Im-ígyen szóla Zarathustra - 03

Álmatlan-lázassá tőn téged keresésed és beteg virrasztóvá.
A szabad magasságba törekszel te, csillagokat szomjuhoz a te lelked.
Ámde gonosz ösztöneid is szomjuhozzák a szabadságot.
Hogy ereszd szabadon, veszett ebeid azt akarják; gyönyörtől ugatnak
pincéikben, ha szellemed minden bilincsét széttörni igyekszik.
Még fogolynak látlak, aki a szabadságot forgatja eszében: óh, okossá
válik az ilyennek lelke, de alattomossá és gonosszá is.
Még a szellem szabadosának is meg kell tisztúlnia. Sok börtön és
dohosság maradt még benne; tisztúlnia kell még szemének. Igen, én
ösmérem veszedelmedet. De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd
el szerelmedet és reménységedet!
Még nemesnek érzed magad, s még nemesnek éreznek a többiek is, a kik
nehéz szívvel vannak irántad és horgas szemet vetnek utánad. Tudd meg,
hogy a nemes mindenkinek útjában áll.
_A_ jóknak is útjokban áll a nemes: és még ha jónak hívják is, ezzel
csak távoztatni akarják.
Ujat akar teremteni a nemes és uj erényt. Régit akar a jó és azt, hogy a
régi fentarttassék.
Ámde nem az a nemes veszedelme, hogy jóvá válik, hanem hogy orcátlanná
és gúnyolódóvá, megsemmisítővé.
Óh, én ösmerék nemeseket; elveszíték minden magas reménységüket.
Akkoron azután orcátlanul élék rövid élvezeteiket és céljukat alig veték
_egy_ napon túl.
„A szellem is kéj“ – mondák. Akkoron szellemük szárnyaszegett lőn: ime
földön csúszik és rágástól rondán.
Egykoron azt hivék, hogy hősök lesznek: most pedig kéjhajhászók. Bánat
és borzalom nekik a hős.
De szerelmemre és reménységemre kérlek: ne vesd ki lelkedből a hőst!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A halál prédikátorairól.
Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a
kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni.
Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a
túlontúl-sokaktól. Bárcsak az „örökélet“-tel el-kicsalnák őket ebből az
életből!
„Sárgák“-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy „feketék“-nek. De én még
más szinekben is mutatom őket.
Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs
egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még
élvezetük is a maguk marcangolása.
Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az
élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is!
Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás
tanait sóvárogják.
Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat
helybenhagynók!
Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket
az eleven koporsókat!
Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják
„nyilvánvaló lőn az élet hivsága.“ Pedig csak az ő hivságuk lőn
nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja.
Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a
mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva.
Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket:
csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon
csüngenek.
Ez a bölcseségük: „bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk!
És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!“
„Az élet csupa kín“ – mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek
róla, hogy _ti_ megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a
mely csupa kín!
És tanítsa virtustok ezt: „öld meg _magad!_ Lopd el _magad!_
„A kéj bűn“ – mondja az egyik, a ki a halált prédikálja – „menjünk hát
félre és ne nemzzünk gyermeket!“
„Szülni fáradságos“ – mondja a másik – „minek még szülni? Hisz csak
boldogtalanokat szülünk!“ – Ők ís a halál prédikátorai.
„Részvétre van szükség“ – mondja a harmadik. „Vegyétek a mim van!
Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!“
Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét.
Gonoszság: ez volna igazi jóságuk.
Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még
szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal!
És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon
életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára?
Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat,
idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és
vágya a magatok-felejtésének.
Ha erősebben hísztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat
zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok – még
lustálkodni sem!
Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van
olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni.
Vagy „az örök életet“: ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A háboruról s a harcosokról.
Nem kell nékünk, hogy legjobb ellenségeink kiméljenek, sem pedig azok, a
kiket szívből szeretünk. Hadd mondjam meg hát néktek az igazat!
Harcos testvéreim! Szívből szeretlek benneteket, hozzátok hasonló voltam
és vagyok. És én vagyok legjobb ellenségetek is. Hadd mondjam meg hát
néktek az igazat!
Tudom, hogy gyűlöletet és irigységet tápláltok sziveitekben. Nem vagytok
elég nagyok, hogy gyűlöletet és írigységet ne ismernétek. Legyetek hát
elég nagyok, hogy ne szégyenkezzetek miattok!
És ha nem tudtok a megismerés szentjei lenni, legyetek legalább a
harcosai. Mert ezek az ilyen szentségnek bajtársai és előőrsei.
Sok katonát látok: bár látnék sok harcost! „Egyenruha“-nak hívják
viseletüket: vajha ne lenne „egyenruha“, a mit alatta rejtenek!
Szemetek mindig ellenséget keressen – a _ti_ ellenségteket. És
egynémelyitek első pillantásra gyűlöletet kelt.
A ti ellenségteket keressétek, a ti hadatokat viseljétek és a ti
eszméitekért! És ha eszmétek elbukik, úgy becsületességtek még ezen is
üljön diadalt.
Szeressétek a békét de csak azért, hogy uj háborúk eszköze. És a rövid
békét jobban, mint a hosszantartót.
Nem munkára serkentelek, hanem harcra. Nem békére serkentelek, hanem
győzelemre. Munkátok legyen harc, békétek legyen győzelem! Csak akkor
ülhettek csöndben és békén, ha íjjatok és nyilatok van: különben
fecsegtek és nyelvet mértek. Békességtek legyen győzelem!
Azt mondjátok: az igaz ügy szentesíti még a háborút is. Én pedig azt
mondom néktek: az igaz háború szentesít minden ügyet.
A háború és a bátorság több nagy dolgot szültenek, mint a felebaráti
szeretet. Nem szánalmatok, hanem vitézségtek menté meg eleddig a
hajótörötteket.
Mi jó? kérditek. Vitéznek lenni jó dolog. Hadd beszéljenek a kis
leányok: „jó dolog az, a mi szép is, megható is“.
Szívteleneknek hivattok: de szívetek igaz és én szeretem szívességtek
szemérmét. Ti szégyenlítek áradástokat és mások szégyenlik apadásukat.
Rútak vagytok? Nosza, én véreim! Vegyétek magatokra a fenségeset, a rút
köpönyegét!
És ha lelketek fölemelkedik, magas kedvre derül, fenségtekben gonoszság
vagyon. Ismerlek titeket.
A gonoszságban találkozik a magas kedvü és a gyönge. Ámde félreértik
egymást. Ismerlek titeket.
Csak olyan ellenségtek legyen, a kit gyülölni kell, s ne olyan, a ki
megvetendő. Büszkéknek kell lennetek a ti ellenségtekre: akkor
ellenségtek sikerei a ti sikereitek is.
Lázadás – ez a rabszolga előkelősége.
A tí előkelőségtek legyen engedelmesség! Még parancsotok is
engedelmesség legyen!
A jó harcos fülének kedvesebb a „neked _kell_“, mint az „én akarom“. És
ha valamit szeretnétek, azt előbb parancsoltassátok magatoknak.
Az élet szeretete legyen legmagasabb reményetek szeretete: és
legmagasabb reményetek legyen az élet legmagasabb gondolata!
S legmagasabb gondolatát hadd parancsoljam én néktek – és ez így szól:
az ember valami, aminek fölébe kell kerülni!
Éljétek hát élteteket, az engedelmesség és háború életét! Mit ér a
hosszú élet!
Melyik harcos akarja, hogy kiméljék!
Én nem kiméllek, – szívből szeretlek, én harcos testvéreim!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az uj bálványról.
Valahol vannak még népek és nyájak, de nem nálunk, én véreim: itt
államok vannak.
Állam? Mi az? Nosza, nyissátok ki fületeket, mert most a népek haláláról
szólok.
„Állam“, ez a neve a szörnyetegnek, amely leghidegebb minden szörnyeteg
között. Hidegen hazudik is; és ez a hazugság csúszik-mászik ki szájából:
„Én, az Állam, vagyok a Nép“.
Hazugság ez! Teremtők valának, a kik a népeket teremték és föléjök
szegzének hitet és szeretetet: im-ígyen szolgálák az életet.
De megsemmisítők ők, a kik cselt vetnek sokaknak és államnak nevezik:
pallóst és száz éhes vágyat szegeznek föléjök.
Ahol van még nép, nem érti az államot és gyülőli mint álnok tekintetet s
bünt az erkölcs és jog ellen.
Ezt a jelt adom néktek: minden népnek megvan a maga nyelve jót, gonoszat
szólni: ezt nem érti a szomszéd. Erkölcsre, jogra tulajdon beszédet
talált ki.
Ámde az állam a jó és gonosz minden nyelvén hazudik; s valamit beszél,
hazudik – s valamije van, lopta azt.
Hamis rajta minden; lopott fogakkal harap, ő, a harapós. Hamisak még
belei is.
Jó és gonosz nyelv zavara: ezt a jelt adom néktek mint az állam jelét.
Valóban, halni-akarást jelent ez a jel! Valóban, a halál prédikátorainak
int!
Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az
államot!
Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa
őket és kérődzik rajtok!
„Nincs a földön nagyobb nálamnál: az Isten rendező ujja vagyok én“, így
bőg a fenevad. És nemcsak hosszúfülüek és rövid szemüek borúlnak előtte
térdre! Óh, nagy lelkek ti, bennetek is dörmögi sötét hazugságait! Óh
kifürkészi a dús szíveket, a melyek örömest tékozolják magukat!
Igen, titeket is kifürkész, a régi isten legyőzőit! Elfáradtatok a
harcban, s fáradságtok íme az uj bálványt szolgálja!
Hősöket és érdemdúsakat szeretne maga körül az uj bálvány! Szivesen
sütkérezik jó lelkiismeretek verőfényében, – ő, a hideg szörnyeteg!
Mindeneket meg akar _néktek_ adni, ha _ti_ imádandjátok, ő, az uj
bálvány, im-ígyen vásárolja meg magának a ti erényetek fényét és büszke
szemetek tekintetét.
Horogra akarja keríteni veletek a fölöslegeseket! Igen, pokoli praktika
találtatott itt ki, a halál paripája, isteni tisztelet cicomájában
csörögve!
Valóban, tömeges halál találtatott itt ki, a mely magát életként
dicsőiti: valóban szívszerinti szolgálat ez a halál minden
prédikátorának!
Államnak hívom, a hol mindenek méregivók, jók és gonoszok: államnak, a
hol mindenek elveszejtik magukat, jók és gonoszok: államnak, a hol
mindenek lassú öngyilkossága „az élet“-nek hivatik.
Lám, ezek a fölöslegesek! Ellopkodják a föltalálók míveit és a bölcsek
kincsét: miveltségnek hívják lopásukat – és minden nyavalyává és
gonoszszá változik kezükben!
Lám, ezek a fölöslegesek! Mindig nyavalyásak, kihányják epéjüket és
ujságnak nevezik. Elnyeldesik egymást s még megemészteni sem tudják
egymást.
Lám, ezek a fölöslegesek! Gazdagságot szereznek és egyre jobban
szegényednek véle. Hatalmat akarnak és először a hatalom feszítő vasát:
sok pénzt – ezek a nem-tehetősek!
Lám, mint másznak, ezek a gyors majmok! Átmásznak egymáson és im-ígyen
vonszolják egymást iszapba és mélységbe.
Mindnyájan a trónhoz iparkodnak: ez a bogaruk – mintha a boldogság
trónon ülne! Gyakorta iszap ül a trónon – és gyakorta a trón is iszapon.
Őrülteknek látom valahányát és mászó majmoknak és túlhevülteknek. Ronda
szagát érzem bálványuknak, a hideg fenevadnak: ronda szagukat érzem
valamennyiüknek, ezeknek a bálványimádóknak.
Én véreim! avagy meg akartok-e fúlni szájuk és éhes vágyaik gőzében? Még
jobb, ha szétzúzzátok az ablakokat és a szabadba ugortok!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok a fölöslegesek
bálványimádásától!
Ugyan térjetek ki a bűzösségnek! Távozzatok ezeknek az emberáldozatoknak
gőzéből!
Még most is szabad a föld nagy lelkeknek. Magoknak-lakók és párosan
lakók számára még sok üres hely van, a melyek körül csöndes tengerek
illata lengedez.
Még most is szabad a nagy lelkeknek a szabad élet.
Valóban, a ki kevéssel bír, annál kevésbbé bíratik: dicsértessék a
szűkös szegénység!
Csak, a hol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, a ki nem
fölösleges: ott kezdődik a szükséges ember dala, ez az egyetlen,
pótolhatatlan dallam.
Ott, a hol az állam _megszünik_, – nosza tekintsetek oda, én véreim! Nem
látjátok, nem látjátok a szivárványt és az emberfölötti emberhez vezető
hidakat?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A piac legyeiről.
Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek
zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek
fullánkjai.
Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint
a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl
a tengerre.
A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac
kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges
legyek zümmögése is.
A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki
először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a
játékmestereket.
Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke
minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt.
Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; – forgása szemmel nem
látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a „világ
folyása.“
Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak
abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti – a maga iránti hitet.
Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan
járnak, mint a népé és változékony a szimatja.
Fellökni, – ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, – ez néki
annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja.
Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak,
buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt
csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal – és a nép
hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak.
Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is
igent vagy nemet akarnak hallani. Oh jaj! te a mellette és ellene szóló
okok közé akarod helyezni székedet?
Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság
barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel.
Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba:
csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel.
Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, _mi_
esék mélységébe.
Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők
óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói.
Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták
össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál.
Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis
emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől!
Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük,
se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig
esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba.
Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és
szétrepedve látlak a sok csepptől.
Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és
büszkeséged még csak nem is haragszik.
Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen
lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal.
De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s
mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden.
Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj
azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat
viselned!
Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak
bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni.
Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek
előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők
és pityergők s nem egyebek.
Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák
okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák!
Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, – aggasztó vagy te nékik mindenha.
Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben.
Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked
tiszta szivből: botlásaidat.
Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: „nem az ő bűnök, hogy
életük olyan alacsony.“ Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: „bűn
minden magasabbrendű élet“.
És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és
jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan
büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy
a hiuságra.
A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért
óvakodj a kis emberektől!
Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan
bosszúra ízzik bennök.
Avagy nem veszed-e észre, hányszor némulának el, ha hozzájuk léptél és
miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen,
barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy
hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet
szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te
rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat.
Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő
fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A szeplőtelen tisztaságról.
Szeretem az erdőt. A városokban rosszúl él az ember: ott túlságosan sok
a párzó kedvü.
Nemdenem jobb-e gyilkos kezére kerülni, mint párzó kedvü
asszonyi-állatéra.
S nézzétek ezeket a férfiakat: – szemük elárulja – nem tudnak jobbat e
földön, mint asszonyi állatnál feküdni.
Iszap van lelkük mélyén és jaj, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
Ha legalább állatokúl tökéletesek lennétek!
Ámde az állatoknak ártatlanság a tulajdonsága.
Talán azt javallom néktek, öljétek meg érzékeiteket? Én az érzékek
ártatlanságát javallom néktek.
Szeplőtelen tisztaságot javallok-e néktek? A tisztaság némelyeknél
erény, azonban sokaknál majdnem bűn.
Ezek ugyan megtartóztatják magukat: de a testi kivánság szuka-kutyája
sandán tekintget minden tettükből.
Egészen erényük magaslatáig, egészen belé hideg lelkükbe követi őket
ennek az állatnak békétlensége.
S mily kedvesen koldul a testi kivánság szukája egy kis lélekért, ha egy
kis húst megtagadnak tőle!
Kedvelitek a szomorújátékokat és mindazt, a mi a szivet megszakasztja?
Ám gyanakvó szemem a szukát keresi.
Szerfölött kegyetlen a szemetek és kéjre vágyva keres szenvedőket. Hátha
csak kéjetek alakoskodik az együtt-szenvedés mezében.
Ezt a hasonlatot is mondom néktek: sokan, a kik ördögüket akarták
kiüzni, ezenközben maguk is disznók lettek.
Ha kinek a maga-megtartóztatása nehezére esik, annak nem ajánlatos az:
nehogy a pokolba vezessen, azaz a lélek iszapjára és párzó kedvére.
Avagy szennyes dolgokról beszélek? Ezt nem tartom a legrosszabbnak.
A megismerő nem akkor húzódozik a víztől, ha az igazság szennyes, hanem
ha sekély.
Bizony, bizony, vannak, kik fenékig tiszták: szelidebb lelküek,
szívesebben s gyakrabban nevetnek, mint ti.
Ők a szeplőtelen tisztaságon is nevetnek és kérdezik: „Mi a szeplőtelen
tisztaság!?“
Nemdenem balgaság a szeplőtelen tisztaság? Ámde ez a balgaság maga jött
hozzánk, nem mi jöttünk ő hozzá.
Mi szívünk hajlékát ajánlók föl ennek a vendégnek: íme nálunk lakik, –
maradjon, valamíg jól esik néki!“
Im-ígyen szóla Zarathusra.
* * *

A barátról.
„Kelleténél egygyel mindig több van körülöttem“ – im-ígyen gondolkozik a
remete. „Mindig csak egyszer egy, ez elvégre kettőt tészen!“
„Én“ és „engem“ mindig túlon-túl szapora beszédüek; miként lehetne
kitartani, ha nem volna barátunk.
Mindig harmadmagával van a remete, ha egy barátja vagyon; ez a harmadik
a parafa, a mely meggátolja, hogy a két másik beszélgetése ne sülyedjen
a mélybe.
Óh, módfölött sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért vágyódik olyan
nagyon barátra és magasságra.
Másokba vetett hitünk elárulja, mi részt hiszünk magunkban. Barát után
vágyódásunk a mi árulónk.
Gyakorta meg csak az írigységet akarjuk átugorni a szeretettel. És
gyakorta támadunk és ellenséget szerezünk, elrejtendők, hogy
megtámadhatók vagyunk.
„Légy legalább ellenségem“ – így szól az igazi tisztelet, a mely nem mer
barátságot kérni.
Barátot akarsz? Akkor háborút is akarj viselni érette: s hogy háborút
viselhess, _tudnod_ kell ellenségnek is lenned.
Barátodban még tisztelned kell az ellenséget is. Avagy egészen
hozzáléphetsz-e barátodhoz, a nélkül, hogy _át_lépnéd?
Barátod legyen legjobb ellenséged. Legközelebb légy hozzá szíveddel, ha
ellene tusakodol.
Nem akarsz barátod előtt leplet viselni? Megtiszteled azzal, hogy úgy
adod magad néki, a milyen vagy? De hisz ezért pokolba kiván téged!
A ki nem leplezkedik, megbotránkoztat: lám, nagy okotok van a
meztelenségtől félnetek! Persze, ha istenek volnátok, akkor szégyelnétek
köntöstöket!
Nincs cicomád barátodhoz elég méltó: mert kell, hogy neki nyílvessző
légy, az emberfölötti ember felé sóvárgó.
Nézted-e már valaha barátodat, ha aludt, megtudandó, minő az ábrázata?
Mert mi más különben barátod ábrázata? A magad ábrázata, érdes és
tökéletlen tükörtől visszaadva.
Láttad-e már valaha barátodat aludni? Avagy nem ijedtél-e meg, hogy
barátodnak ilyen az ábrázatja? Óh, barátom, az ember olyas valami,
aminek fölébe kell kerülni!
A kitalálás és a hallgatás mestere legyen a barát: nem kell mindent
látni akarnod. Álmod árulja el, mit teszen barátod ébren.
Részvéted kitalálás legyen: a végre, hogy megtudd, vajjon barátodnak
kell-e részvét? Lehet, hogy a száraz szemet és az örökkévalóság
tekintetét szereti rajtad.
Barátoddal való részvéted rejtőzzék kemény héjba, törj ki rajta egy
fogat. Igy lesz vele-szenvedésed finom és édes.
Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely
ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja
megváltója lészen.
Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek
barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi
állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak
szerelmet ismer.
Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden
iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig
megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett.
Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és
azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.
Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem,
ti férfiak, ki képes _ti_ közületek a barátságra. Óh, mily szegények
vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak
adtok, azt én szivesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel.
Pajtásság van a világon: bár volna barátság!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Az ezeregy célról.
Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép
„jó“-ját és „gonosz“-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra
nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt.
Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem
szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd.
Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat
vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve,
ott meg bíbor díszszel cicomázva.
Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott
szomszédja őrültségén és gonoszságán.
A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája,
íme, az a hatalom akaratának szózata.
Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és
nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a
legnehezebb, – azt szentnek magasztalja.
A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára
és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog
értelme.
Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és
szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág
ezen a lajtorján reménységei felé.
„Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy
lelked ne szeressen mást, mint a barátot“ – ez az ige megreszketteté a
görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét.
„Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal“ ezt tartotta kedvesnek is,
nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, – az a név, a mely nekem
kedves is, nehéz is.
„Tisztelt apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre“: a
legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és
hatalmassá és örökké lőn vele.
„Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes
dolgok kockájára is“: magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik
nép, s igy legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes.
Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden „jó“-jukat és
„gonosz“-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett
az közéjük felülről, mint mennyei szózat.
Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, – csak
ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja
magát „ember“-nek, vagyis: az értékelőnek.
Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez
minden értékelt dolog értéke és klenódiuma.
Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója
üres héj volna. Halljátok, ti teremtők!
Az értékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a
kinek sorsa, hogy teremtő legyen.
Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén
maga is a legifjabb teremtmény.
A népek egykoron a „jó“ tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró
szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ílyen
táblákat.
Régebbi a csorda szeretete, mint az „én“ szeretete: s valamíg a jó
lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: „én“.
Valóban, a ravasz „én“, a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi
sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli.
Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat
teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze.
Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala
Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit:
„jó“ és „gonosz“ a nevük.
Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak.
Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki
vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába?
Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer
nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még
nincs célja.
De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már
ő – _maga_ is?
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A felebaráti szeretetről.
Tolongtok felebarátotok körül s ezt a cselekedetet szép szavakkal
jelölitek. De én mondom néktek: a ti felebaráti szeretetetek csak a
magatokhoz való rossz szeretetetek.
A felebaráthoz menekültök önmagatok elől s szeretnétek ezt erénynyé