Im-ígyen szóla Zarathustra - 09

barátait.
* * *



Im-ígyen szóla Zarathustra. Harmadik rész.
„Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.
Én pedig _le_nézek, mivelhogy már fölemelkedém.
Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?
A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és
szomorú-valóságot.“
Zarathustra, az olvasásról és irásról. (I. rész, 51. l.)

A vándor.
Éjfél táján Zarathustra a sziget hátának vevé útját, hogy kora reggel a
túlsó partra érjen; mivelhogy ott szándékozott hajóra szállani.
Jó rév vala ott, a melyből idegen hajók is szerettek kiindúlni; ezek
magukkal vitték, a ki a boldogságos szigetekről tengerre akart szállani.
Midőn tehát Zarathustra a hegy hátán fölfelé mendegélt, útközben
megemlékezék a sok magános vándorlásról, miben ifjuságától kezdve része
vala, s megemlékezék arról, mennyi hegyet, hátat és csúcsot hágott már
meg.
Vándor vagyok és hegymászó, mondá szívének, nem szeretem a síkságot és
úgy látszik nem tudok sokáig nyugton ülni.
És bármi légyen is még sorsom és éleményem, – vándorlás lészen benne és
hegymászás: végezetre az embernek nincs egyéb éleménye, mint maga-maga.
Elmúlt az idő, midőn még véletlenek eshettek meg vélem; és mi eshetnék
még ölembe, a mi nem volna már tulajdonom!
Csak hazatér végre, hazatér – az én „én“-em, és a mi része sokáíg
idegenbe járt és szerteszórva minden dolog és eset között.
És még egyet tudok: most utolsó csúcsom előtt állok és az előtt, a mi
legtovábbra tétetett félre számodra: Óh, legkeményebb utamnak kell
nekivágnom! Óh, legmagánosabb vándorlásomat kezdtem meg!
A ki pedig fajtámból való, az nem menekül az ilyen órától: az órától
mely igy szól hozzá: „Csak most járod a nagyságodra vezető utat! Csúcs
és mélység – ime egygyé olvasztatott!
A nagyságodra vezető utat járod: íme végső menedéked lőn, ami eleddig
végső veszedelmed vala.
A nagyságodra vezető utat járod: íme, kell, az bátorítson leginkább,
hogy mögötted nincs már út!
A nagyságodra vezető útat járod: itt ne leselkedjék senki sarkad után!
Lábad maga törlé ki mögötted az utat, és fölébe ez vagyon írva:
„lehetetlenség.“
És ha most már minden lajtorja híjjával vagy, tudnod kell hozzá, hogy
még a tulajdon fejeden járj: ugyan, hogy akarnál máskép fölfelé hágni?
Tulajdon fejeden és tulajdon szíveden keresztűl! Most a legpuhábbnak is
meg kell keményednie benned.
A ki mindig sokat kímélte magát, az utóvégre a sok kimélet miatt
betegeskedik. Dicsértessék, a mi keménynyé tészen! Én nem dicsérem a
földet, a hol vaj és méz folyik!
Ha ki _sokat_ akar látni, meg kell tanulnia, hogy magától _el_tekintsem:
– erre a keménységre szüksége van minden hegymászónak.
A kinek pedig a megismerés mívénél tolakodó a szeme, hogy láthatna
minden dologból többet felszínénél!
Te azonban, Zarathustra, minden dolognak fenekét és hátterét akarád
látni: ezért hát át kell hágnod magad – előre, föl, valamig még a
csillagaid is _alattad_-valók lesznek!
Igen! _Le_nézni magamra, sőt csillagjaimra: csak, ha oda érnék, csak ezt
hívnám majd az én _csucsomnak:_ az _utolsó_ csúcsom van még hátra.
Im-ígyen szóla magához Zarathustra hegynek-menet, kemény igékkel
vígasztalván szívét: mivelhogy szíve vérzett, mint még sohasem. És a
hegy hátának tetejére jutván, íme, előtte feküvék a másik tenger
szétterjedve: és ő nyugodtan állt és sokáig hallgatott. Az éjszaka pedig
hideg vala ebben a magasságban és tiszta és csillagoktól ragyogó.
Megismerem a sorsom, – mondá végre búsongva. – Rajta! Kész vagyok. Ime
elkezdődék utolsó magánosságom!
Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam. Óh ez a fekete, éjjeli
borús kedv! Óh sors és tenger! Ime hozzátok kell _le_szállanom!
Legmagasabb hegyem előtt állok és leghosszabb vándorlásom előtt: ezért
még mélyebbre kell szállnom, mint valaha: – mélyebbre a fájdalomba, mint
valaha, bele egészen legfeketébb hullámáig! Igy kivánja sorsom: Rajta!
Kész vagyok.
Honnan jőnek a legmagasabb hegyek? – kérdezém egykoron. – Ime
megtanulám, hogy a tengerből jöttenek.
Ez a tanúság rajta van kövükön. Kell, hogy a legmagasabb a legmélyebből
jusson föl magasságába.
Igy szóla Zarathustra a hegy csúcsán, a hol hideg vala, mikoron pedig a
tengerhez közel ért és végre a szirtek alatt állott, azonközben elfáradt
és még erősebben vágyódék, mint az imént.
Most még minden alszik, mondá; a tenger is alszik. Szeme álomittasan és
idegenül néz reám.
De melegen lehell, azt érzem. És azt is érzem, hogy álmodik. Álmában
hánykolódik kemény párnáin.
Hallga! Hallga! Hogy nyög a rossz emlékektől! Vagy talán mert rosszat
vár?
Óh, veled szomorkodom, sötét szörnyeteg, és magamra is haragszom te
miattad.
Óh, hogy kezem nem elég erős! Valóban szíves-örömest megváltanálak rossz
álmaidból!
És midőn Zarathustra ezeket mondá, búsan-keserüen nevete maga-magán.
Hogyan Zarathustra! – mondá, – hát még a tengert is vigasztalni akarod
énekeddel?
Óh, te kedves bolond Zarathustra, te bizó boldogok boldoga! De ilyen
valál mindenha: mindig bizodalmasan közelítettél minden borzasztóhoz.
Minden szörnyeteget meg akartál simogatni. Egy kis meleg lehellet, egy
kis puha lágy pihe szőr a lábon: – és mindjárt kész valál szeretni és
csalogatni.
A szeretet a magános veszedelme, a szeretet _minden élő iránt!_ Valóban
kacagni-való, milyen bolond és szerény vagyok a szerelemben.
Im-ígyen szóla Zarathustra és ujból kacagott: azután megemlékezék
elhagyott barátairól, – és mintha gondolatával vétkezett volna ellenök,
neheztelt gondolataira is. És mihamar megesék, hogy a nevető elsírá
magát: – indulattól, vágytól sírdogála Zarathustra keservesen.
* * *

A látomásról és a talányról.

1.
Híre terjedvén a hajósok között, hogy Zarathustra a hajón van – mert
egyazon időben szállott vele hajóra egy ember, a ki a boldogságos
szigetekről jött, – nagy kiváncsiság és várakozás keletkezék.
Zarathustra azonban hallgatott két napig és hideg és süket vala a
szomoruságtól, úgy, hogy sem pillantásaikra, sem kérdéseikre nem
válaszolt. Második nap este azonban bár még szótlanul ujra megnyitá
fülét: mivelhogy sok különös és veszedelmes dologról lehetett hallani e
hajón, mely messziről jött és még messzebbre igyekezett. Zarathustra
pedig barátja vala mindazoknak, a kik messze-utat tesznek és nem akarnak
veszedelem nélkűl élni. És lám, utoljára a hallgatás megoldá az ő
nyelvét és szívének jege megtörék: – ekkor im-ígyen kezde beszélni:
Néktek, a merész keresőknek, kisértőknek, s a ki csak valaha csalárd
vitorlákkal borzalmas tengerekre szálla,
néktek, a talány-ittasoknak, a homály-kedvelőknek, a kiknek lelkét
fuvola csalogatja minden tévelygés barlangjához:
– mert ti nem akartok gyáva kézzel fonál után kapkodni; és ha
_kitalálni_ tudtok, gyülölitek, hogy arra okok fonalán rávezessenek –
néktek, csak néktek beszélem el a talányt a mit _láték_, – a
legmagánosabbnak látomását.
Komoran menék minap halott-halavány alkonyatban, – komoran és keményen,
összeszorított ajkakkal. Nemcsak _egy_ napom áldozott le.
Egy ösvény, mely dacosan vezetett föl zuhanó kőtörmeléken keresztül,
gonosz, magános ösvény, melyen nem nőtt már se fű, se fa: egy hegyi
ösvény csikorgott lábam daca alatt.
Némán lépkedve kavicsok gúnyos nyikorgása közt, széttaposva a követ,
melyen elcsúszott: im-ígyen kényszeríté magát lábam fölfelé.
Fölfelé: – hogy dacoljon a szellemmel, mely lefelé húzá, a mélységbe
húzá, a nehézség szellemével, sátánommal, esküdt ellenségemmel.
Fölfelé: – ámbátor rajtam ült, a félig törpe, félig vakondok; bénán,
bénítóan, fülembe ólmot, agyamba ólmos gondolatokat csöpögtetve.
„Óh Zarathustra – mormogá keserü gúnynyal, szótagot szótag után hebegve
– óh, bölcsesség köve! Magasra dobtad magad, de minden földobott kőnek –
esnie kell!
Óh Zarathustra, bölcseség köve, te parittyakő, te csillagromboló!
Magadat dobtad magad oly magasra, de minden földobott kőnek – esnie
kell!
Magadra ítéltetve és tulajdon megkövezésedre: óh Zarathustra, messze
dobtad ugyan a követ, – de _te reád_ esend az vissza!“
Erre elhallgatott a törpe; és ez soká tartott. Hallgatása azonban
nyomasztó volt nékem; és az ilyetén együttlétben az ember valóban
magánosabb, mint magában!
Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, – de minden
nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit
álmából még gonoszabb álom ébreszt föl. –
De van bennem valami, a mit bátorságnak hínak: ez eleddig agyonütött
bennem minden bátortalan kedvet. Ez a bátorság parancsolá, hogy végre
megálljak és így szóljak: „Törpe! Te! Vagy én!“ –
Mert bátorság a legjobb agyonütő szerszám, – bátorság, a mely _támad:_
mivel minden támadás pengő játék.
Az ember pedig a legbátrabb állat; ezzel bírt le minden állatot. Pengő
játékkal bírt le minden fájdalmat is; az emberi fájdalom pedig a
legmélyebb fájdalom.
A bátorság agyonüti a mélység szédületét is: és hol nem áll az ember
mélységek szélén! Avagy látni nem annyi-e, mint – mélységeket látni?
Bátorság a legjobb agyonütő szerszám: a bátorság agyonüti az
együtt-szenvedést is. Az együtt-szenvedés pedig a legmélyebb mélység: a
milyen mélyre belenéz az ember az életbe, olyan mélyre néz a szenvedésbe
is.
Bátorság a legjobb agyonütő szerszám, a bátorság, a mely támad; az még a
halált is agyonüti, mert igy szól:
„_Ez_ vala az élet? Rajta! Még egyszer!“
Az ilyen szóban pedig sok a pengő játék. Kinek füle van az hallja. –
* * *

2.
„Megállj, törpe! – szólék. – „Én! Vagy te! De én vagyok az erősebb
kettőnk között –: te nem ösméred mélységes gondolataimat! Azt – te nem
bírnád elviselni!“ –
Ekkor megkönnyebbített valami történet: mert a törpe leugrott vállamról,
a kiváncsi! És ott gunyasztott előttem egy kövön. És éppen kapubejárás
előtt állánk meg.
Lásd ezt a kaput! Törpe! – folytatám –: ennek két arca vagyon. Két út
találkozik itt: ezeken még senki sem ment végig.
Ez a visszavezető hosszú utca: örökkévalóságig tart. És az a hosszú utca
kífelé – ez egy másik örökkévalóság.
Ellentmondanak egymásnak ezek az utak: éppen egymás fejéhez ütődnek: –
és itt, ennél a kapunál találkoznak. A kapu fölött ez vagyon irva:
„Pillanat.“
De ha ki egyikükön tovább menne – és mindig távolabb: hiszed-e, törpe,
hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak?“ –
„Minden egyenes hazudik“ – mormogá hányi-vetin a törpe. – „Minden
igazság görbe, az idő maga is körvonal.“
„Te, nehézség szelleme! – mondám haraggal, – „ne vedd túlságosan könnyen
a dolgot! Különben ott hagylak gunnyasztani, a hol gunnyasztasz, te béna
– pedig én _magasra_ vittelek!
Lásd, – folytatám – ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú,
örök utca vezet _visszafelé:_ mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem
kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett,
megtétetett, mellettünk elfutott légyen?
És ha már minden volt: mit tartasz, törpe, erről a pillanatról? Nem
kell-e, hogy már egyszer ez a kapubejárás is volt légyen?
És vajjon nincsenek-e mindenek oly erősen egymásba bogozva, hogy ez a
pillanat minden jövendőket maga után vonjon? Tehát – még magát is?
Mert mindennek, a mi futni tud: ezen a hosszú úton _kifelé_ is – _kell_
még egyszer futnia! –
És ez a lassú pók, a mely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág,
és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva
– nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen –
és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk,
magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, – nem kell-e
_örökkön-örökké visszatérnünk?_“
Im-ígyen beszélék és egyre halkabban, mivelhogy féltem tulajdon
gondolataimtól és rejtett gondolataimtól. Ekkor, hirtelen, kutyát hallék
a közelben _vonítani_.
Hallottam-e valaha kutyát így vonítani? Gondolatom visszafutott. Igen!
Mikoron még gyermek valék és legtávolabbi gyermekkoromban – akkor
hallottam egyszer kutyát így vonítani: és látám is, borzas, felemelt
fejét, reszketve, a legnémább éjszakán, mikor kutyák is hisznek a
kisértetekben:
– úgy, hogy megesék a szívem. Mert éppen akkor ment el a ház fölött a
teli hold, halálos csöndben, éppen akkor állott meg, ő, a kerek izzás, –
csöndben lapos tetőn, miként idegen tulajdonon:
ezen rémült meg akkor a kutya: mert a kutyák hisznek a tolvajokban és
kisértetekben. És mikoron másodszor is hallám ezt a vonítást, megesék a
szívem.
Hova lőn ekkor a törpe? És a kapubejárás? És a pók? És minden susogás?
Avagy álmodtam? Fölébredék? Vad szirtek közt állék egyszerre, magamban,
síváran, a legsívárabb holdvilágban.
De _egy ember feküvék itt!_ És ott! A kutya ugrándozva, borzasan,
szükölve, – mert látta, hogy közeledem – majd megint vonított, majd
_kiáltott:_ hallék-e valaha kutyát így kiáltani segítségért?
És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort
láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzúlt arccal;
szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki.
Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt _egy_ arcon?
Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába – és mélyen
beléharapott.
Kezem rángatta a kigyót és egyre rángatta: – hiába! nem rántá ki a
torokból. Ekkor bődült belőlem a szó „Harapd! Harapd!
Harapd le a fejét! Harapd!“ – így bődült belőlem a szó, borzadásom,
gyülöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen
kiáltással bődült belőlem.
Ti bátrak körülöttem! Ti keresők, kisértők és a ki csak valaha csalárd
vitorlákkal ki nem kutatott tengerekre szálla! Ti talány-kedvelők!
Találjátok hát ki talányomat, mit akkor láték, magyarázzátok meg a
legmagánosabb látomását!
Mert látomás vala és jövőlátás: – vajjon _mit_ láték akkor hasonlatban?
És _ki_ az, a ki egyszer még eljövendő?
_Ki_ a pásztor, kinek im-ígyen torkába mászott a kigyó? _Ki_ az az
ember, kinek im-ígyen torkába mászik majd minden legnehezebb,
legfeketébb?
A pásztor pedig beleharapott, ahogyan kiáltásom javallá; derekasan
beléharapott! Messzére köpte a kigyófejét, – és fölugródék. –
Nem pásztor többé, nem ember többé, – hanem szinében elváltozott, egy
ragyogó fényességtől környékezett valaki, a ki _kacagott!_ Ember még nem
kacagott úgy a földön, miképen _ő_ kacagott!
Óh, barátim, hahotát hallék, mi nem vala emberi hahota, – – és íme
szomjúság epeszt, sohasem szunnyadó vágyakozás.
Epeszt a vágy ez után a nevetés után, óh, hogyan viselem el még az
életet! És hogyan viselhetném el most – a halált! –
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A kéretlen üdvösségről.
Ilyen talányokkal és keserüséggel szívében szálla Zarathustra tengerre.
Midőn pedig a boldogságos szigetektől és barátaitól négy napi járásra
vala, akkor már lebírta minden fájdalmát –: diadalmasan és erős lábon
állá megint a sorsát. És az időben im-ígyen szóla Zarathustra ujongó
lelkéhez:
Magam vagyok megint és magam akarok lenni, magam a tiszta éjszakával és
szabad tengerrel; és megint délután van körülöttem.
Délután találám először barátimat, délután másodizben is: – az órában, a
mikor minden fényesség enyhül.
Mert a mi boldogság még úton van ég és föld között, az még derüs lelket
keres szállásáúl: boldogságtól enyhült minden fényesség.
Óh életem délutánja! Egykoron az _én_ boldogságom is völgynek szállott,
hogy szállást keressen magának: akkor találá föl ezeket a vendégszerető
nyílt lelkeket.
Óh életem délutánja! Mit nem adnék oda, hogy Egyet szerezzek:
gondolataimnak ezt az eleven ültetvényét és legmagasabb reménységemnek
ezt a hajnalhasadását!
Társakat keresett egykor a teremtő és az _ő_ reménysége gyermekeit: s
íme, úgy esett, hogy nem találá őket, hanemha maga teremté őket.
Im-ígyen művem közepén tartok, gyermekeimhez menet és tőlük jövet:
gyermekei kedvéért kell magának Zarathustrának beteljesednie.
Mivelhogy igazában csak gyermekünket és mívünket szeretjük: és a hol
nagy a magaszeretet, ott az várandós állapot jele, – úgy találám.
Gyermekeim még első kikeletükben zöldelnek, közel állva egymáshoz és
közösen rázatva szelektől, fácskái kertemnek és legjobb földemnek.
És valóban! Valahol ilyen fácskák állnak egymás mellett, ott _van_
boldogságos sziget.
Egykoron azonban ki akarom ásni őket és mindegyiket magába állítani:
hogy tanuljon magasságot és dacot és óvatosságot.
Görcsösen és görnyedten és hajlékony keménységgel álljon azután mindenik
a tenger partján, eleven világító tornyául a győzhetetlen életnek.
Ott, hol a viharok a tengerre zúdulnak és a hegy orrmánya vizet
szürcsöl, ott tartson mindenik egyszer éjjel-nappal őrséget, hogy _ő_
megpróbáltatassék és megismertessék.
Meg kell ismertetnie, meg kell próbáltatnia, vajjon az én fajtám és
származásom-e, – vajjon hosszú akarat ura-e, szólván is néma és
engedékeny akképen, hogy adva _vesz:_ – hogy egykoron társam legyen és
Zarathustra teremtő és ünneplő társa: olyan, a ki az _én_ akaratomat az
_én_ tábláimra irja; mindenek teljesebb beteljesedésére.
És az ő és hozzája hasonlók kedvéért kell _magamnak_ is beteljesednem:
ezért térek most ki boldogságom elől és kínálkozom minden balsorsnak –
hogy _én_ ís utóljára megpróbáltassam és megismertessem.
S bizony, bizony, ideje volt, hogy menék és a vándor árnyéka és
legnagyobb unalma és legcsöndesebb órája – minden rábeszélt: „itt a
legfőbb ideje!“
A szél kulcslyukomon fúva mondá: „Menj!“
De én gyermekeimhez láncolva feküvék: a sóvárgás veté nekem ezt a cselt,
a sóvárgás szeretet után, hogy zsákmánya legyek gyermekeimnek és
elveszszek bennök.
Sóvárogva kivánni – ez nékem már annyi, hogy elveszítettem magam.
_Enyéim vagytok gyermekeim!_ Ez a birtok töltsön el nyugalommal, s ne
zavarjon semmiféle kivánság.
Ám a nap heve forrón rátüzelt szeretetemre, a maga nedvében főtt
Zarathustra, – ekkor árnyék és kétség elröpült fejem fölött.
Már-már dérre, télre vágyódtam: „óh, hogy megint dér és tél ropogtasson
és csikorgasson engem!“ – sóhajték: – ekkor fagyos ködök szálltak föl
belőlem.
Multam törte föl sírját, nem egy elevenen eltemetett fájdalom ébredett
föl –: csak kialudta magát s csak alakoskodott halotti köntösben.
Im-ígyen minden jel ezt kiáltá felém: „itt az idő!“ Én azonban – nem
hallám; mig végre megmozdult mélységem és furdalt a gondolatom.
Óh, mélységes gondolat, ki az _én_ gondolatom vagy! Vajjon mikor lesz
erőm, hogy áskálni hallván többé ne reszkessek?
Torkomig ver a szívem, ha áskálni hallak! Még hallgatásod is fojtogat,
te mélységesen hallgató!
Még sohasem kisérlém meg, hogy _föl_szólítsalak: elég már, hogy magammal
hordoztalak! Még nem valék elég erős az utolsó oroszlán-bátorságra és
oroszlán-pajkosságra.
Elég borzasztó vala már nékem nehézséged: egykoron azonban meglelem majd
az erőt és oroszlán-hangot, a mely téged _fölhív!_
S ha csak egyszer lebírtam ezt, még nagyobbat is lebírok; és _győzelem_
legyen beteljesedésem pecsétje! –
Ezenközben még bizonytalan tengeren hajtatom; a vak eset hizeleg nékem,
a símanyelvű; előre és hátra nézek, – s még nem látok véget. Még nem
ütött utolsó harcom órája, avagy talán éppen most üt? Valóban, csalárd
szépséggel néz rám köröskörül tenger és élet!
Óh, életem délutánja! Óh est előtti boldogság! Óh dagadó tenger réve! Óh
béke a bizonytalanságban! Mily bizalmatlan vagyok mindnyájatok iránt!
Miképen ő maga előtt tuszkolja szerelmesét, gyöngéden még keménységében
is, a féltékeny, – azonképen tuszkolom én magam előtt ezt a boldog órát.
El veled, boldog óra! Benned kéretlen üdvösség jőve hozzám! Mert
legmélyebb fájdalmamat akarva állok itt: – rossz időben jövél!
El veled, boldog óra! Inkább végy szállást ott – gyermekeimnél! Siess!
és még este előtt áldd meg őket az _én_ boldogságommal!
Ime közelg az est: a nap leáldozik.
Vége – boldogságomnak!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
És egész éjjel várá balsorsát; de hiába várá. Az éjszaka világos és
csöndes maradt, a boldogság maga pedig egyre közelebb jöve.
Reggel felé azonban Zarathustra szívére mosolygott és gúnyosan mondá: „A
boldogság sarkom után fut. Ez azért van, hogy én nem futkosom fehérnép
után. Mert a boldogság fehérnép.“
* * *

Napkelet előtt.
Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélysége! Téged nézvén
isteni vágyaktól borzongok.
Magasságodba akarom vetni magam – ez az _én_ mélységem! Tisztaságodba
akarok rejtőzni – ez az én ártatlanságom!
Mert isten elleplezi szépségét: így rejted el csillagaidat. Nem
beszélsz: _így_ hirdeted nékem bölcseségedet.
Hullámzó tenger fölött keltél föl ma nékem, szereteted és szemérmed
kinyilatkoztatásképen szól hullámzó lelkemhez.
Hogy szépnek jösz hozzám, szépségedbe rejtőzve, hogy némán szólsz
hozzám, nyilvánvalóan bölcseségedben: „Óh, hogy ne találnám ki lelked
minden szemérmét! Napkelet előtt jövél hozzám, a legmagánosabbhoz.
Barátok vagyunk kezdettől fogva: közös a bánatunk, borzadásunk és
fenekünk; még napunk is közös.
Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk –; hallgatunk
egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat.
Nem vagy-e a tüzemhez tartozó fényesség? Lelked nem testvére-e
belátásomnak?
Együtt tanulánk mindent; együtt tanulók, mint kell magunk fölé magunkhoz
fölszállani és felhőtlenül mosolyogni: felhőtlenül _le_mosolyogni derűs
szemekkel és mérföldnyi távolságból, midőn alattunk kényszer és cél és
bűn esőként gőzőlögnek.
És ha egyedűl vándorlék: vajjon _mire_ éhezett lelkem éjszaka és
csal-utakon? És ha hegyeket hágék, vajjon _kit_ kerestem mindig a
hegyekben, ha nem téged?
És minden vándorlásom és hegyhágásom: szükség volt csak és gyámoltalan
kisegítője: – _röpülni_ akar egész akaratom, beléd röpülni!
És mit gyülölék hevesebben, mint vándor-felhőket és mindent, mi téged
beszennyez? És tulajdon gyülöletem is gyülölém, mivelhogy beszennyeze
téged!
Haragszom a vándor-felhőkre, ezekre a sompolygó vadmacskákra: elrabolják
tőled és tőlem, a mi közös tulajdonunk – a rengeteg, határtalan „igent“-
és „áment“-mondást.
Haragszunk ezekre a közvetítőkre és keverőkre, a vándor-felhőkre: ezekre
a felemásokra, mik sem áldani, sem isten igazában káromkodni nem
tanulnak.
Még jobb szeretnék beborúlt ég alatt hordóban ülni, jobb szeretnék ég
nélkül a mélységben ülni, mintsem hogy téged, fényesség ege,
vándor-felhőktől besszenyezve lássalak!
És sokszor kedvem kerekedék, cikkcakkos arany villám-drótokkal
lefeszítenem őket, hogy az égzöngéshez hasonlatosan, üthessem
katlan-hasukon a dobot:
– mint dühös dobverő, mivelhogy elrabolják nékem „igen“-edet és
„ámen“-edet, te Ég fölöttem, Te tiszta! Fényes! Te fényesség mélysége! –
mivelhogy elrabolják tőled az _én_ „igen“-emet és „ámen“-emet.
Mert még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt
az aggodalmas-kételkedő macskanyugalmat; és az emberek között is
legjobban gyűlölök minden halkan lépőt és felemást és kételkedő, habozó
vándor-felhőt.
És „ha ki nem tud áldani, az tanuljon meg átkozni!“ – ez a derűs tanítás
hullott ölembe a derüs égből, ez a csillag ragyog egemen még koromsötét
éjszakákon is.
Én azonban áldó- és igent-mondó vagyok, ha csak te körülöttem vagy, te
tiszta! fényes! Te fényesség mélysége! – minden mélységbe beviszem még
áldó igent-mondásomat.
Áldóvá levék és igent-mondóvá: és sokat küzdék és küzködésem célja az,
hogy kezeim egykoron szabadok legyenek: áldani.
Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött!
álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog
az, a ki ezenképen áld.
Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon
kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos
borulatok és vándor-felhők.
Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: „a véletlen ege, az
ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek
fölött.“
„Történetesen“ ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden
dolognak, megváltám a cél rabigájától.
Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé,
mikoron hirdetém, hogy nincs „örök akarat“, mi fölöttük és általuk
akarna.
Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az
akaratnak, midőn hirdetém: „mindenek mellett egy a lehetetlen – az
értelmesség!“
Egy _csöpp_ értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva
csillagról csillagra – ez a kovász minden dologba bele van keverve: a
bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve!
Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot
találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán –
_táncolni_.
Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs
örök értelem-pók és értelem-pókháló:
– hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni
asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára.
De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani
akartalak?
Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? – Mennem s hallgatnom
parancsolsz-e, mert íme, jő a _nappal?_
A világ mély –: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem
mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el
hát!
Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkeletelőtti boldogságom! A
nappal jő: váljunk el hát!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A kisebbítő erényről.

1.
Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indúlt tüstént hegyének
és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt
is, úgy hogy tréfásan ezt mondá magáról: „láss folyót, a mely sok
tekervényben foly vissza forrásához.“ Mert meg akarta tudni, mi történt
ez alatt az _emberrel:_ vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre
csak egész sor uj házat pillantott meg, elcsodálkozék és mondá:
Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a
maga képéül!
Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné
egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába!
És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be _férfiak?_ Úgy
vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek
bizonyosan magukon is _hagynak_ nyalánkkodni.
;
És Zarathustra megállott és gondolkodék. Végre bánatosan mondá: „Minden
kisebb lőn!
Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az _én_ fajtám, még átmegy ugyan
rajta, de – meg kell hajolnia.
Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom – nem
kell többé meghajolnom a _kicsinyek előtt!_“ – És Zarathustra sóhajtva
pillantott a távolba.
És egyazon a napon mondá beszédét a kisebbítő erényről.
* * *

2.
E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem,
hogy nem irígylem erényeiket.
Harapósan utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis
erényekre van szükségük – és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis
emberek _szükségesek_ lennének!
A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerűlvén, utána
kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől.
Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség
ellen tüskésnek lenni: sűndisznónak való bölcseségnek tartom.
Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet – rólam beszélnek,
de senki sem gondol – én reám!
Ez az uj csönd, melyet megismerék: körülöttem csapott lármájuk
köpönyeget borít gondolataim fölé.
Zajonganak maguk között: „mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne
hozzon reánk valami járványos betegséget!“
És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott:
„Vigyétek el a gyermekeket“ – kiáltá – „az ilyen szemek elperzselik a
gyermekek lelkét.“
Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős