Elbukottak - 03

meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan
reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az
elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes
szavát:
– A költő, az isten!
Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a
kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy
előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután
fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes
udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a
honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott
egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat,
a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj
óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak
predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás
nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a
lelkének.
A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem
valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő,
kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen.
Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott
újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek
ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a
hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem
hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő
tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is
fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért
is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért
alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya
várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit
mondott:
– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s
reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.
Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő
megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett,
jegyezte meg:
– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután…
Itt van a vasuti jegy!
Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s
ment el a munka műhelyéből.
A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá
mosolyogva:
– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért!
Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap
riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy
suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy
nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség
egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt,
a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor
visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold,
a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt
melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a
segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:
– Irtál czikket?
– Igen, irtam a valutáról.
Élénken szólott:
– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal
agyon van czikkezve.
Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán
gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel,
meggyőző hangon:
– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most,
hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen
lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.
Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a
saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta
boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:
– Kimondod?
Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy
apostol:
– Kimondom!
S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot
szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint
rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.
A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán:
– Te még mindig irsz verseket Vadházi?
Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon:
– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki
szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.
Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök
munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette
magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki,
de sőt elvette a reményét.
– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers
kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.
Vadházi sietve válaszolt:
– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa!
Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel.
Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában,
maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem
hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord
magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.
És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még
akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.
A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt.
És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan:
– Hoztam egy verset!
Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép
gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer
beállitani.
És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki,
ismételte:
– Hoztam egy verset!
Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki:
– Ime Vadházi, egy konkurrens!
Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna
Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a
harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban,
minden exotikusságával együtt.
Vadházi leültette s elébe állott:
– Hogy hivnak bánat embere?
– A nevem: Pásztor Endre.
Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig
sajnálkozással:
– Ön verseket ir?
Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér
arcza mintha tündökölt volna:
– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a
verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak
nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint
én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.
Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma
csodálkozással:
– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig
nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a
király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki.
De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen,
miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk
érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én
dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek
engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is
megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok,
egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az
édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz,
a mit mi érzünk!
Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy
czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint
a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:
– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy
érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a
melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a
poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a
telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a
földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út
bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az
meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már
a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én
magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal,
megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a
jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul
kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem
számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen
hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú
tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!
Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a
szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az
egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub
Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél
előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a
német lapokból.
Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi
szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal
töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.
Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a
levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a
város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint
odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a
hitébe.
Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan
furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:
– Nem igaz… nincs igy… nem igaz!
És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy
érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik
valami abból, a mi eddig meg volt egészen.

VI.
Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A
váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a
napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón,
szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó,
zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a
melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.
Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az
udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De
nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert
souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket
fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek,
a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg
egyéb az állati vágynál a kenyér után.
Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és
ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott
lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt
húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai
pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló,
szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban
voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat
protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső
inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a
»Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és
ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy
nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél
érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna
el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették
önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső
érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó
nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem
törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé
aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte
azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok
politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet,
hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a
hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát
gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani
ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe,
megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a
népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan
puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a
meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a
legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért
tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem
volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért
feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság
krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak
igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos
kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették.
Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik
jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú
temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a
vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök
s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó
gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek
Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a
kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget
csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna
engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással
nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek
nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó
érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig
tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen
dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál
is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni
az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt.
De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági
Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére,
mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a
kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik
is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a
nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem
mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki
szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót
kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy
női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára
fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem
emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a
munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek
Kürtje« nyomdájában csináltatták.
És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan
összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel.
Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint
maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit,
meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak
pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir
s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben
talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem
létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy
erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan,
vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan,
mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak
kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette,
érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a
családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert,
istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai
közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott
itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a
mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki
volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt
gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában
és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt,
mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt
az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el
volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt
adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta
az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran,
vakmerőn.
Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse,
többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a
papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a
toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el
ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett
volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három
krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát
vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol
közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett
modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem
hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat,
olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt
csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.
És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb
áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a
lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S
a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a
gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a
nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a
lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér,
ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik
nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az
embert maguk között.
Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot
És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a
kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata
egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt
odahaza.
Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.
– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!
Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:
– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta
te is irsz!
Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:
– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a
sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?
Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a
keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:
– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni
a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a
fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai
házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel
kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még
megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy
czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem
egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat
oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a
hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a
nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja,
lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom…
énnekem…
Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már
önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja
ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt
és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És
Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató
félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit
megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a
kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon
a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a
kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a
pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem
tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás
megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné
tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és
szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:
– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda
többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem,
nyugalomban.
A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az
áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret.
Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig
könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:
– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?

VII.
Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja
tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a
jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig
mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól
tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas
éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból
jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a
király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább
félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.
S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól
esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a
nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a
váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem
az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen,
kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta
ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni
többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat
teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és
nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy
elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele.
Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk,
hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána,
epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép
ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a
szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste
a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett
belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s
kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló
keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a
lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a
mint elhagyta volt.
Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a
munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a
segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett,
ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a
munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott
az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem
volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést
követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá
lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá
jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két
forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a
lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a
zugligetbe.
A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje
miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a
nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek
idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta
le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny
alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint
merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje,
hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak
egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra,
a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem
fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után.
Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény
»sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint
örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök
buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz,
kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott
ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel.
Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S
tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem
volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely
egy sornak az értékét tette.
És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az
üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek«
pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon
egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S
annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna
maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a
hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz
öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy
az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló
unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is
tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük
drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a
melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor
meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait,
hátha abból néhány sort lehetne keriteni.
Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek
azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat,
elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy
asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a
biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első