Im-ígyen szóla Zarathustra - 11

túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva,
szétrágva lóg ki a maiak szájából.
Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak
hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai
pillangóké.
Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam
mögött vagyon – legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!
Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi
lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta.
Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a
részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.
Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy _magam_ félreismerjem, csak
hogy _őket_ elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem
ismered az embereket!“
Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden
emberben tulságos az előtér, – mi haszna _ott_ messzelátó, messzevágyó
szemeknek.
És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket,
mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és
gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért.
Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a
kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt:
„a kicsi nem tehet kicsiségéért.“
És kivált azok, akik magukat a „jók“-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim,
szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan
_tudnának_ ők, én irántam – igazságosok lenni!
A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá
teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága
feneketlen.
Hogy elrejtsem magam és szabadságom: _ezt_ tanulám meg odalent: mert
mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy
mindenkiről tudám, – hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a
szellemből mit _elégelt_ már meg és mit _sokallt!_
Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek – igy tanulék meg
szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám – igy
tanulék meg szavakat cserélni.
A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök
lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!
Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott
minden emberi lény szagától!
Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, –
tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A három gonoszról.

1.
Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék – a világon túl;
mérleget tarték és _megmérém_ a világot.
Óh, miért hogy túlkorán jöve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irígy
fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irígy hajnalí izzó álmaimra.
Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontolhatja a jó fontoló,
szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni
diótörő: ilyennek találá álmom a világot: –
Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra
hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a
türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a
világot!
Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali
bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?“ Mivelhogy így
szól: „valahol erő van, a _szám_ is mesterré lészen: mert több ereje
vagyon.“
Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem ujra, sem régire nem
kiváncsiskodva, nem félve, nem kérve: –
– mintha érett alma kinálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs,
bársonyos bőrü: – ilyenként kinálkozék nékem a világ.
– s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta
volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget
elaltatta volna: – emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi
kigyót-békát kiáltanak!
Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérém ma korán a
világot! Emberi jó dologként jöve ma hozzám ez az álom és szívem
vigasztalója!
És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle:
íme, a serpenyőbe tészem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól
lemérem.
A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot
káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.
_Kéj, uralom-szomj, önzés!_: ezt a három dolgot káromolták eddig
legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, – ezt a hármat
akarom emberien jól lemérni.
Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög,
cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejü eb-szörnyeteg, akit szeretek.
Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok,
szemtanút – téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyeset, akit
szeretek!
Melyik hidon megy egykoron a „most“? Mi kényszer alatt kényszeríti magát
a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy
„felnőni.“?
Ime a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három sulyos kérdést
veték belé, három sulyos válasz vagyon a másik serpenyőben.
* * *

2.
Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének;
„világi hivság“-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az
minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.
Kéj: lassu tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette
fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.
Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkertje,
minden jövő túláradó hálája a „ma“ iránt.
Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy
sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.
Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy
boldogsága. Mert sokaknak igérteték házasság és több mint
házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: – és ki
fogta föl valaha egészen, _mily idegenek_ egymásnak férfi és nő!
Kéj: – de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a
disznók és rajongók be ne törjenek!
Uralomszomj: a kőszivüek kőszivüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely
a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.
Uralomszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden
bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen
nyargal.
Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és
kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak;
villámló kérdőjel korai feleletek mellett.
Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul,
szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: – mig végre felordít
belőle a nagy megvetés.
Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és
birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled“ – mig azután magukból is
ez az ordítás kél: „el _velem;_“
Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az
önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan
biboros üdvösségeket fest a föld egére.
Uralom-szomj: de ki hívná _szomjúságnak_ azt, ha a magas a hatalomért
_le_kivánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban
és alászállásban!
Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával
örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: –
Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra?
„Ajándékozó erény“ – ennek mondotta egykoron a mondhatatlant
Zarathustra.
És ugyanakkor történék – bizony először történék! – hogy szava az
_önzést_ is magasztalá, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lélekből
fakad: –
– hatalmas lélekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test
illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:
– a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata
a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja
„erény“-nek.
A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen
maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.
Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz – annyi mint gyáva!
Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a
legapróbb hasznot is fölkaparítja.
Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan
bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely
mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!“
A sanda gyanut kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés
és kézadás helyett, – mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.
Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, a ki
mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos,
kutyás, jámbor és szolgálatkész.
Azt meg éppen utálja, gyülöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges
nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent
türő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.
Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rugásokkal szemben szolga,
avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: _minden_
szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!
Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó
szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva
ajakkal csókol.
És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek
ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háboruja!
Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke
némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva
az önzésnek!
És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek
ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek“-nek hivassék, mindez a
világfájdalmas gyáva és keresztespók!
De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, _a Nagy Dél:_
akkoron sok minden megnyilatkozand!
És a ki az „én“-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést
boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: _Ime, jő, már-már
itt a Nagy Dél!_
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A nehézség szelleméről.
Szájam – a népé: túlságosan durva és szivből jövő a szavam selymes
nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és
pennarágónak.
Kezem – bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még
elfér bolond-eszmecsere, bolond-szenny!
Lábam – lóláb; azzal kacagok és ügetek árkon-bokron át, keresztűl-kasúl,
és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom – bizonyára
sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy
madár gyomra.
Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül – készen, hogy
elröppenjen – íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a
madártermészetből!
És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség
szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége
öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék
erről dalt énekelni – és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres
szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.
Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk,
válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szívük: – nem
vagyok ezekhez hasonlatos.

2.
Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden
határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra
fogja keresztelni – „könnyü“-nek fogja keresztelni.
A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja
nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud
röpülni.
Nehéznek látja a földet és az életet; ezért _akarja_ a nehézség
szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak
önmagát kell szeretnie: – im-ígyen tanítom _én_.
Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk
szeretete is – bűzlik!
Tanuld meg magad szeretni – im-ígyen tanítom én – ép és egészséges
szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.
Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára:
eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép
azok, a kik az egész világnak nehezére esének.
És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy _tanuld_ meg magad
szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb,
legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.
Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden
kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; – így akarja a
nehézség szelleme.
Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk
útravalóúl: „jó“ és „gonosz“ ennek az örökségnek a neve. Ezekért
bocsátják meg nékünk, hogy élünk.
És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a
maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.
És mi – mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord
hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: „Igen, az élet
terhe nehéz!“
De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok
idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri,
hogy jól tele rakják.
Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok
_idegen_ nehéz szót és értéket rak magára, – s íme az élet sivatag néki!
És csakugyan! Sok _tulajdon_ dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső
dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen
megfogható,
– azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania.
De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek _legyen_ héjja és
szép látszata és okos vaksága.
Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély
és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem
találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!
Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit
több soványság – óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!
Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem
gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme.
De az fölfedezte magát, a ki így szól: „ez az _én_ jóm és az _én_
gonoszom“: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól:
„mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.“
S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a
legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.
A mindennel-beérés, a mi mindent izletesnek talál, nem a legjobb ízlés!
Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én“-t,
„igen“-t és „nem“-et mondani megtanulának.
De mindent megrágni, megemészteni – ez igazán disznó-természet! Mindig
i–á-val „igen“-t bólintgatni – ezt csak a szamár tanulta meg és a vele
rokonszellemek!
Rozsda-sárga és vér-píros: ez az _én_ gusztusom – az vért kever minden
színbe.
De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.
Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége
minden húsnak és vérnek – óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én
szeretem a vért!
És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az _én_
gusztusom, – még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek
sincs arany a szájában.
S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit
találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis
szeretetből akart élni.
Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy
vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a
sátorfám.
Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig _várniok_ kell, – nem
az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok
és más ország- és boltbakterek.
Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában – de csak a
_magamra_-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak,
ugorjam, másszam, táncoljak.
Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az
előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: – nem éred el
egyszerre szárnyaddal a röpülést!
Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas
árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, –
apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis
nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!
Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a
magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.
És csak nem szívesen tudakolám az utat, – ez megint nem volt ínyemre!
Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg.
Minden léptem kisértés és kérdés vala – és valóban, felelni is _tanulni_
kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez – az én gusztusom –
– nem jó, nem rosz, hanem az _én_ gusztusom, a mit nem szégyellek, nem
titkolok.
„Ez – íme ez az _én_ utam, – merre van a tied?“ – így felelek azoknak, a
kik tőlem „az“ utat tudakolják. „Az“ út tudniillik – nincs!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Ódon és uj táblákról.

1.
Imhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s uj, félig
teleirtak is. Vajjon mikor jön el az én órám?
– _le_menetelem, tönkremenetelem órája: mivelhogy még egyszer el akarok
menni az emberekhez.
Ime erre várok: mert előbb kell, hogy jelek jőjjenek nékem, hogy az az
_én_ órám, – a nevető oroszlán a galambsereggel.
Azonközben magammal beszélgetek, mint a kinek ideje van. Senki sem mesél
ujat: így hát magamat mesélem enmagamnak.
* * *

2.
Mikoron az emberekhez jövék, öreg balhiten ülve találám őket: mindnyájan
azt hivék, már régen tudják, mi jó, mi rossz az embernek.
Öreg, fáradt dolognak tartának minden beszédet az erényről, s ha ki jól
akart aludni, lefekvés előtt még „Jó“-ról, „Gonosz“-ról beszélt vala.
Ezt az álmosságot rebbentém én föl, tanítván: mi Jó, mi Gonosz, _azt még
nem tudja senki:_ hanemha az, a ki teremt!
Ez pedig az, a ki az ember célját megteremti és a földnek megadja
értelmét és jövőjét: s csupán ez _teremti meg, hogy_ valami Jó vagy
Gonosz.
És meghagyám nékik, döntsék föl vén pulpitusaikat és mindent, valahol
csak az az ócska balhit ült vala; meghagyám nékik, nevessenek nagy
erénymestereiken és szentjeiken és költőiken és világmegváltóikon.
S hogy komor bölcseiken nevessenek, azt is meghagyám nékik: és
mindenkin, a ki valaha fekete madárijesztőként óva-intve ült vala az
élet fáján.
Nagy temetőjük útjára ülék, dög és keselyű mellé – és kacagék minden
„hajdan“-ukon és korhadt, esendő dicsőségén.
Bizony, bizony a bűnbánat prédikátoraihoz és bolondokhoz hasonlatosan
kiálték kigyót-békát minden nagy és kicsiny dolgukra – hogy legjobbjuk
is annyira kicsiny! Hogy legnagyobb gonoszságuk is annyira kicsiny! –
ilyeténképen kacagék.
Bölcs vágyódásom ordíta és kacaga belőlem im-ígyen, a mely hegyeken
született vala, valóban, vad bölcseség! – az én nagy, zugó szárnyu
vágyódásom.
És gyakorta kacagás közben el-tova-föl ragada engem: akkor bizony
borzongva repülék, nyilként, napsugártól mámoros elragadással:
– el-ki távoli jövőbe, mit még nem látott álom, melegebb Délre, mit
valaha képirók megálmodának: oda, hol a táncoló istenek minden mezet
röstelnek: –
hogy hasonlatokban beszéljek és költők módjára sántítsak és dadogjak: és
bizony, bizony, szégyellem, hogy még költőnek kell lennem!
Hol minden létesülést körülöttem istenek táncának és istenek magas
kedvének láték és a világot szabadjára eresztve, játszva, futkosva és
önmagához visszamenekülve:
– mint sok isten örökös egymástól-futását, egymás-keresését, mint sok
isten boldog ellenmondását, maguk ujra-tartását ujra együvé-tartozását:
Hol minden idő úgy tünék föl nékem, mintha boldog gúny volna a percekre,
hol a szükségszerűség maga volt a szabadság, a mely boldogan játszadozék
a szabadság tövisével; –
Hol én is viszontlátám régi ördögömet és ősi ellenségemet, a nehézség
szellemét és mindeneket, miket teremtett: a kényszert, a szabályt, a
szükséget, a következményt, a célt, az akaratot és a jót és a gonoszt: –
Mert nem kell-e valaminek lenni, a mi _fölött_ eltáncolni lehessen? Nem
kell-e a könnyüek, legkönnyebbek kedvéért – vakondoknak és lomha
törpéknek is létezniök?
* * *

3.
S ott vala az is, a hol ezt a szót: „emberfölötti ember“ fölszedém az
útról és azt, hogy az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni,
– hogy az ember híd és nem cél: a ki boldognak magasztalja magát dele és
estéje miatt, mint uj hajnalhasadás felé vezető út
– a Zarathustra szót a Nagy Délről, s valamit még az ember fölé
függeszték, biboros második esthajnalhoz hasonlatosan.
Valóban uj csillagokat is láttaték velük uj éjszakákkal együtt; és felhő
és nap és éjjel fölé feszítém még a nevetést, mint tarka kárpitot.
Megtanitám őket minden költeményemre, iparkodásomra: egygyé költeni,
összehordani a mi az emberben töredék, és rejtély és szörnyű véletlen, –
– mint költő, rejtélyfejtő és a véletlentől megváltó megtanítám őket,
hogy a jövő teremtésén munkálkodjanak és hogy mindent, a mi _volt_ –
teremtve megváltsanak.
Megváltsák az ember múltját és minden „volt“-ot átteremtsenek, valamig
az akarat így nem szól: „De hisz így akartam! Igy fogom akarni.“
– Ezt hívám én előttük megváltásnak, s úgy tanítám, hogy csak ezt híjják
megváltásnak.
Ime az én megváltatásomra várok, – hogy utoljára hozzájok menjek.
Mert még egyszer akarok az emberekhez menni, _közöttük_ akarok
tönkremenni, haldokolva nékik akarom adni legdúsabb ajándékomat.
Ezt a naptól lesém el, ha leszáll, ő, a dúsgazdag, aranyat szór ekkor a
tengerbe, kimeríthetetlen gazdagságából – azonképen, hogy még a
legszegényebb halász is _arany_lapáttal evez! Mert így látám egykoron és
könnyes szemem nem lakék jól a látvánnyal.
A naphoz hasonlatosan akar Zarathustra is leszállani: imhol ül most és
vár; körülveszik ódon összetört táblák és uj táblák is, – félig
teleírtak.
* * *

4.
Imhol egy uj tábla: de hol vannak az én véreim, a kik őket velem
völgynek és hús-szívekbe viszik?
Ezt követeli nagy szeretetem a legtávolibb iránt: _ne kíméld közelvaló
felebarátodat!_ Az ember olyan valami, a minek fölébe kell kerűlni.
Sokféle az útja-módja a túlszárnyalásnak: láss _te_ néki! De csak bohóc
gondolja; „az embert _által is lehet ugrani_.“
Bírd le magad még felebarátodban is: és ha rabolhatsz jogot, ne adasd
azt magadnak!
A mit te tész, azt nem teheti néked senki se viszont. Lám, nincs
visszafizetés.
A ki nem tud magának parancsolni, az csak engedelmeskedjék. És olyik
_tud_ magának parancsolni, de még sok a híjja, hogy engedelmeskedjék is
magának!
* * *

5.
Im-ígyen akarja a nemes természet: semmit sem akar _ingyen_, legkevésbbé
az életet.
A ki a csőcselékből való, ingyen akar élni; de mi többiek, a kiknek az
élet adá magát, – mindig azon töprengünk, _mi_ legjobbat adjunk
_viszont_ érette.
És valóban, előkelő szó az, a mi így szól: „a mit _nékünk_ az élet igér,
azt _mi_ meg akarjuk – az életnek tartani!“
Ne akarj élvezni ott, a hol nem adsz élvezni valót. És – _ne akarj_
élvezni!
Mivelhogy az élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik
sem akarja, hogy keressék. Kell, hogy _meglegyenek_ bennünk, – de még
jobb, ha vétket és fájdalmat _keresünk!_
* * *

6.
Óh, én véreim, a ki első valamiben, az mindig föláldoztatik. Mi pedig
elsők vagyunk.
Megannyian titkos áldozati oltárokon vérzünk; megannyian égünk és sülünk
ódon faragott képek tiszteletére.
Javarészünk még fiatal, ez izgatja a vénhedt torkokat. Húsunk zsenge,
bőrünk csak báránybőr: – hogy ne izgatnók mi az öreg bálványok papjait!
S még bennünk lakozik ő, az öreg bálványpap, a ki javarészünket lakomára
süti. Óh, én véreim, hogy ne lennének az elsők: áldozatok!
De így akarja a fajtánk; és én szeretem azokat, a kik nem akarják
magukat megóvni. A _le_menőket szeretem teljes szívemből: mivelhogy
_át_menők.
* * *

7.
Hogy igazak legyenek – erre csak kevesen _képesek!_ S a ki tud is az
lenni, az még nem akarja! S legkevésbbé tudnak azok lenni: a jók.
Óh, ezek a jók! – _Jó emberek soha sem mondják az igazat;_ s betegség a
szellemnek, ha ilyen jó.
Ezek a jók engednek, megadják magukat, szivük kajdácsol, lelkük mélye
engedelmeskedik: de a ki engedelmeskedik, _az nem hallja önmagát!_
Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az
igazság megszülessék: óh, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e
_erre_ az igazságra?
A vakmerő merés, a hosszas gyanakvás, a kegyetlen „nem“, a keserű
indulat, az elevenbe vágás – mi ritkán egyesűl _az!_ Pedig ilyen magból
– nemződik az igazság!
A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden _ismeret!_
Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerők!
* * *

8.
Ha a vízen van gerenda, ha palló és karfa vezet át a folyón: bizony,
senkinek sem hisznek, ha így beszél: „Minden folyóban van.“ Hanem még az
együgyűek is ellentmondanak néki. „Hogyan? – mondják az együgyűek –
minden folyóban volna? Hisz a gerenda és palló a folyó _fölött_ van!“
„A folyó fölött minden szilárd, a dolgok minden értéke, a hidak,
fogalmak, minden „jó“ és „gonosz“: mindez _szilárd!_“
S ha eljő a kemény tél, a folyó – állatszelidítője: akkor még a
legélesebb elméjűek is megtanulnak gyanakodni; és, valóban, nemcsak az
együgyűek mondják akkoron: „Nem _áll-e_ minden?“
„Alapjában minden áll“ – ez igazi téli tanítás, jó terméketlen időknek,
jó vigasztalás téli álmot aluvók és suton űlők számára.
„Alapjában véve minden áll“ –: _de ez ellen_ prédikál az olvadás szele.
Az olvadás szele, bika, aki nem szántó bika – megvadúlt bika, törő-zúzó,
aki dühödt szarvával jeget tör! S a jég – pallót tör!
„Óh jaj! Óh öröm! Az olvadás szele fú!“ – prédikáljátok, én véreim,
utcaszerte!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

9.
Van egy régi képzelődés, annak neve „jó“ és „gonosz.“ Jövendőmondók és
csillagjósok körül forgott eddig ennek a képzelődésnek a kereke.
Egykoron _hittenek_ jövendőmondóknak és csillagjósoknak: és _ezért_
hittenek ebben: „Minden végzetszerű: így kell tenned, mert kénytelen
vagy vele!“
Azután ismét bizalmatlanok valának minden jövendőmondó és csillagjós
iránt: és _azért_ hivék, hogy „minden szabadság: bírsz, mert akarsz.“
Óh, én véreim, eleddig csak képzelődtek a csillagokról és jövendőről,
nem pedig tudtak is: _éppen ezért_ eleddig csak képzelődtek a jóról és
gonoszról, nem pedig tudtak is!
* * *

10.
„Ne rabolj! Ne ölj!“ – ezeknek az igéknek egykor szent volt a nevük; az
emberek fejet-térdet hajtának nékik és saruikat leveték előttük.
Ámde azt kérdezem tőletek: volt-e valaha nagyobb rabló és emberölő, a
minők ezek a szent igék valának?
Avagy nincs-e minden életben magában – rablás és emberölés? És hogy
ilyetén igéknek szent volt a nevük, vajjon nem öletett-e meg ezzel maga
az _igazság?_
Vagy talán a halál prédikációja volt, hogy szentnek mondaték, a mi
minden élet ellen szólt és ellene adott tanácsot?
Óh, én véreim, törjétek, törjétek össze nékem az ódon táblákat!
* * *

11.
Azért szánok én minden elmúltat, hogy látom: ki van szolgáltatva, –
– ama nemzetség kénye-kegyelmének, szellemének, őrűletének, a mely
eljövend és mindent, a mi _volt_, a maga hídjává magyaráz át!
Nagy zsarnok jöhet, csalafinta szörnyeteg, a ki kegyelmével és
kegyetlenségével minden multat addig kényszerítene és gyötörne, valamig
az ő hídja és előjele és hirnöke és kakasszója lenne.
Ez pedig a másik veszedelem és másik részvétem: – a ki a csőcselékből