Im-ígyen szóla Zarathustra - 15

Total number of words is 4050
Total number of unique words is 1810
30.5 of words are in the 2000 most common words
42.6 of words are in the 5000 most common words
48.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
„A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban:
– íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki
örvendhetne ennek!“
– „Végsőkig szolgáltál néki – kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, –
te tudod, _mi módon_ halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét
fojtá meg, – hogy látá, mint függ az _ember_ a kereszten és nem viselé
el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?“ –
Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal
félrenézett.
„Hadd el!“ – mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig
egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek.
„Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a
halottról, époly jól tudod, mint én, _ki_ volt ő és hogy különösek
voltak az ő útjai“.
„Három szem közt mondva“ – viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére
vak vala), – a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga
Zarathustra és – szabad is annak lennem.
Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő
akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még
önmaga előtt is rejteget.
Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához
is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll.
A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég
fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten biró is lenni?
Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson.
Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és
bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére.
Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn,
hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy
roskatag öreg nagyanyához.
Ott üle – bánkódván lába gyengeségén – a suton, fonnyadtan, életunottan,
kimerűlt akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma.“
„Te vén pápa“ – veté közbe Zarathustra – „s _ezt_ tulajdon szemeddel
láttad volna? Lehet, hogy így történt: így _és_ máskép. Ha az istenek
meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak.
De mindegy! Akár így, akár úgy, – neki vége! Nem tetszett se fülemnek,
se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani.
Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsűletes beszédű. De ő – hisz te
tudod, öreg pap, – volt benne valami a fajtádból, a papfajtából –
sokértelmű vala.
És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dűhtől fúvó, hogy
rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban?
És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nékünk füleket, a melyek
rosszúl hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé?
Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és
teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, – ezzel a _jó
ízlés_ ellen vétett.
A kegyességben is van jó ízlés: s _ez_ utoljára így szólt: „el az
_ilyen_ istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak
magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az
isten!“
„Mit hallok!“ – mondá az öreg pápa fülét hegyezve – „óh Zarathustra,
jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben
lakozó térített istentelenségedre.
Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj!
És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon!
Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva
áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember.
Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás
titkos tömjén-illatát szimatolom: édesbús érzés száll meg tőle.
Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a
földön nem érezném magam jobban, mint nálad!“
„Ámen! Úgy legyen!“ – mondá Zarathustra elbámulva, – „oda föl vezet az
út Zarathustra barlangjához.
Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám,
mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el
tőled hamarosan.
Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban
szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra
állítani.
De ki venné le a _te_ búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge
vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené
istenedet.
Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

A legrútabb ember.
És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme
keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett
volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján
ujongott a szíve és hálával telt el. „Mily jókat ajándékozott nékem ez a
nap“ – úgymond – kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen
furcsa beszélgető-társaim akadtak!
Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják
és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!“
Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre
megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt
fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a
völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok,
vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a
pásztorok ezt a völgyet „kigyó-halál“-nak hívák.
Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már
egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy,
hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S
ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút,
de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta
Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen
ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni
készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami
fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult
csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi
beszéd lőn belőle, s ez így hangozék:
„Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! _Milyen
bosszú vétetik a tanún?_
Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged
itt ne törje lábát!
Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt,
kemény diótörő – a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok _én!_“
– Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, – mit gondoltok,
mi ment végbe lelkében? _Szánalom szállá meg_, s egyszerre lebukék,
valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok
fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még
azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata
kemény lőn.
„Megísmerlek“ – mondá érces hangon – „_te az isten gyilkosa vagy!_ Hagyj
utamra mennem.
Nem _viseléd_ el, a ki téged látott, – a ki át meg át látott rajtad, te
undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!
Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá
köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni:
„Maradj!“ mondá végre –
– maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le:
Légy üdvöz, hogy ujra állasz!
Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az
isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem híába.
Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám!
Becsüld meg im-ígyen – rútságomat!
Üldöznek: íme, _te_ vagy utolsó menedékem. _Nem_ gyülöletükkel, _nem_
„fogdmeg“-eikkel; – óh, az ilyen nyomon-követést kígúnyolnám, büszke és
vidám lennék!
Avagy nem diadalmaskodott – eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek?
És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl _követni:_ – hisz már a
dolognak nyomában van! De _részvétük_ az –
részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra,
védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem:
– kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki _őt_ megölte. Maradj! És
ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én
jövék. _Az_ az út rossz.
Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok
néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a
legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok.
Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál – jól
látám –: arról rád ismerék, Zarathustra.
Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De
erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad –
– erre tulságosan _gazdag_ vagyok, gazdag nagy borzasztó, rút és
kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, _megtisztelt_
engem!
Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából – hogy
megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti „szánakozni tolakodás“, – hogy
megtaláljalak téged, óh Zarathustra!
– akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És
segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi
segítségre siet.
Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hivja a részvétet: – ezek
nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy
nem-sikerűlést.
Míndezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a
nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke
emberkék ők.
Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett
fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis
akaratok és lelkek fölött.
Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: _így_
végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: „csak az a jó,
a mit kis emberek hagynak jóvá“.
És „igazság“ ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök
eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról
ezt a bizonyságot tette: „én – vagyok az igazság“.
Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, – ő, a ki
nem csekély tévedést tanított, tanítván: „én vagyok az igazság“.
S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? – Te pedig,
Zarathustra, elmenél mellette és mondád: „Nem! Nem! Háromszor nem!“
Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól – nem
mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját.
Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: „a
szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!“ – ha azt
tanítod „minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik
szánalmán“: óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket!
De te magad – magad is intsed-óvjad _tulajdon_ szánalmadtól is! Mert
sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló,
fázó-didergő.
Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat,
enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt
téged.
De ő neki – meg _kellett_ vala halnia: _mindent_ látó szemével látá az
emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot.
Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek
a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg
kellett halnia.
Mindig _engem_ látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani – vagy
inkább magam sem élek.
Az istennek, aki mindent látott, _még_ az _embert_ is, ennek az istennek
meg kellett halnia! Az ember nem _viseli_ el, hogy ilyen tanu éljen.“
Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak
indúlt: mivelhogy velőkig vacogott.
„Te kimondhatatlan“ – úgymond – „óva-intél utadtól. Hálából dicsérem
néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja.
Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret
bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van
csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára.
Te kiközösített, te, a ki _magadat_ kiközösítetted, nem akarsz emberek
és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem
is tanulsz; csak a tettes tanúl.
És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a
legbölcsebb állat – ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!“
Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és
lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem
talált egykönnyen feleletet.
„Mily szegény az ember!“ – gondolá szívében – „mily rút, mily hörgő,
mennyire eltelve titkos szégyennel!
Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a
maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese!
Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát – nagy szeretőnek és nagy
megvetőnek tartom.
Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: _ez_ is
magasság. Óh, jaj, avagy talán _ez_ vala a fensőbbrendű ember, a kinek
kiáltását hallám?
Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell
kerülni.“ – –
* * *

Az önkénytes koldús.
Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és
elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a
lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment
és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves
ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala
ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve:
„Mi történék vélem?“ – Kérdé enmagától, valami meleg és eleven üdít föl,
minek közelemben kell lennie.
Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek
keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem.“
Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a
magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek
közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek
buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik.
Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy
emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a
beszélő felé fordíták fejüket.
Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén,
hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet.
De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni
látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi
prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. „Mit keressz
itt?“ – kérdezé Zarathustra megütközve.
„Hogy mit keresek itt?“ – felelé az – „Ugyanazt, a mit te keresel, te
békebontó! Tudniillik a földi boldogságot.
S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már
fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért
zavarod őket?
És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem
jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a
kérődzést.
És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná
meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától –
– nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hivják, hogy undor; kinek szíve,
szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De
nézd csak ezeket a teheneket!“
Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá
tekintetét – mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken –: ekkor
azonban elváltozék. „Ki az, a kivel beszélek?“ – kiáltá megriadva és
felugrék a földről.
Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat
legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának.“
És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez
beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes
ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanui
valának és bámulának. „Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!“ –
mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, – „beszélj előbb
magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy
gazdagságot vetett el magától. –
– a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez
menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el.“
„De nem fogadának el engem“ – mondá az önkénytes koldus – „hisz te
tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék.“
„Ekkor megtanulád“ – szakítá félbe beszédét Zarathustra – „mennyire
nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni
_művészet_ és a jóság végső, legfinomabb remekelése.“
„Különösen manapság“ – felelé az önkénytes koldus: „manapság, a midőn
minden alacsony föllázadt és neki vadúlt és a maga módjára úrhatnám lőn:
tudniillik csőcselék-módra.
Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú
csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az!
S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a
dúsgazdagok legyenek résen!
A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: – az ilyen üvegnek ma
szeretík nyakát törni.
Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy,
csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy
boldogok a szegények. A mennyeknek országa pedig a teheneknél vagyon.“
„És miért nincs a gazdagoknál?“ – tapogatózott Zarathustra, miközben
elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára.
„Mit kísértesz engem?“ – válaszolá ez. – „Hisz magad jobban tudod, mint
én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a
leggazdagabbjaink iránt való utálat?
– az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden
szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, – az utálat ez
iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, – ez iránt az
aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves
újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az
asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert
egyikök sem esett messze a rimától. –
– Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: „szegény“, „gazdag!“
Letevék erről a különbségről – és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb,
valamig ezekhez a tehenekhez értem.“
Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és ízzadt e
szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban
folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és
közben némán rázá a fejét.
„Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény
beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem
szemed.
Sőt, úgy látom, gyomrod sem: _az_ föllázad az ilyen harag, gyűlölet
túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy
mészáros.
Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De
bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet.“
„Jól eltaláltad mivoltom“ – felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel.
– „Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen
izlik és tisztítja a lehelletet:
– s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelid semmittevőknek és
naplopóknak.
Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a
kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is
tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják.“
– „Nosza!“ mondá Zarathustra – „látnod kellene az _én_ állataimat is,
sasomat és kigyómat, – nincsen párjuk manapság a föld kerekségén.
Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz
nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed!
De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb
barátaid és tanítóid!“
„– Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek“ – felelé az önkénytes
koldus. „Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!“
„El, el veled! Te hizelgők hizelgője!“ – kiáltá Zarathustra dühösen –
„mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel?
El, el tőlem!“ kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldús felé suhintott
botjával: ez pedig szaporán elillant.
* * *

Az árnyék.
Alig illant el az önkénytes koldús és maradt magára Zarathustra, uj
hangot hallott háta mögött, a mely így kiáltott: „Állj meg Zarathustra!
Várj hát! Hisz én vagyok, Zarathustra, az árnyékod!“ De Zarathustra nem
várt, mert hirtelen bosszúság szállotta meg, hogy annyian tolúltak és
tolakodtak hozzá hegyeiben. „Hová lőn magánosságom?“ – monda.
Valóban sokallom; ez a hegység nyüzsög, az én országom már nem erről a
világról való, uj hegyek kellenek nékem. Árnyékom szólít? Mit bánom
árnyékomat! Hadd fusson utánam! én – elfutok előle.“
Im-ígyen szóla Zarathustra szivéhez és elfutott. De az, a ki háta mögött
vala, követé; úgy hogy nem sokára három futó kergette egymást: elől az
önkénytes koldus, utána Zarathustra, és harmadikúl, leghátúl árnyéka.
Nem soká futottak így, a mikor Zarathustra ráeszmélt botorságára és
egyet rázkódván, lerázott magáról minden bosszúságot, csömört.
„Hogyan!“ – mondá – „nem történének-e a legnevetségesebb dolgok
mindenkoron nálunk, öreg remetéknél és szenteknél?
Valóban, botorságom nagyra nőtt a hegyekben! Ime hat vén bolond-lábat
hallok egymás után zörögni!
De szabad-e Zarathustrának egy árnyéktól félnie? Azután azt hiszem, a
lába hosszabb is, mint az enyém.“
Im-ígyen szóla Zarathustra, szívből nevetve, megállott, hirtelen
megfordult – és lám, ezzel majd földhöz vágta utódját és árnyékát:
annyira sarkában vala már az és annyira elgyöngült.
Midőn ugyanis tekintete megvizsgálta, megijedt tőle, mint valami
hirtelen kisértettől: oly vékony, feketéllő, üres és kiélt volt utódja
színe.
„Ki vagy te?“ – kérdezé Zarathustra hevesen, – „mit űzöl imitten? És
miért hívod magad árnyékomnak? Nem tetszel nékem.“
„Bocsáss meg“ – felelé az árnyék – „hogy én vagyok; és ha nem tetszem
néked, lásd Zarathustra, ezért dicsérlek téged és dicsérem jó
gusztusodat.
Vándor vagyok, a ki már sokat jártam sarkodban; mindig úton lévő, de
céltalan, hontalan: azonképen, hogy kevés híjja, örök, bolygó zsidó
vagyok, kivévén, hogy nem vagyok örök és nem vagyok zsidó.
Hogyan? Mindenha úton kell lennem? Minden széltől forgattatott,
állhatatlan, tovaűzött legyek? Óh föld, nagyon is kerek lől nékem!
Minden felületen űlék már, fáradt porhoz hasonlatosan alvám tükrökön és
ablaktáblákon: minden csak vesz tőlem, semmi sem ad nékem, elfogyok –
majdnem árnyékhoz hasonlítok.
De te utánad röpültem és húztam legtovább, óh Zarathustra, és ha
elrejtőzém előled, mégis legjobb árnyékod valék: s valahol csak ülél,
ott ülék én is.
Veled vándoroltam a legtávolibb, leghidegebb földrészeken is,
kisértethez hasonlatosan, a ki jó szántából téli havas tetőkön futkos.
Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre, legtávolíbbra: és ha van
mi rajtam erény, az: hogy nem ijedék meg semmiféle tilalomtól.
Veled vesztém hitem a szavakban és tevék le az értékekről és nagy
nevekről, Ha az ördög vedlik, nem hull-e róla neve is? Mert az is bőr.
Talán az ördög maga is – bőr.
„Semmi sem igaz; Minden szabad!“ – így állítám magam előtt. A
leghidegebb vízekbe ugrám fejjel, szívvel. Óh, meztelenűl hányszor
pirulék ezért rákmódra!
Óh, hová lőn mínden jóságom és minden szemérmem és minden hitem a
jókban! Óh, hová lőn az a hazug ártatlanság, a mely egykor megvolt
bennem, a jók és nemes hazugságaik ártatlansága!
Bizony, bizony, nagyon is gyakorta valék egészen sarkában az igazságnak:
ekkor fejemre hágott. Sokszor azt hivém, hazudom, s íme, éppen csak
ekkor bukkantam – igazságra.
Nagyon is sok világosodott föl előttem: s most már nincs közöm hozzá.
Nem él már semmi, a mit szeretnék: – hogy szeretném még magamat?
„Élni kedvemre, vagy nem élni“ – úgy akarom, így akarja a legszentebb
is. De, óh jaj! van-e még _nékem_ – kedvem?
Van-e még _nékem_ – célom? Révem, a mely felé fut az _én_ vitorlám?
Jó széllel? Óh, csak aki azt tudja, _hová_ hajózik, az tudja azt is,
melyik szél jó néki, melyik az ő szele.
Mi vár még reám? Fáradt és vakmerő szív; állhatatlan akarat; repeső
szárnyak; szegett hátgerinc.
Ez a keresés az _én_ otthonom után: óh Zarathustra, tudd meg, ez a
keresés volt az _én_ kísértésem, ez fölfal engem.
„Hol van – az _én_ otthonom?“ Ezt tudakoltam, keresem és keresem; ezt
nem találám. Óh, örök „mindenütt,“ óh örök „sehol“ – óh örök, „hiába
való.“
Im-ígyen szóla az árnyék és Zarathustra ábrázata megnyúlt szavaira.
„Árnyékom vagy!“ – mondá végre szomorúan.
Veszedelmed nem csekély, te szabad szellem és vándor! Rossz napod volt:
vigyázz, hogy ne légyen még rosszabb estéd!
Az ilyen tefajtád állhatatlannak utoljára a börtön is boldogság.
Láttad-e valaha, mint alszanak bebörtönzött gonosztévők? Nyugodtan
alszanak, élvezik uj biztonságukat.
Vigyázz, hogy végtére ne ejtsen foglyúl valami szűk falú hit, valami
kemény, szigorú hóbort! Mert téged csábít és kisért már minden, a mi
szűk és szoros. Elvesztéd a célod: óh jaj, miként hevered ki ezt a
veszteségedet? Ezzel – az utat is elvesztéd!
Te szegény kóborló, rajongó, te fáradt pillangó! Akarsz-e ma estére
nyugalmat és otthont? Menj hát föl barlangomba.
Ott vezet az út barlangomhoz. És most megint gyorsan elfutok tőled.
Már-már árnyék borúl reám.
Egyedűl akarok futni, hogy ujra minden világos légyen köröttem. Hozzá
még soká fürge lábon kell lennem. Mert este nálam táncolnak!“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *

Délben.
– És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem
folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és
órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött
állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy
szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla
sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak.
Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy
fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb
kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen
delelőn áll és aludjék egyet.
Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a
tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis
szomjuságát és elaluvék. Mert mínt Zarathustra igéje mondja: Egy
szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: – mert nem
telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel.
Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez:
„Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik
vélem?
Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a
tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam.
Nem hunyat velem szemet, lelkem ébren hagyja. Valóban könnyű,
pehelykönnyű.
Rábeszél engem, nem tudom, miként? – bensőm hizelgő kézzel érintgeti,
kényszerít engem. Igen, kényszerit engem, hogy lelkem kinyújtózzék: –
óh, hogy nyúlik és fárad, az én csudálatos lelkem! A hetedik nap estéje
épen délben jöve rá? Talán már nagyon is soká időzött boldogan jó és
érett dolgok között?
Kinyujtózik hosszan, hosszan – még hosszabban!
Csöndesen fekszik, az én csudálatos lelkem. Már nagyon is sok jót
ízlelt, ez az aranyos szomorúság nyomja, félrehúzza az ajkát.
– Mint a hajó, a mely legcsöndesebb öblébe futott: – íme a szárazföldhöz
támaszkodik, belefáradva a hosszú utakba és a bizonytalan tengerekbe.
Vajjon nem hűbb-e a tenger?
A midőn egy ilyen hajó a szárazföldhöz támaszkodik, hozzá símúl: – elég,
ha a szárazföld egy pókja hozzáfonja fonalát. Nem kell erősebb kötél.
Miképen az ilyen fáradt hajó a legcsöndesebb öbölben: íme azonképen
nyugszom én is a földhöz közel, hűen, benne bízva, várva, a leghalkabb
fonalakkal hozzákötve.
Óh boldogság! Óh boldogság! Bizonyosan énekelni szeretnél lelkem? A
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Im-ígyen szóla Zarathustra - 16
  • Parts
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 01
    Total number of words is 3933
    Total number of unique words is 1737
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 02
    Total number of words is 4120
    Total number of unique words is 1765
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 03
    Total number of words is 3949
    Total number of unique words is 1792
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    35.5 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 04
    Total number of words is 3952
    Total number of unique words is 1807
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    43.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 05
    Total number of words is 3842
    Total number of unique words is 1863
    25.2 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    40.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 06
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 1848
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    33.9 of words are in the 5000 most common words
    40.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 07
    Total number of words is 3867
    Total number of unique words is 1913
    26.7 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 08
    Total number of words is 4000
    Total number of unique words is 1821
    27.1 of words are in the 2000 most common words
    37.7 of words are in the 5000 most common words
    44.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 09
    Total number of words is 3893
    Total number of unique words is 1780
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 10
    Total number of words is 3920
    Total number of unique words is 1886
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    35.7 of words are in the 5000 most common words
    40.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 11
    Total number of words is 3966
    Total number of unique words is 1862
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    37.0 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 12
    Total number of words is 3885
    Total number of unique words is 1725
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    36.6 of words are in the 5000 most common words
    41.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 13
    Total number of words is 3891
    Total number of unique words is 1782
    27.1 of words are in the 2000 most common words
    37.1 of words are in the 5000 most common words
    43.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 14
    Total number of words is 3873
    Total number of unique words is 1773
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.4 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 15
    Total number of words is 4050
    Total number of unique words is 1810
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 16
    Total number of words is 3932
    Total number of unique words is 1766
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 17
    Total number of words is 3702
    Total number of unique words is 1792
    26.4 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    42.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Im-ígyen szóla Zarathustra - 18
    Total number of words is 3043
    Total number of unique words is 1378
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.