Im-ígyen szóla Zarathustra - 02

Avagy talán ez: szennyes vízbe mennünk, ha az az igazság vize és hideg
békákat és meleg varangyosokat megtürnünk magunk mellett.
Avagy talán ez: szeretnünk azokat, a kik megvetnek bennünket és kezet
nyujtanunk a kisértetnek, ha meg akar borzongatni?
Mindezeket a nehézségeket magára veszi a teherbíró szellem: valamiképen
a teve, a mely telerakva a sivatagba siet, azonképen siet ő is tulajdon
sivatagába.
Ámde a legmagánosabb pusztában másodszor változik a színe: oroszlánná
lesz itt a szellem, szabadságot akar zsákmányúl ejteni és úrrá lenni
tulajdon sivatagában.
Utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadalért
akar küzdeni a nagy sárkánynyal.
Melyik a nagy sárkány, a kit a szellem nem akar többé urának és
istenének hívni? „Neked _kell_“: így hivják a nagy sárkányt. Ámde az
oroszlán szelleme azt mondja „én _akarok!_“
„Neked _kell_“ ez áll útjában aranyragyogással, pikkelyes állatképen és
minden pikkelyen aranybetűkkel ragyog: „neked _kell!_“
Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken és im-ígyen szól a
minden sárkányok leghatalmasabbja: „a dolgok minden értéke – ez ragyog
rajtam.“
„Minden érték meg lőn már teremtve és minden megteremtett érték – ez
vagyok én. Valóban, ne legyen már több: „én akarok!“ Im-ígyen szól a
sárkány.
Én véreim, mi szükség van, hogy oroszlán légyen a szellemben? Avagy nem
elég-e a megterhelhető állat, a mely lemond és tisztel? Uj értékeket
teremteni – ezt még az oroszlán sem bírja: ámde szabadságot teremteni
magának uj teremtésre – ezt bírja az oroszlán ereje.
Szabadságot teremteni magának és szent „_nem_“-et mondani még a
kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán.
Jogot venni magának uj értékek számára – ez a legborzasztóbb vétel a
teherbiró és tisztelő szellemnek. Bizony, rablás az néki és ragadozó
állat dolga.
Legszentebbjeként szereté egykoron a maga „_kell_“-jét: íme, őrületet és
önkényt kell találnia még a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon
szeretetéből: oroszlán kell ahhoz a rabláshoz.
De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az
oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is
légyen?
Ártatlanság a gyermek és felejtés, ujrakezdés, játék, magából kigördülő
kerék, első mozgás, szent _igent_-mondás. Valóban, én véreim, a teremtés
játékára kell a szent igent-mondás: íme _tulajdon_ akaratát akarja a
szellem, _tulajdon_ világát nyeri magának a világját vesztett.
A szellem három színeváltozását mondám néktek: hogyan lesz a szellem
tevévé, és oroszlánná a teve és az oroszlán végezetre gyermekké.
Im-ígyen szóla Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, a mely
„tarka tehén“-nek neveztetik vala.
* * *

Az erény pulpitusairól.
Zarathustra hallá egy bölcs dicséretit, a ki jól tudna beszélni álomról,
erényről: az a hire, hogy nagy a tisztelete és jutalma érette és minden
ifjak körülülik pulpitusát. Hozzá méne Zarathustra és az ifjak
gyülekezetében pulpitusa előtt ül vala. És im-ígyen szóla a bölcs:
Tisztesség és szemérem adassék az álomnak! Ez az első! És mindenkinek
térjetek ki, a kik rosszúl alszanak és éjjente virrasztanak!
Még a tolvaj is szemérmes az álommal szemben: mindenkor halkan lopja
magát az éjszakán át. De orcátlan az éjnek őre, orcátlanul hordozza a
kürtjét.
Nem kis művészet aludni: bizony jó e végre egész nap virrasztani.
Tízszer kell magad nappal lebírnod: ez jól elfáraszt és a lélek mákja.
Tízszer kell viszont magaddal megbékülnöd: mert a lebírás keserü és
rosszul alszik, a ki nem békült meg.
Tíz igazságot kell nappal találnod: különben még éjszaka is igazságot
keresel és lelked majd éhen marad.
Tízszer kell nappal nevetned és vígadnod, különben megzavar éjszaka a
gyomrod, a szomorúság apja.
Kevesen tudják ezt: minden virtusod összeszedd, hogy jól alhass. Hamis
tanuságot teszek? Paráználkodom?
Bűnre kívánom felebarátom szolgálóját? Mindez rosszúl férne meg a
nyugodt álommal.
És még ha meg van is minden virtusod: kell, még egyhez érts: hogy a
virtusokat is tudd jókor aludni küldeni.
Nehogy egymással civódjanak, ezek a takaros fehér népek? És rajtad, óh
boldogtalan!
Béke istennel és felebarátoddal és a szomszéddal: úgy kivánja a jó álom.
S béke még a szomszéd ördögével is! Mert különben éjnek idején
meglátogat téged.
Tisztesség és engedelmesség adassék az előljáróknak s még a görbe
előljáróknak is! Igy kivánja a jó álom. Avagy tehetek-e arról, hogy a
hatalom szeret görbe lábakon járni?
Mindenkoron azt hívom legjobb pásztornak, a ki juhait a legzöldebb
mezőre viszi: ez egyezik a jó álommal. Nem kell nékem sok dicsőség, sem
nagy kincs: ez meggyulasztja a lépet. De rossz alvás esik jó hírnév és
egy kis kincs nélkül.
Kis társaságot szívesebben látok, mint rossz társaságot: de idejében
kell jönnie-mennie. Igy egyezik a jó álommal.
Nagyon gyönyörködtetnek a lelki szegények is: előmozdítják az álmot.
Boldogok ezek, különösen, – ha mindig igazat adunk nékik.
Igy telik az erényes napja. S ha az éj beköszönt, óvakodom, hogy ne
hívjam az álmot! Nem kell néki hívás, az álomnak, az erények urának!
Hanem arra gondolok, amit nappal tettem és gondoltam. Kérődzve,
türelmesen, valamiképen a tehén, kérdezem: ugyan mi is volt tíz
magad-legyőzésed?
S mi volt tíz kibékülésed és tíz nevetésed, mikkel szívem örömet
szerzett magának?
Ezeket és másokat megfontolva és negyven gondolattól ringatva, egyszerre
meglep az álom, a hivatlan, az erények ura.
Az álom ujja megérinti szememet: ekkor elnehezül az. Az álom érinti
ajkamat: akkor nyitva marad az.
Valóban, halk lábon jön hozzám a legkedvesebb tolvaj és ellopja
gondolataimat: s üres fejjel állok, mint az a pulpitus.
De azután már nem sokáig állok: íme már fekszem.
Mikoron Zarathustra a bölcset ilyeténkép beszélni hallá, mosolygott
szivében, mert közben így szólt szívéhez:
Bolondnak tartom ezt a bölcset az ő negyven gondolatával: de, úgy
hiszem, jól tud az álomhoz.
Már az is boldog, a ki ennek a bölcsnek közelében lakozik! Az ilyen álom
ragadós, s még vastag falon át is rád ragad.
Még pulpitusában is van varázs. S az ifjak nem hiába ülének az erény
prédikátora előtt.
Bölcsesége ez: virrassz, hogy jól aludj! S bizony, bizony, ha az életnek
nem volna értelme és az értelmetlenséget kellene választanom, én is
legméltóbbnak tartanám a választásra ezt az értelmetlenséget.
Immáron jól értem, mit kerestek egykoron mindenek fölött, amikor az
erény tanitóit keresték. Jó álmot kerestenek maguknak és hozzája
mákvirágos erényeket!
Álomnélküli alvás vala a bölcseség: a pulpitusok minden dicsőitett
bölcsei nem ismerték az élet jobb értelmét.
Bizony, bizony még ma is akadnak az erény e prédikátorához hasonlók, s
nem mindig oly becsületesek mint ő –: ámde idejük elmúlt. S nem állanak
már soká, immár fekszenek.
Boldogok ezek az álmosak: mivelhogy nemsokára elszunnyadnak.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A másvilágról álmodozókról.
Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden
másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének
láttam a világot.
Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes
füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog.
Jó és gonosz, – öröm és szenvedés – én és te: mindez színes füstnek
tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta
szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.
Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és
elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem
egykoron a világ.
Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és
_tökéletlen_ képmása – mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek
tetszett nékem egykoron ez a világ.
Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden
másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen _túl?_
Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint
minden isten!
Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon
hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony
nem jöve _túlról!_
Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt,
tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak.
És ime, ekkor _eltávozék_ tőlem a kisértet!
Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen
kisértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen
szólok a másvilágról-álmodozókhoz.
Kín vala és tehetetlenség – ez teremte meg minden másvilágot és az a
rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg.
Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, – halálugrással, a
szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte
minden istent és másvilágot.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen
kétségbeesett, – tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem
újjaival az utolsó falakat.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során
kétségbeesett, – és hallá a lét hasának szózatát.
És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével,
– át, a másvilágra.“
Ámde az a „másvilág“ jól el van rejtve az ember elől; az az
embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa
nem szól az emberhez, hanemha embermódra.
Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz
megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e
legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog?
Valóban ez az „én“ és az „én“ ellentmondása és zűrzavara még a
legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő
„én“, a mely a dolgok mértéke és értéke.
És ez a legbecsületesebb lét, az „én“ – az beszél a testről, s kívánja a
testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes.
Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az „én“ és mennél többet
tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön.
Uj büszkeségre tanított engem az én „én“-em, ezt tanítom az embereknek:
ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák
szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmét teremt!
Uj akaratra tanítom az embert: _akarják_ ezt az utat, a melyet az ember
vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjének le többé róla,
valamiképen a betegek, halódók!
Betegek és halódók valának ők, a kik megveték a testet és a földet és
kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és
sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön!
Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának
nékik. Ekkor így sóhajtozának: „Vajha volnának isteni utak, a melyeken
más, jobb létre lehetne lopódzkodni!“ Ekkor kitalálák álutaikat és véres
itókáikat!
Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a
háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös
kéjeit? Testüknek és ennek a földnek.
Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed
haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyúljanak, hadd
győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet!
Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden
pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül
leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok.
Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az
istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb
erényt, a melynek neve: becsületesség.
Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit
még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a
kételkedés bűn.
Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják,
higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól
tudom, miben hisznek ők legerősebben.
Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem – a
testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a
„magánvaló.“
Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni.
Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is
másvilágról.
Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára:
becsületesebb és tisztább szava van ennek.
Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és
egyenes szögü: és a föld értelméről beszél.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A test megvetőiről.
A test megvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást
tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon
testüktől – és im-ígyen némuljanak el.
„Test vagyok és lélek“ – így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az
ember gyermek módjára?
Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kivüle
semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen.
A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke
együttesen, egy akol és egy pásztor.
Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet „elmé“-nek
hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek.
Azt mondod: „én“ – és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben
nem akarsz hinni – a te tested és annak nagy értelme: az _nem mondja_:
„én“, de _cselekszik_ mint „én“.
A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége
önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden
dolog végső céljai: annyira hívságosak.
Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a „magad“.
A „magad“ az érzékek szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat.
Egyre hallgat a maga és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol.
Uralkodik és az „én“-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött,
én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs – kinek neve
„magad“. Testedben lakik, maga a tested.
Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki
tudja, mire kell testednek legjobb igazságod?
A „magad“ nevet „én“-eden és büszke ugrándozásain. „Mit nekem a gondolat
ez ugrásai és röptei? – mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én
vagyok az „én“ póráza és eszméinek sugalmazója.
A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz fájdalmat“. S akkor szenved
és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését – és épen
e végre _kell_, hogy gondolkozzék.
A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz örömöt!“ S akkor örül és
gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön – és épen evégre _kell_, hogy
gondolkozzék.
Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a
tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és
akaratot teremt?
A teremtő „magatok“ teremté magának a tiszteletet és megvetést, teremte
magának örömöt és jajt. A teremtő test teremté magának a szellemet,
akarata egyik karjáúl.
Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a „magatok“
valóságát szolgáljátok. Mondom néktek: a „magatok“ akar meghalni és az
fordúl el az élettől.
Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt
szereti legjobban, ez minden égő vágya.
De immár későnek látja erre az időt: – ezért a „magatok“ valósága le
akar tünni, óh testnek megvetői!
Le akar tünni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok
már magatokon túl teremteni.
S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan írígység
vagyon megvetéstek sanda pillantásában.
A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak
az emberfölötti ember felé!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az örömökről és indulatokról.
Én vérem, ha van erényed és az a te erényed, úgy az nem közös birtokod
senki mással.
Persze, te nevén akarod szólítani és becézni; meg akarod cibálni a fülét
és szórakozni akarsz véle.
És ime, nevét közösen bírod a néppel és magad is néppé és csordává
lettél erényeddel együtt.
Jobb volna azt mondanod: „kimondhatatlan és megnevezhetetlen, a mi
lelkem kínja és édessége s még beleimnek is éhessége“.
Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s
ha beszélned kell róla, ne szégyeld, ha dadogva teszed.
Szólj hát és dadogj: „Ez az én „jóm“, ezt szeretem, így tetszik nékem
igazán, csak így akarom én a jót.
Nem kell nékem, mint isten törvénye, nem kell nékem mint emberi szabály
és szükség: nem kell nékem, hogy mutassa az utat földfeletti földek és
paradicsomok felé.
Földi erény az, melyet én szeretek: kevés benne a bölcseség és
legkevesebb a mindenek értelme.
Ámde ez a mondás nálam rakott magának fészket: ezért szeretem és
bubusgatom – íme nálam ül aranyos tojásain.“
Igy kell dadognod és erényedet dicsérned.
Egykoron indulataid valának és gonoszaknak nevezéd őket.
Most pedig csak erényeid vannak meg: ezek indulataidból nőttenek.
S származzál bár a hirtelen haragúak neméből, avagy a buják vagy a dühös
hivők vagy bosszúszomjazók fajtájából:
Végezetre minden indulatod erénnyé vált és minden ördögöd angyallá.
Valamikor vad kutyák valának pincédben, de végezetre madarakká és kedves
éneklőkké váltak. Mérgeidből főzéd balzsamod; búbánat-tehenedet fejéd,
íme emlői édes tejét szívod.
S ezentúl nem nő belőled gonosz, hanemha a gonosz, a mi erényid harcából
nő.
Én vérem, ha szerencsés vagy, úgy egy erényed van és semmi több:
im-ígyen könnyebben mégy át a hídon.
Kitüntető dolog, ha sok erényed van, ámde nehéz sors; és sokan mentek a
pusztába és megölték magukat, mert belefáradtak, hogy erények csatái és
csataterei legyenek.
Én vérem, vajjon rossz dolog-e a háború s a csata? De szükséges ez a
rossz, szükséges az irígység és a bizalmatlanság és a rágalmazás
erényeid között.
Lám, mint sóvárog mindegyik erényed a legmagasabb után: egész szellemed
kivánja, hogy az _ő_ hirnöke legyen, minden erőd kivánja haragban,
gyűlöletben és szeretetben.
Féltékeny minden erény a másikra s a féltékenység borzasztó dolog. S
erényeket is tönkre tehet a féltékenység.
A kit a féltékenység lángja körülveszen, az végezetre skorpió módjára
maga ellen fordítja mérgezett fullánkját.
Óh, én vérem, avagy nem láttad-e még, hogy az erény önmagát rágalmazza
és szúrja agyon?
Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni s ezért szeretned
kell erényeidet: mivelhogy miattuk mégy majd tönkre.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A halovány gonosztévőről.
Birák és áldozópapok! Nem akartok előbb ölni, mignem az állat
lehorgasztotta fejét? Ime, a halovány gonosztevő lehorgasztotta fejét:
szeméből a nagy megvetés szól.
„Énem olyasvalami, a mit le kell győzni; énem az ember nagy megvetése“:
ez szól ebből a szemből.
Hogy önmagát elitélte, ez vala legmagasabb pillanata: ne engedjétek
vissza a fenköltet alacsonyságába!
Nincs megváltás annak, a kit énje szenvedtet, hanemha a gyors halál.
Öléstek, birák, irgalom legyen és ne bosszú. S miközben öltök,
vigyázzatok, hogy magát az életet igazoljátok!
Nem elég kibékülnötök azzal, akit megöltök. Szomoruságtok legyen az
emberfölötti ember szeretete: im-ígyen igazoljátok azt, hogy _még_
éltek!
„Ellenség“, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gonosztévő“; „beteg“, –
ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gaz“; „botor“, – ezt mondjátok, de azt
ne, hogy „bűnös“.
És te, vörös bíró, ha hangosan mondanád, mi mindent tettél már
gondolatban: minden kikiáltaná: „Pokolba a fertővel és a mérges
féreggel!“
Azonban más a gondolat, más a tett és más a tett képe. Az ok kereke nem
gördül közöttük.
Egy kép sápasztotta el ezt a sápadt embert. Egyforma nagyok valának,
mikor elkövette, ő és a tett: ámde nem tudta elviselni képét, miután
elkövette.
Immár mindig egy tett tettesének látta magát. Őrültségnek nevezem ezt: a
kivétel lényeggé változék szemében.
A mért vonal lebűvöli a csirkét; a csapás, melyet ő mért, lebűvölé
szegény eszét – a tett _utáni_ őrületnek hívom ezt.
Halljátok, ti birák! Van még más őrület is: a tett előtti. De ti nem
bujtatok eléggé mélyen ebbe a lélekbe!
Igy szól a vörös biró: „Ugyan minek ölt ez a gonosztévő? Rabolni akart.“
Ámde én azt mondom néktek: lelke vért kívánt, nem ragadományt: a kés
boldogságát szomjuhozá!
Szegény esze azonban nem fogta föl ezt az őrültséget és rábeszélte őt.
„Mit az a kis vér!“ – mondá – „nem rabolnál is egyúttal egy keveset? Nem
állnál egy kicsit bosszút is?“
És ő hallgatott szegény értelmére: ólomként nehezedett reá szava – s
gyilkolván, rabolt. Nem akarta szégyelleni őrültségét. És ime, bűnének
ólma ránehezedik és szegény esze ismét oly merev, oly bénúlt, oly nehéz.
Ha csak meg tudná rázni a fejét, úgy legördülne terhe: ámde ki tudná
megrázni ezt a fejet?
Mi ez az ember? Raja a betegségeknek, a melyek a szellem által
világszerte terjednek: így akarnak zsákmányt ejteni.
Mi ez az ember? Gomolyaga vad kigyóknak, a melyek ritkán vannak békén
egymás mellett – így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte.
Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kivánt, azt magyarázta
magának ez a szegény lélek – és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után
való sóvárgásnak magyarázta.
A ki most megbetegszik, azt megrohanja a rossz, a mi _most_ rossz:
fájdalmat akar okozni azzal, a mi néki fáj. De voltak más idők és volt
más rossz és jó.
Egykor a kételkedés és maga-akarás gonoszat jelentett. Akkoron a beteg
eretnekké és boszorkánynyá lőn: mint eretnek és boszorkány szenvedett
fájdalmat és akart fájdalmat okozni.
De ez sehogysem fér fületekhez: a ti „jó“-toknak árt, azt mondjátok. De
mit nékem a ti „jó“-tok!
Sok dolog a ti jótokon utálatra gerjeszt engem s bizony nem a rossza.
Hisz kivánnám, volna őrületük, a mely tönkretenné őket, miként ezt a
sápadt gonosztévőt.
Bizony, bizony, szeretném, ha őrületük neve igazság volna, vagy hűség,
vagy igazságosság: de erényük olyan, hogy hosszú életüek lehessenek és
hitvány kedvtelésben éljenek.
Karfa vagyok a folyón: fogjon meg, a ki tud! De mankótok nem vagyok.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az írásról és olvasásról.
Minden írás közűl csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Irj
vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem.
Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat.
A ki ösmeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy
évszázad olvasó – s maga a szellem is bűzleni fog.
Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az irást rontja meg,
hanem a gondolkozást is.
Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még
csőcselékké lészen.
Ha ki vérrel irja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy
tanulják.
A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra
kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez
szólanak: nagyok és magasnövésűek.
Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel
teljes szellem: ezek illenek egymáshoz.
Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok.
A bátorság, a mi elhessegeti a kisérteteket, maga teremt magának
manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar.
Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam _alatt_ látok, ez a
feketeség és ólom – ép ez a ti víharfelhőtök.
Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni.
Én pedig _le_nézek; mivelhogy már fölemelkedém.
Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni?
A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és
szomorú-valóságot.
Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő
és mindig csak harcost szeret.
Mondjátok: „az élet nehéz teher.“ De hát mire volna délelőtti
büszkeségtek és esteli megadástok?
Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek!
Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk.
Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy
egy csöpp harmat nyugszik testén?
Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem,
mert megszoktuk a szeretetet.
Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindíg van egy kis okosság
is az őrületben.
S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók
és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a
boldogsághoz.
Ha ezeket a könnyü, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez
Zarathustrát könnyre, dalra csábítja.
Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud.
S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek,
ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, – általa _esnek_
mindenek.
Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség
szellemét!
Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta
nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok.
Ime könnyű vagyok, íme repűlök, íme magam alatt látom magam, íme isten
táncol képemben.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A hegyi fáról.
Zarathustra észrevette volt, hogy egy ifju kerülgeti őt. És mikoron egy
este egyedül mendegélt a várost körülzáró hegyek között, a melynek neve
„a tarka tehén“: íme, menetközben találkozott ezzel az ifjúval, a mint
egy fához támaszkodva ült és fáradt tekintettel nézett a völgybe.
Zarathustra megfogá a fát, a mely alatt az ifjú ült és szóla im-igyen:
„Ha ezt a fát kezemmel meg akarnám rázni, nem bírnám.
Ámde a szél, a melyet nem látunk, kínozza és hajlítja, a merre csak
akarja. Legjobban hajlíttatunk és kínoztatunk láthatatlan kezektől.“
Ekkor megdöbbenve fölkelt az ifjú és mondá: „Ime hallom Zarathustrát és
ép most gondoltam reá.“ Zarathustra pedig felelé: „Miért, hogy ezért
megijedsz? – Ám az emberrel úgyanúgy áll a dolog, miképen a fával.
Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik
gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba.“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá az ifjú. – „Hogyan lehetséges az, hogy
felfedezted lelkemet?“
Zarathustra mosolygva mondá: „Egynémely lelket sohasem fognak
fölfedezni, hanemha előbb föltalálják,“
„Igen, a gonoszba!“ – kiáltá ismét az ifjú. – „Valót beszélsz,
Zarathustra. Magam sem bizakodom magamban, mióta a magasba törekszem és
más senki sem bizakodik én bennem – vajjon miként van ez?
Tulságosan gyorsan váltok képet: mám ellene mond tegnapomnak. Gyakorta
átugrom a fokokat, ha fölfelé megyek, – ezt egyetlen fok sem bocsátja
meg nékem.
Ha fent vagyok, mindig egyedül találom magam. Senki sem szól hozzám, a
magánosság jege borzongat. Mit is akarok a magasban?
Mennyire szégyellem fölhágásom és botorkálásom! Mint gúnyolom heves
lelkendezésemet! Mint gyűlölöm! a röpülőt! Mily fáradt vagyok a
magasban!“
Ezzel elnémula az ifjú. Zarathustra pedig nézegeté a fát, amelynél
állának és szóla im-ígyen:
„Imhol ez a fa magában áll a hegyen; magasra nőtt ember, állat feje
fölé.
És ha beszélni akarna, nem volna, a ki megértené: oly magasra nőtt vala.
Ime vár és vár, – vajjon mire is vár? Túlon-túl közel lakozik a fellegek
székhelyéhez: nemdenem az első villámra vár?“
Zarathustra szavaira az ifjú heves taglejtéssel kiálta föl: „Igen,
Zarathustra, valót beszélsz. _Le_szállásom sovárogtam, a mikor _föl_, a
magasba törekedtem, s te vagy a villám, akire vártam! Ime, mi vagyok én,
mióta te megjelentél nékünk? A reád való _irígykedés_ az, a mi engem
szerte zilált!“ Igy szólt az ifjú és keservesen sírt. Zarathustra
azonban átkarolá őt és magával vivé.
Miután pedig egy ideig együtt menének, Zarathustra megszólala:
„Szívem szakasztja meg. Szavadnál jobban jelenti nékem szemed minden
veszedelmedet. Még nem vagy szabad, te még _keresed_ a szabadságot.