Im-ígyen szóla Zarathustra - 18

Valóban, még rosszabbakat mívelsz itt, mint rossz, barna leányaidnál, te
rossz új hívő!“
„Elég rossz“ – viszonzá a vándor és árnyék – igazad vagyon: de mit
tehetek én róla! Az öreg isten ujra él, Zarathustra; beszélhetsz amit
akarsz.
A legrútabb ember az oka: az támasztotta föl újra. És ha azt mondja,
hogy egyszer megölte őt: a _halál_ az istenekre értve mindég csak
elhamarkodott itélet, előitélet.“
– „És te“ – mondá Zarathustra – „te gonosz öreg bűbájos, mit tevél te!
Ebben a szabad korban ki hinne benned, ha _te magad_ ilyen isteni
szamárságokban hiszel?
Ostobaságot cselekedél; miképen cselekedhetél te, bölcs, ekkora
ostobaságot!“
„Óh Zarathustra“ – válaszolá a bölcs varázsló, – „igazad van, ostobaság
vala, – eléggé rám is nehezedett.“
– „No, és te!“ szóla Zarathustra a lelkiismeretes szelleműhöz – „fontold
csak meg és tedd ujjad az orrodra! Hát ebben semmi sem sérti a
lelkiismereted? Vajjon lelked nem tulságosan tiszta-e imádkozó
társaidnak prézsmitálására és gőzölgésére.“
„Van valami“ – felelé a lelkiismeretes és ujját orrára tevé, – „van
valami ezen a színjátékon, a mi lelkiismeretemnek még jót is teszen.
Lehet, az, hogy nem szabad istenben hinnem: de bizonyos, hogy az isten
ilyenképen még legérdemesebb a hitelre.
A legjámborabbak bizonykodnak: az ísten örökkévaló, akinek olyan sok az
ideje, az nem siet. Olyan lassan, olyan kábán, ahogyan csak lehet:
_ezzel_ az ilyen csakugyan nagyon messze érhet.
És akinek nagyon is sok az esze, az könnyen bolondul belé még az
ostobaságba és őrültségbe is. Gondolkozz csak magadon, Zarathustra!
Te magad – bizony, bizony, belőled is könnyen válhatnék szamár a
bölcseség fölöslegéből.
Avagy a tökéletes bölcs nem jár-e szívesen a leggörbébb utakon? Szemed
látja ezt nyilvánvalónak, Zarathustra – a _te_ szemed!“
– „És végtére te magad“ – mondá Zarathustra a legrútabb ember felé
fordulva, aki még mindig a földön hevert, karját a szamár felé emelve
(mert boritalt nyújta néki) – „szólj, mondhatatlan, mit cselekedtél te!
Úgy tetszik nékem, elváltozol színedben, szemed ég, magasztosság
köpönyege fedi rút voltodat: _mit_ cselekedél?
Csakugyan igaz-e, amit amazok mondanak, hogy te ismét föltámasztottad?
És mi végre? Nem volt-e ő alaposan agyonütve és eltávolítva?
S úgy tetszik nékem, hogy te magad is ébren vagy: mit cselekedél? Mit
téritél _te_ visszájára? Mit térítéd meg _te_ önmagadat? Mondd, te
mondhatatlan?
„Óh Zarathustra“ – felelé a rútak rúta“, – nagy kópé vagy!
Hogy él-e _az_ és ujra éledt-e, avagy szörnyet halt-e – kettőnk közül ki
tudja azt jobban? Én kérdezlek.
De egyet tudok – éppen te tőled tanulám egykoron, Zarathustra: aki
igazán alaposan akar agyonütni, az _nevet_.
„Nem haraggal, hanem nevetéssel ütünk agyon“ – igy szóltál egykoron. Óh,
Zarathustra, te titokzatos, te harag nélkül megsemmisítő, te veszedelmes
szent – nagy kópé vagy!“
* * *

2.
S ekkor történt, hogy Zarathustra, elámúlva, csupa kópé-feleleteiken,
visszaugrék barlangja ajtajához és vendégeinek gyülekezete felé
fordulva, erős hangon kiáltá:
„Óh, ti bohócok, valahányan vagytok, csepűrágók! Mit alakoskodtok és mit
búvtok előlem:
Hogy ugrándozék mindegyiktek szíve az örömtől és gonoszságtól, hogy
végre megint olyanok levétek, mint a gyermekek, az az jámborak –
– hogy végre azt tevétek, a mit a gyermekek tesznek, vagyis
imádkoztatok, kézösszetéve és „jó isten“-t mondtatok!
De most hagyjátok nékem _ezt_ a gyermekszobát, tulajdon barlangomat,
ahol ma minden gyermekség otthonos. Hűtsétek le itt künn gyermeki heves
pajkosságtokat és lármázó szíveteket!
Persze! ha nem lésztek, mint a kisdedek, nem juttok _abba_ a
menyországba. (És Zarathustra fölfelé mutatott.) De mi nem is akarunk a
mennyeknek országába jutni: férfiak lettünk – _így hát a földet
akarjuk_.“
* * *

3.
És még egyszer rákezdé Zarathustra a beszédet. „Óh, uj barátaim“, –
úgymond – „ti csudálatosak, ti fennsőbbrendü emberek, most mennyire
kedvemre vagytok, –
– mióta megint fölvidultatok! Valóban mindannyian fölnyíltatok: úgy
hiszem, magatokfajta virágnak új _ünnepek_ kellenek,
– egy kis, bátor esztelenség, valamelyes isteni tisztelet és
szamár-ünnepség, valami vén, vidor Zarathustra-fajta, bolond fergeteg,
amely lelketeket derűsre fújja.
Ne feledjétek ezt az éjszakát, sem ezt a szamárünnepet, fennsőbbrendü
emberek! _Ezt_ nálam találtátok kí, ezt jó jelnek veszem, – ilyesmit
csak lábbadozók találnak ki!
És ha megismétlitek ezt a szamárünnepet, tegyétek kedvetekre, tegyétek
az én kedvemre is! És az _én_ emlékezetemre!
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A mámoros dal.

1.
Ezenközben egyik a másik után kilépett vala a szabadba és a hűvös,
andalgó éjszakába; Zarathustra pedig kézenfogta a rútak rútját, hogy
megmutassa néki éjszakai világát, a nagy kerek holdat és a barlangja
mellett lévő ezüstös vízeséseket. Végre egymás mellett állának, csupa
vén ember ugyan, de vigasztalódott, bátor szivű, azon csodálkozván, hogy
ilyen jól érzik magukat a földön; s az éjszaka titokzatossága egyre
jobban közeledék szívükhöz. És Zarathustra ujból elgondolá: „óh,
mennyire tetszenek nékem ezek az emberebb emberek!“ – De nem mondá ki,
mert tisztelé boldogságukat és néma ajkukat.
S ekkor esék meg az, ami azon a csudálatos hosszú napon a
legcsudálatosabb vala: a rútak rútja elkezdett még egyszer és utóljára
bugyborékolni és fújni, s mikor szóhoz jutott, kerek és tiszta kérdés
ugrék ki szájából, jó, mély, világos kérdés, a mely megindítá mindazok
szivét, akik hallgaták:
„Barátim! valahányan vagytok, hogyan vélekedtek? Ezért az egyetlen
napért – _én_ első ízben vagyok megelégedve, hogy egész életemet éltem.
És nem elégszem meg, hogy ennyiről tegyek tanubizonyságot. Érdemes a
földön élni: egyetlen nap, egyetlen ünnep Zarathustrával, megtanított
engem, hogy a földet szeressem.
„Hát _ez_ – ez volt az?“ – ezt mondom majd a halálnak – „nosza akkor!
Még egyszer!“
Barátim, mint vélekedtek? Nem akarjátok-e ti is a halálnak mondani: „Hát
_ez_ volt – az élet? Zarathustra kedvéért, nosza! Még egyszer!“
Im-ígyen szóla a rútak rútja; s akkoron közeljárt az idő az éjfélhez. És
mit gondoltok, mi történék akkor? Mihelyest a fensőbbrendű emberek
meghallák kérdését, iziben tudatára jutának átváltozásuknak és
gyógyulásuknak és, hogy kinek köszönhetik azt: Zarathustra felé
iramodának hálálkodva, őt tisztelve, neki kedveskedve, kezét csókolva,
már kinek-kinek természete szerint: úgy, hogy olyik nevetett, olyik
sírt. Az öreg jövendőmondó pedig gyönyörűségében táncra perdült; és ha
csakugyan mámoros is volt az édes bortól, mint némelyek mesélik, még
mámorosabb volt az élet édességétől és letett minden fáradtságot. Sőt
vannak olyanok, akik azt beszélik, hogy akkoron a szamár is táncolt:
mert nem hiába adott vala innia a rútak rútja. Lehet, hogy úgy volt,
lehet, hogy máskép volt; és ha nem is igaz, hogy _az_ este a szamár
táncolt, akkoron még nagyobb és különb csudadolgok esének, mint a
szamártánc volna. Szóval, a mint Zarathustra szokta mondani: „baj is
az!“
* * *

2.
Midőn pedig ez történék a rútak rútjával, Zarathustra úgy állott ott,
mintha ittas volna: szeme fénye megtörék, nyelve dadoga, lába meginga. S
ugyan ki találná ki, közben minő gondolatok futának át Zarathustra
lelkén? De szelleme szemlátomást távozék és előrefuta és messze-távol
vala, amint írva vagyon s mintegy magas nyergen két tenger között,
– „múlt és jövendő között nehéz felhőként vándorolván“. Azonban,
miközben az emberebb emberek karjukban tartották, lassan-lassan magához
tért és elhárítá magától a tisztelők és szorgoskodók seregét, de nem
szóla semmit. De egyszerre hirtelen fejét fordítá, mert hallani látszott
valamit: akkor szájára tevé ujját és mondá: „_Jertek!_“
És tüstént mély csönd lőn; s a mélységből lassú harangszó hallék föl.
Zarathustra hallgatá, szintúgy az emberebb emberek; azután másodízben is
rátevé ujját a szájára és megint mondá: „_Jertek! Jertek! Éjfélre jár az
idő!_“ – és hangja elváltozék. De még mindig nem mozdula helyéről: ekkor
még mélyebb lőn a csönd és minden fülele, a szamár is és Zarathustra
díszállatai: a sas és kigyó is, szintúgy Zarathustra barlangja és a
nagy, hideg hold és maga az éjszaka is. Zarathustra pedig harmadízben is
rátevé kezét a szájára és mondá:
_Jertek! Jertek! Jertek! Menjünk!_
_Ütött az órája! Barangoljunk az éjszakába!_
* * *

3.
Fensőbbrendű emberek, éjfélre jár az idő: fületekbe súgok valamit, amint
az a vén harang fülembe zúgja, –
– oly titokzatosan, oly borzalmasan, oly bensően, amint hozzám szól, az
az éjféli harang, amely már többet élt át, mint egy ember:
– amely már apáitok szív-verését, sors-verését is számolá – óh! óh! Hogy
sóhajtozik! Hogy kacag álmában! Az öreg, mélységesen mély éjszaka!
Hallga! Hallga! Hallik itt sok, a minek nappal nem szabad hangoznia; de
most, hűs levegőn, amikor szíveitek minden lármája is elült –
– most beszél, most hallik, most belopózik éjszakai, virrasztva-virradó
lelkekbe: óh! óh! Hogy sóhajtozik! Hogy kacag álmában!
– nem hallod-e, mily titokzatosan, borzadalmasan, bensően szól _te_
hozzád, az öreg, mélységesen mély éjszaka?
_Ember! Figyelj a szóra!_
* * *

4.
Jaj nékem! Hová lőn az ídő? Avagy nem esém-e mély kútba? A világ alszik
–
Óh! Óh! Az eb ugat, a hold süt. Inkább meghalok, meghalok, semhogy
megmondjam, mit gondol épp most éjszakai szívem.
Ime, meghalék. Vége! – Pók, mit szősz körülöttem? Vérem kellene? Óh! Óh!
A harmat húll, az óra üt –
– az óra, midőn fázom, didergek; kérdi egyre kérdi, kérdi: „kinek elég
erős hozzá a szíve?
– ki légyen a föld ura? ki mondja: _így_ rohanjatok, nagy és kis
folyamok!“
– az óra közelg: óh ember, fennsőbbrendű ember, hallga! Ez a szózat
finom füleknek való, a te fülednek –
_Mit mond az éjji óra?_
* * *

5.
Elragad. Lelkem táncol. Napi munka! Napi munka! ki légyen a föld ura?
A hold hűvös, a szél néma. Óh! Óh! Elég magasra röpültetek már?
Táncoltatok: de a láb még nem szárny.
Jó táncosok, ime minden kedv elmúlt: a bor seprővé lőn, minden pohár
elkorhadott, a sírok dadognak.
Nem repülétek elég magasra s íme a sírok dadognak: „Váltsátok meg hát a
halottakat! Miért oly hosszú az éjszaka? Nem részegít-e minket a hold?“
Fensőbbrendű emberek, váltsátok meg hát a sirokat, ébresszétek föl a
holtakat! Óh, miért áskál még a féreg? Közelg, közelg az óra –
– a harang bong, a szú még perceg, a szú még áskál, a szú-szúja. Óh! Óh!
_Létünk mi mély!_
* * *

6.
Édes lant! Édes lant! Szeretem hangodat, ittas varangy-hangodat! – mily
régtől, mily messziről jön hozzám hangod, messziről, a szeretet
tavairól! Öreg harang, édes lant! Minden fájdalom szívembe döfött: apai
fájdalom, nagyapai fájdalom, ősi fájdalom; szavad megérett, –
– megérett, mint az aranyos ősz és délután, mint az én remete-szívem –
íme megszólalsz: a világ maga is megérett, a szőlő barnúl, –
– íme meg akar halni, csupa boldogságtól meghalni. Magasabb emberek, nem
érzitek? Titkos illat száll föl,
– édes illata az örökkévalóságnak, rózsás barna, aranyos bor-illata a
régi boldogságnak,
– a mámoros éjszakai, halálos boldogságnak, a mely dalolja:
_Létünk mi mély! Nap nem gondolta volna!_
* * *

7.
Hagyj békében! Hagyj békében! Túlságosan tiszta vagyok számodra. Ne
érints! Avagy nem éppen most teljesedék-e be e világom?
Bőröm nagyon is tiszta kezednek. Hagyj békében, ostoba, kába, nyomasztó
nap! Avagy nem derültebb-e az éjszaka?
A legtisztábbak legyenek a föld urai, a kiket legkevésbbé ismertek meg,
a legerősebbek, az éjféli lelkek, mik derültebbek és mélyebbek, mint
bármely nappal.
Nappal, utánam tapogatózol? Boldogságom után? Dús vagyok néked és
magános, kincsesbánya, aranykamara?
Világ, _engem_ akarsz! Világi vagyok néked? Lelki[5] vagyok néked?
Isteni vagyok néked? De nappal és világ, ti nagyon is otrombák vagytok,
–
– legyen kezetek okosabb, nyúljatok mélyebb boldogság után, mélyebb
boldogtalanság után, nyúljatok valamely isten után, de ne nyúljatok
utánam:
– boldogtalanságom, boldogságom mély, te csudanappal, de mégsem vagyok
isten, nem vagyok isteni pokol, melynek _fájdalma mélyre nyúl_.
* * *

8.
Isten jajja mély, te csuda-világ! Nyúlj isten jajja után, ne én utánnam!
Mi vagyok én! Mámoros édes lant
– éjféli lant, harang-varangy, akit senki sem ért, de akinek beszélnie
_kell_ süketek előtt, emberebb emberek! Mert ti sem értetek!
Vége! Vége! Óh ifjuság! Óh dél! Óh délután! Ime eljöve az est és az
éjjel és az éjfél – az eb vonít, a szél:
– avagy nem eb-e a szél? Nyöszörög, csattog, vonít. Óh! Óh! Hogy
sóhajtozik, hogy nevet, hogy hörög és köhög az éjfél!
Mily józanul beszél éppen ez a a mámoros költő! Talán ittasságán is túl
ivott? Nagyon is éhes lőn? Kérődzik?
– kérődzik jajján, álmában, a vén, mély éjfél, és még inkább örömén!
Mert bárha létünk _fájdalma mélyre nyúl_, a jövő is mély:
_Mélyebbre az öröm vágy!_

9.
Szöllőtőke! Mit magasztalsz engem? Hisz megvágtalak! Kegyetlen vagyok,
vészes –: mit akarsz, hogy ittas kegyetlenségemet magasztalod?
„Ami beteljesedett, minden érett meg akar halni!“ – így beszélsz. Áldott
legyen, legyen áldott a vincellér kése! De minden éretlen élni akar: óh
jaj!
A jaj úgymond: „Múlj el! El veled, te jaj!“ De minden, ami szenved, élni
akar, hogy megérjen, s vidám és vágyódó legyen,
– vágyódó távolabbi magasabb, derültebb dolgokra. „Örökösöket akarok, –
mondja minden szenvedő, – gyermekeket akarok, nem _magamat_.“ –
De az örömnek nem kellenek örökösök, nem gyermekek, – az öröm önmagát
akarja, örökkévalóságot akar, visszatérést akar, azt akarja, hogy minden
örökké egyforma legyen.
A bú így szól: „Szakadj meg, vérezz, szív! Láb, lépj el! Szárny, röpülj!
Rajta! Föl! Fájdalom!“ Nosza hát! Rajta! Óh, öreg szívem: _Bú mondja:_“
_Mulj_.“
* * *

10.
Fensőbbrendű emberek, mint vélekedtek? Jövendőmondó vagyok? Álmodozó
vagyok? Mámoros vagyok? Álomfejtő vagyok? Éjféli harang vagyok?
Egy csöpp harmat? Az örökkévalóság köde és illata? Nem halljátok? Nem
érzitek? Világom épp most teljesedék be; az éjfél is dél, –
a fájdalom is gyönyör, az átok is áldás, az éjjel is nap, – távozzatok
vagy tanuljátok meg: a bölcs is bolond.
Mondátok-e valaha „igen“-t egy örömre? Óh, barátim, úgy „igen“-t
mondátok _minden_ jajra is. Minden dolog össze van láncolva, egybe van
bogozva, egymásba szerelmesen –
– akarátok-e valaha az egyszert kétszer, mondátok-e valaha: „tetszel
nekem, boldogság! Kergetlek! Pillanat!“ – így _mindent_ visszakivánátok!
– Mindent ujból, mindent örökre, mindent összeláncolva, egybebogozva,
egymásba szerelmesen, óh, így _szeretétek_ a világot, –
– ti örökkévalók, szeressétek hát örökkön-örökké: és a jajhoz is így
szóljatok: „múlj el, de térj vissza!“ Mert: –
_A kéj örökkön élni vágy._
* * *

11.
Minden öröm mindenek örökkévalóságát akarja, mézet akar, bor-söprűt
akar, ittas éjfélt akar, sírokat akar, síri könnyek vigaszát akarja,
aranyos alkonyati bíbort akar –
– mit nem akar az öröm! Hisz szomjasabb, kivánóbb, éhesebb, borzasztóbb,
titkosabb, mint minden jaj, _önmagát_ akarja, _önmagába_ harap, a gyűrű
akarata küzd benne, –
– szerelmet akar, gyülöletet akar, dúsgazdag, ajándékoz, hány-vet,
koldúl, hogy valaki elfogadja adományát, hálálkodik az elfogadónak,
szeretné, ha gyülölnék, –
– olyan gazdag az öröm, hogy jajra szomjuhozik, pokolra, gyülöletre,
gyalázatra, a nyomorékra, a _világra_, mert ez a világ! Hisz ösméritek!
Fensőbbrendű emberek, utánatok vágyódik az öröm, a féktelen, a boldog –
a ti jajotokra, ti nem-sikerültek! Nem-sikerültre vágyódik minden örök
gyönyör.
Mert minden gyönyör önmagát akarja, azért akar szívfájdalmat! Óh
boldogság, óh fájdalom! Szakadj meg, szív! Fensőbbrendű emberek,
tanuljátok meg, hogy a _kéj mindenek_ örökkévalóságát akarja.
_Örökké élni vágy!_

12.
Megtanultátok-e hát dalom? Kitaláltátok, mit akar? Nosza! Rajta!
Fensőbbrendű emberek, énekeljétek hát nékem körénekemet!
Énekeljétek magatok a dalt, minek neve „még egyszer“, minek értelme
„örökkön-örökké!“ – énekeljétek, fensőbbrendű emberek, Zarathustra
körénekét!
_Ember! Figyelj a szóra!_
_Mit mond az éji óra?_
_Mélységes álmom_
_Váltotta virradóra:_
_Létünk mi mély!_
_Nap nem gondolta volna._
_Fájdalma mélyre nyúl –_
_Mélyebbre az örömvágy:_
_Bú mondja: „Múlj!“_
_A kéj örökkön élni vágy –_
_Örökké élni vágy!_

A jel.
Ez éjszakára virradó reggelen Zarathustra fölugrék nyoszolyájáról,
körülövezé ágyékát és kilépe barlangjából, ragyogó erőben, mint a
reggeli nap, amely sötét hegyekből lép elő.
„Te nagy csillagzat“ – mondá, mint egykoron mondotta vala – „te mély
szeme a boldogságnak, mi volna minden boldogságod, ha nem volnának
_azok_, akiknek világítsz!
És ha ők kamaráikban maradnának, mig te már ébren vagy és jősz,
ajándékozol, s kiosztasz: mint haragudna ezért büszke szemérmed!
Nosza! ők alszanak, ezek a fensőbbrendű emberek, míg _én_ már ébren
vagyok: _nem ezek_ az én igazi bajtársaim! Nem ő reájuk várok én imhol
hegyeimen.
Művemre törekszem, naponta: de ők nem értik, mik az én reggelem jelei;
az én léptem – nem ébresztő szó nékik.
Még alszanak barlangomban, álmuk még mámoros dalomat szürcsöli.
De a fül, amely az _én_ szavam fogadná, – a _szófogadó_ fül hiányzik
tagjaik közül.
– Ezeket mondá Zarathustra szivének, mikoron a nap fölkelt: ekkor
kérdőleg a magasba pillantott, mivelhogy sasa éles vijjogását hallotta
feje fölött. „Rajta“ – kiáltá föl, – „így tetszik nékem, ez illet meg
engem. Állataim ébren vannak, mert én is ébren vagyok.
Sasom éhes és velem együtt tiszteli a napot. Saskörmökkel nyúl az uj
világosság után. Ti vagytok az én igazi állataim; szeretlek titeket.
De igazi embereim még hiányzanak! –
Im-ígyen szóla Zarathustra: s ekkor történt, hogy hirtelen mintha
számtalan madár rajongta, röpködte volna körül – s a sok szárny
berregése és a tolongás feje körül oly nagy vala, hogy behunyá szemét.
És valóban felhőként zúdúlt reá, nyilzáporfelhőként, amely uj ellenség
fejére ömlik. Ime azonban, ez itt a szeretet felhője vala, mely uj barát
fejére ömlék.
„Mi történik vélem?“ Kérdezé Zarathustra elámult szivében és lassan
leereszkedék a nagy kőre, amely barlangja kijárata mellett feküvék.
Ámde, miközben kezével maga körűl, feje fölé és lefelé hadonászott és a
gyöngéd madarakat elhárítá magától, még különösebb dolog esék meg véle:
ugyanis eközben sűrű, meleg sörénybe nyúlt, s akkor bőgés hallék előtte
– szelíd, hosszas oroszlánbőgés.
„_Jön a jel_“ – szóla Zarathustra és szíve elváltozék. És valóban, midőn
világos lőn előtte, íme, sárga, hatalmas állat feküvék lábánál és
térdéhez simula fejével és nem szüne meg kedveskedni és úgy tőn, mint az
eb, amelyik régi gazdájára talál. S a galambok szeretete sem vala
lanyhább és valahányszor egy-egy galamb az oroszlán orra fölött
átsuhant, az megrázá a fejét, csudálkozék és kacaga rá.
Zarathustrának mindezekre csak egyetlen szava volt: „_Gyermekeim vannak
körülöttem, az én gyermekeim_“ – azután végképen elnémula. Szíve pedig
fölordíta, szeméből könnyek csöpögének és kezére hullának. És már nem
ügyele semmire és mozdulatlanúl üle, és már nem hessegeté állatait.
Ekkor a galambok ide s tova röpködének és vállára ülének és csókolgaták
fehér haját és nem ernyedének gyöngédségükben és ujongásukban.
Az erős oroszlán pedig folyvást a könnycseppeket nyaldosta, amelyek
Zarathustra kezére esének, közben félénken bőgve és mormogva. Im-ígyen
cselekedének ezek az állatok.
Mindezek soká tartának, vagy rövid ideig: mert, igazat szólva, az
ilyeneknek itt a földön _nincs_ időmértékük. – Közben pedig a
fennsőbbrendű emberek is fölserkenének Zarathustra barlangjában és szép
sorba sorakozának, hogy Zarathustra elé mennének és üdvözölnék őt
reggeli üdvözlettel: mivelhogy fölébredvén megláták, hogy nincs már
köröttük. Midőn azonban a barlang ajtajához értek és lépteik zaja
megelőzte őket, az oroszlán nagyon fülelt, egyszerre elfordult
Zarathustrától és vadul ordítva rohana a barlangnak; s a fennsőbbrendü
emberek, ordításának hallatára, egy szájból elordíták magukat, vissza
futának és íziben eltűnének.
Zarathustra maga, elkábulva és idegenül, fölemelkedék, körültekinte és
ámulva álla, szivét kérdezgeté, eszméle és egyedül vala. „Mit is hallék“
– mondá végre lassan – „mi is történt velem e percben?“
És máris föleszmélt és egy pillantással észbe veve mindeneket, mik
tegnap és ma közt történtek vala. „Hisz itt a kő“ – mondá, szakállát
megsimogatván – „_ezen_ ültem tegnap reggel; és itt lépett hozzám a
jövendőmondő és amott hallottam először a kiáltást, mit az imént hallék,
a nagy vészkiáltást.
Óh, fensőbbrendű emberek, hisz a _ti_ veszedelmetekről jövendölt nékem
tegnap az az öreg jövendőmondó –
– a ti szükségtekre akart engem elcsábítani és kísérteni: óh
Zarathustra, mondá, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak.
Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon
szaván: _mi_ tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?“
– És Zarathustra még egyszer elmélyede magába és megint ráüle a nagy
kőre és tünődék. Egyszerre fölugrék: –
„_Részvét! A fennsőbbrendű ember iránt való részvét!_“ – kiáltá és
orcája érccé változék. No hát! _Annak_ – ütött az órája!
Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy _boldogságra_ törekszem?
_Művemre_ törekszem!
Rajta! Az oroszlán eljöve, gyermekeim közel vannak. Zarathustra
megérett, imhol az órám: –
Ez az _én_ reggelem, az _én_ napom hasad: _fől hát, föl, te nagy Dél!_“
Im-ígyen szóla Zarathustra és odahagyá barlangját, izzó erőben, miként a
reggeli nap, amely sötét hegyekből tűnik elő.
– Vége. –