Im-ígyen szóla Zarathustra - 10

szeleknek – mit sem találnak ki boldogságom zúgásából!
„Még nincs időnk Zarathustra számára“ – vetik ellen; de mit nekem az az
idő, a melynek Zarathustra számára „nincs ideje?“
És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az _ő_ magasztalásukon? Tüskés
öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról.
És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha
visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még
jobban!
Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és
csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se
táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a
kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni.
E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: _kisebbek_ lettek és egyre
kisebbekké válnak: – _ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és
erényről_.
Mivelhogy az erényben is szerények – mert jóleső kényelem kell nékik.
Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg.
Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt
azonban én _botorkálásuknak_ hívom. – Mindenkinek lábatlankodnak, a
kinek sietős a dolga.
És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kíficamult nyakkal:
az ilyenbe szeretek belerohanni.
Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél
azonban sok a hazudozás.
Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de
legtöbbjük rossz komédiás.
Van közöttük tudtán kivül való komédiás és komédiás akarata ellenére –
az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások.
Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak
az, a ki elég férfi, fogja a nőben a _nőt – megváltani_.
És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik
parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.
„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így imádkozik az uralkodók
színlelése is – és jaj, ha az első úr _csak_ az első szolga!
Óh, képmutatásukba is jól bekandíkált szemem kiváncsisága; és jól
eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte
ablaktáblák körül.
Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi
igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is.
Símák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek símák,
jogosak és jóságosak homokszemek iránt.
Szerényen kis boldogságot ölelni – ez nekik „megadás!“ – és ezenközben
már szerényen kancsalítva lesnek egy uj kis boldogságot.
Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket.
Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle.
De ez _gyávaság:_ jóllehet „erény“-nek hívatik.
És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: _én_ csak
rekedtségüket hallom ki beszédükből – – mert hát minden szélhuzat
rekedtekké teszi őket.
Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak
hozzá, hogy öklök mögé bujjanak.
Erény nékik az, a mí szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast
kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik.
„Mi székünket _középre_ tevők – ezt mondja nékem mosolygásuk – és époly
távolra a haldokló bajvivótól, mint a víg disznóktól!“
Ez pedig – középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.

3.
E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani
nem tudnak.
Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és
csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak!
Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és
élesiteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja
fülemben palavesszőként csikorog a táblán.
És ha kiáltám: „Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik
szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni“: viszontag azt kiáltják:
„Zarathustra istentelen“.
És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt –; de éppen nekiek
szeretem fűlükbe kiáltani: Igen! _Én vagyok_ Zarathustra, az istentelen!
Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami
kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy
agyonropogtassam.
Nosza! Ez az én prédikációm az _ő_ fülüknek: én vagyok Zarathustra, az
istentelen, a ki így szól: „ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem
oktatását!“
Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És
mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és
levetkőzik a megadást.
Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a
_magam_ fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az
_én_ eledelem.
És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb
módra szólt rá az én _akaratom_, s íme már kéregetve térdepelt előttem.
Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: „Lásd
Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!“
De mit beszélek, a hol senki füle az _én_ fülem! így hát kikiabálom
minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak,
ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni:
– a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró
megadástokon!
Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy
fa _nagyra_ nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie!
S a mit elmulasztotok, az is szövi minden emberjövő szövetét; semmitek
is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él.
És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még
tolvajok közt is így szól a _becsület:_ „csak ott lopj, a hol nem lehet
rabolni.“
„Majd adódik a dolog“ – ez is a megadás tanítása. De én azt mondom
néktek, ti kegyesek: az _veszen_ magának s egyre többet veszen tőletek!
Óh, vajha minden _fél_-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a
lustaságra, épúgy, mint a tettre. Óh, vajha megértenétek igém:
„Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik _tudnak
akarni!_
„Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagatokat, – de előbb
legyetek olyanok, a kik _önönmagukat szeretik_.
– Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. – Im-ígyen
szóla Zarathustra, az istentelen!
De mit beszéllek ott, a hol senki füle nem az _én_ fülem! Itt még egy
órával túlságosan jókor vagyon számomra.
A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon.
De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek,
szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, – szegény giz-gaz! szegény
talaj!
És _nemsokára_ úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és
valóban! magukba-fáradtan – és viznél még inkább szomjuhozva a _tüzet!_
Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! – Egykoron még futó
tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket:
– egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a _Nagy
Dél!_
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az olajfák hegyén.
A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti
szoritásától.
Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni.
Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember _jól_ fut, megmegmenekül tőle!
Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, –
olajfám napos zugolyához.
Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza
elfogdossa legyeim és sok apró lármát elcsittít!
Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is
kiüriti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente.
Kemény vendég ő – de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a
potrohos tűzbálványhoz.
Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! – így
parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzőlgő,
dohos tűzbálványokat.
A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban
gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül.
Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és
incselkedik bebujt boldogságom; nevet még csalóka álmom.
Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt;
és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok
vidám még téli ágyamban is.
A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok
szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám.
Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gunyolom a telet:
ezért morog szigorú barátom.
S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa
nékem az eget hamvasszinü szürkületből.
Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor
vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke
utcákon:
Türelmetlenűl várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas
szakállú téli ég, az agg és fehér hajú
– a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja!
Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem?
Avagy mindketten magunktól találtuk ki?
Minden jó dolog ezer forrásból ered, – minden pajzánság örömében ugrik a
létbe: hogy tenné azt csak egyszer!
Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan
nézni világos, kerekszemű képpel: – hozzá hasonlatosan elhallgatni a
napot és hajthatatlan nap-akaratát: valóban ezt a művészet és ezt a téli
pajzánságot jól megtanulám!
Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta,
hogy ne árulja el magát hallgatással.
Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat:
mindezek elől a szígorúképű vigyázók elől elillan akaratom és célom.
Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, – e végre
találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást.
Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit,
hogy senki ne lásson át rajta és belé.
De éppen ő hozzá jöttenek az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen
neki halászták el legrejtettebb halát.
A derűltek, a derekak, az átlátszók – ezek előttem a legeszélyesebb
hallgatók: a kiknek olyan _mély_ a fenekük, hogy még a legtisztább viz –
sem árulja el azt!
Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem!
Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének!
És nem _kell_-e elbujnom, mint a ki aranyat nyelt vala – hogy ne
hasítsák föl lelkem?
Nem _kell_-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, – mindezek az
irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek?
Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett,
besavanyodott lelkek – hogy bírná elviselni írigységük az én
boldogságomat!
Igy hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon – _nem_ pedig
azt, hogy hegyem minden napővet magára ővez!
Csak téli viharaim fütyülését hallják: _nem_ pedig azt, hogy meleg
tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek.
Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: – az _én_ ígém pedig
így szól: „engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!“
Hogy _bírnák_ elviselni a boldogságom, ha nem környékezném
viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas
menny-köpennyel!
– ha nem könyörülnék magam is _részvétükön:_ ez irígykedők és fenekedők
részvétén!
– ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem
_hagynám_ magam türelmesen részvétükbe pólyázni!
Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy _nem rejti_ el telét
és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem.
Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg _elől_
való futása.
Hadd _halljanak_ vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a
szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és
fogvacogtatással még fűtött szobáikból ís menekülök.
Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim
miatt: „még _megfagyni_ látjuk a megismerés jegén!“ – így siránkoznak.
Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasúl futkosom a magam
olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek
minden részvétet.
Im-ígyen dalola Zarathustra.
* * *

Az átmenésről.
Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve,
kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben
észre sem véve magát elérkezék a _nagy város_ kapujához: itt azonban
tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig
ugyanaz a bolond vala, a kit a nép „Zarathustra majmá“-nak hivott:
mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen
kölcsönzött bölcsesége kincséből is.
S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:
„Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és
itt mindeneket elveszthetsz.
Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd
le a város kapuját és – fordulj vissza!
Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen
apróra főznek.
Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek
szabad zörögniök.
Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem
gőzölőg-e ez a város levágott szellem gőzétől?
Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? – És még
ujságokat gyártanak ezekből a rongyokból!
Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó – moslékot
hány ki! – És még ujságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.
Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják,
miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.
Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott
szellemekben keresnek lehülést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és
mégis sóvárogják azt.
Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van
itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:
Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és
türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött
ülepnélküli tagokkal.
Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgés-sütet a seregek ura
előtt „Felülről“ csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik
minden csillagtalan kebel.
A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi:
mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz
koldus-erény.
„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így fohászkodik minden
ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a
szük mellre tüzessék!
Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a
legföldibb dolog körül –: ez pedig a kalmár aranya.
A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a
kalmár végez.
Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a
kalmárok városára és hagyd hátad mögött!
Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden
erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden
moslék mocska összefolyik!
Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szuró szemek, a
ragadós ujjak városára –
a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfütött
törekedők városára: – a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor,
porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: –
– pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!“
Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá
száját.
„Hallgass el végre!“ – kiáltá Zarathustra – már rég megutáltam
beszédedet és fajtádat!
Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos
békává kellett válnod?
Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér,
hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?
Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele
a tenger zöldelő szigetekkel?
Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem
óvtad-intetted vala magadat?
Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a
mocsárból! –
Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak
mondalak –, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból
folyik.
Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki _hizelgésével_ be nem
teltél: – azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat
röfögni, –
Legyen okod sok _boszúra!_ Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos
bolond; jól átlátlak!
De bolond beszéded árt _nékem_, még ha igazad van is! És ha Zarathustra
szavának százszor is igaza _volna: te_ az én szavammal mindig –
igazságtalanságot _cselekednél!_“
Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát
és soká hallgata. Végre azonban megszólala:
Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem
másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.
Jaj ennek a nagy városnak! – Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben
meg fog emésztetni!
Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek
meg van a maga ideje, a maga sorsa. –
S ezt a tanítást adom néked, te bolond, bucsuszóra:
a hol az ember már nem szerethet, onnan – _menjen odébb!_ –
Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.
* * *

Az elpártolókról.

1.
Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és
tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét
méhkasaimba!
Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek – nem, nem vénhedtek meg, csak
elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „ujra
jámborok lettünk.“
Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde
megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!
Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos,
bölcseségem mosolya inte néki – ekkor meggondolá magát. S éppen most
látám, a mint görnyedve-csúszva – vezekel a keresztnél.
Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül
röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben
bódorgók, mormogók és suton ülők.
Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami
cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva _hiába_ várá szavam és harsonám
híradását?
– Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is
türelmes marad. De a többi mind _gyáva_.
A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a
fölöslegesek – mindezek gyávák!
A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek
utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és
csepűrágók lesznek.
További társai pedig – hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez,
sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan száju tisztelet.
Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek
között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a
csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!
Ha mások _tudnának_ lenni, máskép is _akarnának_. A felemások elrontanak
minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?
Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető
széllel közéjök fuszsz –
– és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden _hervatag_ még
gyorsabban fusson előled.
* * *

2.
„Ujra jámborak lettünk“ – ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy
még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.
Az ilyeneknek szemükbe nézek, – az ilyeneknek szemükbe mondom és
orcájukra pírítom: ujra _imádkozók_ vagytok!
Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és
mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. _Néked_ szégyen,
hogy imádkozol.
Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe
tenni és több kényelemre vágyódik – ez a gyáva ördög susogja füledbe:
„_van isten!_“
_Ezen a réven_ pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a
fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod
fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!
És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki
ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi
szünet, a mikor nem – ünnepel-szünetel az ember.
Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad
vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú
vadászaté –
alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden
szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki
onnan.
Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is
szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott
prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.
Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk ujra
olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: „édes istenem!“ s
ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők
nyalánkságaitól.
Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely
a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót
szőni!“
Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők
_mélyek;_ de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem
hívom!
Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről,
a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: – mivelhogy
megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.
Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét
szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme
egészen elpályázik.
Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok
sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.
És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy
kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek
már rég elaludtak.
Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg
szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.
„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban
gondoskodnak!“ –
„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről“ –
im-ígyen felele a másik éjjeli őr.
„Hát _vannak_ gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem
bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná
egyszer.“
„Bebizonyítani? Mintha bizony _az_ valaha bebizonyított volna valamit!
Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy _higygyenek_ néki.“
„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek
szokása! Igy szoktuk mi is!“
– Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan
fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.
Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem
tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.
Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha
szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben
kételkedni.
Hát nem múlt el már _réges-régen_ az ilyen kétségek kora is? Kinek
szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!
Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: – és valóban jó és vidám
istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!
Nem „alkonyodtak“ halálra – ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer
halálra – _nevették_ magukat!
Ez akkor esék meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a
legistentelenebb ige; az ige: „_Egy_ az isten! Kivülem ne legyenek
idegen isteneid!“
Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:
És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát
nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?“
A kinek füle van, hallja.
Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy
is hívnak „Tarka Tehén“. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt
barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy
hazatérése oly közel vagyon.
* * *

A hazatérés.
Magánosság! Te _hazám_, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad
idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!
Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj
csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És
vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?
– „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledém a
hallgatást! _Ezt_, ugy-e hogy megtanulád már?
„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt
_elhagyatottabb_ valál, te _Egy_, mint nálam valaha!
„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, _ezt_ tanulád
meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:
„– vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és
elsősorban _kiméletet_ akarnak!
„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és
mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs
érzelmeket.
Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy
hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden
igazsághoz.
„Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban,
dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel – egyenesen beszél!
„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron
madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván,
merre menj, tanácstalanúl, holttest közelében:
„– midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az
életet emberek között, mint állatok között: – _Ez_ vala elhagyatottság!
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt
boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:
„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és
éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És
lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?“ – _Ez_ vala
elhagyatottság.
„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze
magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!“
„– mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még
alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: _Az_ vala elhagyatottság!“
Óh magánosság! _Hazám_, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól
hangod!
Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt
nyilt ajtókon át.
Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon
futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.
Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden
lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.
Ott lenn azonban – ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és
odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, _ezt_ tanulám meg!
A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele
kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.
Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék
lármájuk és büzös lehelletük között!
Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint
vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik
ez a boldogitó csönd.
De ott lent – ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki
öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok
túlcsörgetik filléreikkel!
Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vizbe
esnek, de semmisem esik már mély kútba.
Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre.
Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán
ülni, hogy azt kiköltse?
Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap