki ujongott és csettentett nyelvével.
Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: „Nem értenek
engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való.
Bizonyosan túlontúl soká éltem a hegyek közt, nagyon is sokat hallgattam
patakokat és fákat: most úgy beszélek nékik, mint a kecskepásztorok.
Mozdulatlan az én lelkem és derült, valamint a hegység délelőtt. Ők
azonban úgy vélik, hogy hideg vagyok és borzasztó tréfákkal gunyolódó.
És íme reám néznek és nevetnek s miközben nevetnek, gyülőlnek is.
Nevetésükben jég lakozik.“
* * *

6.
Ekkor azonban történt valami, a mi elnémíta minden szájat és merevvé tőn
minden szemet. Azonközben ugyanis dolgához látott a kötéltáncos:
kilépett volt egy kis ajtóból s nekiindúlt a kötélen, amely két torony
közé vala feszítve, im-ígyen, hogy a piac és nép fölött függ vala. Mikor
pedig éppen utjának közepére ért, a kis ajtó még egyszer kinyílott és
tarka fickó, komédiáshoz hasonlatos ugrott ki rajta s gyors léptekkel
követé az elsőt. „Előre, bénaláb“, – ordítá borzasztó hangon – „előre,
lajhár, orozva kereskedő, viasz-arc! Vigyázz, nehogy sarkammal
csiklandozzalak! Mit mívelsz itt tornyok között? A toronyba való
vagy,[1] oda kellene téged zárni, elzárod a szabad utat a náladnál
különbnek!“ S minden szóval közelebb és közelebb ért hozzá: midőn pedig
már csak egy lépésre volt mögötte, akkoron megtörténék a borzasztó, a mi
minden szájat elnémíta és minden szemet merevvé tőn: – ördög módjára
elbődüle és átugródék azon, a ki utjában állott. Ez pedig győzni látván
versenytársát, fejét vesztette s a kötelet; eldobta rúdját és ennél még
gyorsabban, kezek-karok örvényeképen bukék le a mélységbe. A piac és a
nép hasonlatossá lőn a tengerhez, valamikor a vihar beléjezúdúl:
Mindenek szanaszét és egymásra futának és leginkább oda, ahová a testnek
le kellett csapódnia.
Zarathustra azonban nem mozdult és épen melléje hullott le a test,
borzasztóan szétroncsolva, de még nem holtan. Egy kevéssé és a
szétzúzott ember magához tért és látá maga mellett térdelni
Zarathustrát. „Mit mivelsz itt? – kérdé végre, – „régen tudom, hogy az
ördög gáncsot vet nékem. Ime poklokra cipel engem: akarsz-e megvédeni?“
„Szavamra, barátom“, – felelé Zarathustra – „mindezek nincsenek, a
mikről beszélsz: nincsen ördög, se pokol. Lelkednek még gyorsabban
lészen halála, mint testednek: ime, már ne félj semmitől!“
Az ember gyanakodva nézett föl. „Ha igazakat beszélsz“ – mondá azután –
„akkor semmit sem veszítek, ha életemet veszítem. Alig vagyok több, mint
az állat, melyet táncolni tanítanak ütéssel-veréssel és sovány
falatokkal.“
„Nem úgy“ – mondá Zarathustra – „te a veszedelmet hívatásoddá tetted;
ebben nincs semmi megvetendő. Ime tönkre mégy hivatásodon: ezért
enkezemmel akarlak eltemetni.“
Zarathustra szavára a haldokló nem felelt többé: azonban kezét mozgatta,
mikéntha, hálálkodandó, keresné Zarathustra kezét.
* * *

7.
Azonközben beköszöntött az este és a piac sötétség leplébe rejtőzött:
akkoron szétfutott a nép, mivelhogy egyszer még a kiváncsiság és
ijjedtség is elfárad és elül. Zarathustra azonban a halott mellett volt
a földön és gondolataiba merült vala, im-ígyen időt felejte. Végezetre
éjszaka lőn és hideg szél fútt a magános körül. Akkoron felállott
Zarathustra és így szóla szivében:
„Valóban, szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert,
de fogott holttestet.
Borzalmas az ember élete és még mindig értelem nélkül való: még egy
komédiás-bolond is végzetessé válhatik számára.
Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki: az emberfölötti
ember, villám az emberfelhő sötétségéből. De még távol vagyok nékik és
érzékeim nem szólanak az ő érzékeikhez; középütt feküszöm még én az
ember, a bolond és holttest között.
Sötét az éj és sötétek Zarathustra utjai. Jövel, hideg, merev pajtásom!
Oda viszlek, a hol enkezemmel temetlek el.
* * *

8.
Ezeket mondván, Zarathustra hátára emelte a holttestet és utnak indúlt.
Nem ment pedig még száz lépést, a midőn egy ember lopódzék melléje és
fülébe súga valamit – és lám, az a ki megszólítá, a torony bolondja
vala. „Távozz ebből a városból, óh Zarathustra“ – mondá – „imhol már
nagyon is sokan gyűlölnek. Gyűlölnek a jók és igazak: ellenségüknek és
megvetőjüknek hívnak; gyűlölnek az igaz hitet hívők s a népek
veszedelmének hívnak. Szerencséd volt, hogy nevettek rajtad: s bizony,
beszéded bolondéhoz hasonlított. Szerencséd volt, hogy a döglött
kutyához szegődtél; mikoron így megalázkodtál, magad mentéd meg magad
mára. Ámde távozz ebből a városból, különben holnap átugródom rajtad, én
eleven, rajtad, halotton.“ Igy szólván, eltűnt az ember; Zarathustra
pedig tovább méne sötét utcákon.
A város kapujánál találkozának vele a sírásók: fáklyájukkal szemébe
világítának, megismerék Zarathustrát és fennen gúnyolák. „Zarathustra
viszi a döglött kutyát: derék dolog, hogy Zarathustra sírásó lőn!
Mivelhogy a mi kezeink túlságosan tiszták erre a pecsenyére. Zarathustra
talán el akarja lopni az ördög falatját? Nosza! Kedves egészségére! Ha
csak az ördög nem ügyesebb tolvaj mint Zarathustra! – Ellopja
mindkettőjüket, fölfalja mindkettőjüket! – És összevihogának és
összedugdosák fejöket.
Zarathustra azonban semmit sem felelt és követé utját. Mikoron pedig két
órát ment vala erdők és mocsarak mellett, már nagyon is soká hallgatta a
farkasok éhes ordítozását és őt magát is meglepte az éhség. Megálla
tehát egy magános ház előtt, a melyben világosság égett.
„Rablómódra ront reám az éhség“ – úgymond Zarathustra. – „Erdőben és
mocsarak között ront reám éhségem, mélységes éjszakában.
Csodálatos szeszélyei vannak éhségemnek. Sokszor csak ebédem után jön és
ma naphosszat távolmaradt: vajjon hol lehetett?“
Ezek után Zarathustra kopogtatott a ház kapuján. Vén ember jött ki,
világosságot tartván és kérdezé: „Ki jön hozzám és rossz álmomhoz?“
„Egy eleven meg egy halott“ – válaszolá Zarathustra – „Adj ennem és
innom, mivelhogy napközben elfelejtkeztem róla. A ki az éhezőt táplálja,
tulajdon lelkét üdíti: im-ígyen szól a bölcseség igéje.“
Az öreg elment, de mindjárt vísszatért és megkinálá Zarathustrát
kenyérrel és borral. „Gonosz vidék ez éhezőknek“ – mondá – „ezért
lakozom itten. Állat és ember jönnek hozzám a remetéhez. De monddsza
társadnak is, egyék és igyék, ő fáradtabb náladnál.“ És felelé
Zarathustra: „Társam meghalt, így hát nehezen fogom rábeszélhetni.“ –
„Bánom is én“ – mondá az öreg zordonan; a ki házam ajtaján kopogtat,
kell, hogy el is fogadja, a mivel megkínálom. Egyetek és váljék
egészségtekre.“
Ezután Zarathustra megint két órát vándorlott és az útra, meg a
csillagok világosságára bizta magát: mert gyakorlott éjszakai vándor
vala és szeretett minden alvó dolog arcába nézni. Hajnalhasadtakor még
erdőben találta magát és nem látott többé útat. Akkoron fejéhez, kivájt
fatörzsbe fektette a holttestet – mert óvni akarta a farkasoktól – maga
pediglen lenyugvék a mohos földre. És hamarosan elaluvék fáradt testtel,
de megingatlan lélekkel.
* * *

9.
Sokáig aludt Zarathustra és nemcsak a hajnal pirossága vonult át
orcáján, hanem a délelőtt is. Végezetre azonban felnyilt a szeme.
Zarathustra ámulva pillantott az erdőbe és a csöndbe, ámulva pillantott
önmagába. Azután fölugrék, valamiképen a tengerjáró hajós, a ki
egyszerre földet lát és ujongott, mivelhogy meglátott egy uj igazságot.
És im-ígyen szóla szivében:
Fényesség szállott szememre: bajtársak kellenek nékem és pedig elevenek,
– nem halott társak és holttestek, a kiket oda viszek magammal, a hová
akarom.
Eleven bajtársak kellenek nékem, a kik követnek, mivelhogy _enmagukat_
akarják követni – és oda, a hová én akarom.
Fényesség szállott szememre: ne a tömeghez szóljon Zarathustra, hanem a
bajtársakhoz! Ne legyen Zarathustra egy akol pásztora és kutyája! Hogy
sokakat elcsaljak az akolból – e végre jöttem én. Hadd legyen haragosom
a nép és a nyáj: hadd hijják a pásztorok rablónak Zarathustrát.
Pásztorokat mondok, ámde ők jóknak és igazaknak hivják magukat.
Pásztorokat mondok én, ámde ők az igaz hitet hívőknek hivják magukat.
Nézzed a jókat és igazakat! Kit gyűlölnek legjobban? Azt, a ki széllyel
tördösi értékeik tábláját, a törőt, a törvénytörőt – ez pedig: a
teremtő. Nézzed minden hit hívőit! Kit gyűlölnek ők legjobban? Azt, a ki
széllyeltöri értékeik tábláit, a törőt, a törvénytörőt: – ez pedig a
teremtő.
Társakat keres a teremtő és nem holttesteket, nem nyájakat, nem hívőket.
A vele-teremtőt keresi a teremtő, azokat a kik uj értékeket uj táblákra
írnak.
Társakat keres a teremtő és vele-aratókat; mert íme, nála mindenek
megértek az aratásra. Ámde szükölködik a száz sarló nélkül: így hát
tépegeti a kalászokat és bosszankodik.
Társakat keres a teremtő és olyanokat, a kik sarlóikat köszörülni
tudják. Megsemmisítőknek fognak neveztetni és a jó és rossz megvetőinek.
Ámde ők az aratók és az ünneplők.
Vele-teremtőket keres Zarathustra, vele-aratókat és vele-ünneplőket
keres Zarathustra: ugyan mitévő legyen nyájakkal, pásztorokkal és
holttestekkel!
Én első társam, béke veled! Jól eltemetélek kivájt fatörzsedbe, jól
elrejtélek a farkasok elől.
Ámde én megválok tőled, az idő beteljesedett. Hajnalhasadás és
hajnalhasadás közt uj igazságot fedeztem föl.
Ne pásztor legyek, ne sírásó. Többé még beszélni sem akarok a néppel:
utólszor szólottam halotthoz. A teremtőkhöz, az aratókhoz, az
ünneplőkhöz akarok szegődni: a szivárványt akarom nékik megmutatni s
minden lépcsőfokát az emberfölötti emberhez vezető útnak.
A maguknak-lakóknak akarok dalolni és a párosan lakóknak: s a kinek még
van füle a hallatlan dolgok számára, annak szivét nehézzé akarom tenni
boldogságommal.
Célomnak tartok, a magam útján járok; a habozókat és tétovákat majd
általugrom. Im-ígyen menésem légyen az ő tönkremenésök!
* * *

10.
Ezeket mondotta vala Zarathusra szívében, midőn delelőjén állott a nap:
akkoron kérdezőleg nézett a magasba – mert egy madár éles szavát
hallotta feje fölött. És ime, sas keringett tágas körökben a levegőégben
és kigyó csüngött rajta, nem zsákmányképen, hanem baráthoz hasonlatosan:
mivelhogy a sas nyaka köré gyürüzve tartotta magát.
„Az én állataim!“ mondá Zarathustra és örvendezék szívében.
A legbüszkébb állat a nap alatt és a legbölcsebb állat a nap alatt –
kivonultak hírszerezni.
Hirét akarják szerezni, vajjon Zarathustra él-e még. Hát csakugyan
élek-e még?
Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek, semmint állatok között,
veszedelmes utakon jár Zarathustra. Hadd vezessenek állataim!“
Mikoron Zarathustra ezeket mondotta, eszébe jutának az erdei szent
szavai, sóhaj szálla kebléből és im-ígyen szóla szivében:
Vajha bölcsebb lennék! Vajha bölcseségem oly mélységes volna, miként
kigyómé.
Ámde lehetetlent kérek: kérem tehát büszkeségemet, hogy mindég együtt
menjen bölcseségemmel!
És ha egykoron elhagy bölcseségem – óh, nagyon szeret elröppenni! – hadd
repüljön büszkeségem még balgaságommal is! –
Im-ígyen kezdődék Zarathustra _le_szállása.
* * *


Zarathustra beszédei.

A három változásról.
A szellem három szineváltozását mondom néktek: hogyan válik a szellem
tevévé, oroszlánná a teve és végezetre gyermekké az oroszlán.
Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős teherbíró szellemnek,
a melyben tisztelet lakozik: a nehezet és legnehezebbet áhítja ereje.
Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez
és szereti, ha jól telerakják.
Mi a legnehezebb, ti hősök? kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem
magamra, hadd örvendeztessem erőmet.
Nemdenem ez-e: önmagunkat megaláznunk, hogy dölyfösségünkön sebet
üssünk? Balgaságunkat kitüntetnünk, hogy bölcseségünkből gúnyt üzzünk?
Vagy talán ez: dolgunktól megválnunk, mikoron diadalt ül? Magas hegyre
hágnunk, hogy a kisértőt kisértetbe vigyük?
Avagy talán ez: a megismerés makkján és fűvén élnünk és az igazság
kedvéért lelkünket éheztetnünk?
Avagy talán ez: betegeknek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és
barátságot kötnünk a süketekkel, a kik sohasem hallják, mit akarsz?