Elbukottak - 13

gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem
hozzá… ma mérget adnék.
Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette:
– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát
tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.
Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a
pamlagon és szólott:
– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom.
Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan
szép volt Kálozdi Erzsébet.
– Szereti azt az embert?
Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon
beszélt tovább:
– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se
lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.
Szép kék szemeit könny futotta el.
– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép
lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által,
nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért
is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.
Már-már fuldoklott a hangja:
– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem,
hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én
a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam
volna.
Hát az asszony ismételte halkan, sokszor:
– Becsületes feleségem…
Áron Lajos megszoritotta a kezét:
– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony.
Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét:
– Hát ma nem vagyok az?
Már ekkor csengett a hangja.
Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán:
– Nem!
Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette
magát.
– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek.
Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva:
– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál…
amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –
Belevágott a szavába.
– Miért? Mert sokkal jobban szerettem…
– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony.
De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta:
– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit.
Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb
birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem
eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!
Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom
nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.
Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében.
– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz
tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem
lett úgy, a mint reméltem!
Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel.
– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt
szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…
Habozott egy perczig, de aztán kimondta:
– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te…
Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg,
hogy láz mered ki a szeméből.
Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva:
– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…?
Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét.
A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett
a hangja is:
– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is
szeretlek!
A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép
asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.
– Félemletes asszony! – szólott a férfi.
– Szerelmetes asszony! – volt a válasz.
És adott bátorságot neki.
– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő
öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek
akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.
Áron Lajos beszélt lázban:
– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos
leszek…
Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a
fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához.
Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig
játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a
lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:
– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne
légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek
még ma… még ez órában…
És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s
nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott
fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a
küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az
ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira
szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát
benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a
szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig
tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát
adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal,
megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a
szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott
várta az ajtófánál.
– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai.
Tompa hangon válaszolt:
– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is.
Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját.
– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj.
– Egy óra mulva… – nyögte az asszony.
Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát.
– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája.
Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte:
– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit
keresnünk…
– Egy óráig várj.
– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet.
Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is,
a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja,
néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott
mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája
be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.
Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az
ajtóhoz szoritotta a fülét.
– Jőjj! – könyörgött a férfi.
Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában.
– Jőjj! – könyörgött újból.
Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de
nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy
pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta
a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt
szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.
– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről.
Mind erősebb lett a hangja:
– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…
Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne
végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán
lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos
megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja
is:
– Jőjj velem…! jőjj azonnal…!
Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából.
Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:
– Gyilkos… félek tőled… gyilkos…
Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult
arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba
mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében.
Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket,
a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze.
Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó
emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha
szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte
utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a
vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért
nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené.
Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű
életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta,
bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett
kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten,
magánkivül:
– Ne ölj meg… szeretlek…
Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala
készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az
asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem
lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul
játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz
vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért.
Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt
egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony
kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm
s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.
– Élni… élni… – orditotta az asszony.
– Meghalni! – hörögte a férfi.
Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba
küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És
mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel
egészen a toronyszobáig:
– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…


AZ UTOLSÓ PERCZ.
(NAPLÓTÖREDÉK.)
Ennek a könyvnek, melyet rajongón, nem egyszer könytől nedves szemekkel
irtam, ezek az utolsó apjai. Most jön a legutolsó, mely mintha a
legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne, ez
a percz, mintha az öröklétbe mulnék. Nem hiszek a véletlenben s nem
hiszem, hogy ez az örök percz még megváltozhatik. Mögöttem minden,
előttem pedig semmi. Hát ugy érzem, hogy fiatalon halok meg s ugy rémlik
előttem, mintha a búcsú-levelem irnám e sorokban. Talán búcsuznom sem
kellene, hiszen nincsen senkim a kihez tartoznék. Még magamat is
elveszitettem. Mintha megszüntem volna lenni, ki vagyok, mintha nem
volna erőm többé magam felett. Megvakultam, néha az erényt is bűnnek
látom, elvesztettem a lelkem tisztaságát, néha az akasztófa tünik szent
feszületnek előttem. Tudom, hogy sok szép, sok minden csodálatos van a
természetben, sok minden nemes ezen a világon. Van még tavasz, a mikor
napfényes az egész mindenség, van idő, a mikor a gazdagok adnak a
szegényeknek, a mikor a munka is kap babért, a mikor nemcsak a
születést, de elismerik a tehetséget is; tudom, hogy vannak még
becsületes emberek, jó leányok és tisztességes asszonyok, a kiknek
templom az ő családi fészkük s a kik nem csalják meg a férjeiket. De az
én lelkem előtt ez a nagy világ mégis csak egy nagy hipokrizis. Ilyennek
vallotta, ilyennek mutatta magát, mióta beléje kerültem. Törvénye a
rossz s ha meg is másitja ezt a törvényt, csak a formája változik, a
lényeg mindig ugyanaz marad.
Hát mig ebben az utolsó perczben az egész életemet érzem vissza, ugy
tudom, hogy gyönge voltam küzdeni. Talán mert nem is a küzdésre
neveltek. Olyan szépnek láttam mindent odahaza. Azt mondta az édes
anyám, hogy mellette fogok maradni örökkön, hogy a családom fészkét soha
el nem hagyom. Meg voltam otthon szépen, csendesen. Nem vágytam látni a
világot, nem akartam megismerkedni az emberekkel. Megnyilott a lelkem s
minden érzésemet a családom fészke kötötte le. Aztán elégett a fészek…
nem volt hol meghuzódnom. Azt mondta az édes anyám, hogy nem maradhatok
mellette már, családi fészkünk sincs többé. Keresnem kell kenyeret, neki
is, magamnak is.
Hát kerestem. Ezenközben tetszett nekem a nagyszerű küzdelem, milliók
kórusa: a jajveszékelés. Kidagadt a lelkem, a szabad levegő kigyujtott,
tudtam lelkesedni még a nyomorért is. Hordoztam lángoló fáklyát annak, a
kinek sötétség volt az agyában, s a kit a buta nép mégis a vállára
emelt. Izgatott a nagyság édessége, magam is nagygyá vágytam lenni.
Csináltam ideált magamnak, törtem felé, dolgoztam napon és éjszakán
keresztül. Kezdetben fel sem tünt, hogy évek gyilkos munkája daczára sem
tudok czélt elérni. Minden sikerem is csak balsiker volt, a legparányibb
elismerés is gúny. Hát kerestem az okot. És lassan-lassan, mig
kitisztult előttem minden, mig megtanultam distingválni, mig láttam, mi
a való s mi a hazug, melyik az igaz érzés s melyik a megfizetett, melyik
a szabad gondolkodás s melyik a kibérelt – ugy volt, hogy vissza vágytam
haza, a hol meg voltam gondtalan, szépen, csendesen.
De már nem lehetett visszamennem. Aztán le is kötött a hajsza,
lebilincselt a redakczió, a hiábavaló küzdés ingerelt és izgatott a
mindennap nyomorúsága. Már el sem tudtam lenni nélküle, már esengtem a
vihart, a csend, a nyugalom megölt volna. Akkor éreztem jól magam, a
mikor kétségbe ejtett a gondolat, miből fogok megélni holnap? Ugy volt,
hogy az örök holnap nyomoráért küzdtem s áldoztam föl minden erőm.
De a lelkem, az, a mi a létemtől nemesebb, nem tudott volt még
elpusztulni. Egy egész világ minden érzését birtam fölfogni vele, a
legkisebb öröm, a legcsekélyebb fájdalom egyaránt a legnagyobb volt
nekem.
Igy, fáradtan a küzdelemben, a nyomorban, de szűzi tisztán a lelkemben,
láttam meg egy asszonyt. Nem lehetett szépségesebb nála ezen a világon,
nem fenségesebb a földön. És mégis, valamilyen titkos érzésem a látása
első pillanatában arra tanitott, hogy a tökéletes pusztulásom ez az
asszony; azt mondta, hogy az életem legnagyobb gyönyörét és a
legőrületesebb fájdalmat egyedül csak ő fogja okozni nekem. És mindennek
daczára, vagy talán ép ezért, minden vágyammal, minden epekedésemmel
törtem magam az én csodálatos lidérczem felé. Ugy vittem el neki a
lelkemet, hogy tépje össze s ugy térdeltem le előtte, hogy gázoljon át a
testemen.
És egy egész világot alkottam magamnak belőle. Világot, melyben nincs
küzdelem, nincs nyomor, csak szerelem. Ebben a világban éltem… a másik,
mely a hajlékunk küszöbén túl kezdődött, immár nem létezett előttem. A
mikor az egyik az enyém lett, a másikat elfelejtettem.
És végtelenül jól esett, hogy felejthettem. Valósággal kéj volt gondolni
arra, hogy az életnek millió hazugsága nem hazudik nekem, hogy
remeteköntösbe bujt Don Juanok nem engem ámitanak, hogy nem engem
csalnak apáczáknak öltözött rimák. És végtelenül jól esett, hogy nem
lelek örömet abban, mi örömöm volt a multban, hogy természetellenesnek
találom a munkát, mely igába hajt, mely elpusztit időnek előtte, hogy
nem sarkal többé vágy, ambiczió, hogy nem töröm magam hír, dicsőség
után, – hanem, hogy lázas boldogságot találtam a szeretőmben, hogy
gyujtott s izgatott a szenvedélyünk fergetegje.
És ennek az örök nyárnak a melegében csak szomjuhoztam egyre jobban,
egyre égetőbben. Áldottam a napot, ha eltartott soká, imádságot mondtam
az éjszakának, ha nem akart virradni. Mert minél inkább voltam boldog,
annál inkáb akartam, hogy ez mindig igy legyen, hogy ez mindig igy
maradjon. A vég kisértett. Szorongást éreztem a lelkemben, szorongást a
fejemben. Ugy volt, hogy megcsal a saját világom, megcsal csak ép ugy,
mint mindaz a miért rajongtam s mint mindenki, a kivel az életemben
érintkezésem volt.
Azt a gyönyört, melyet igérve, elkábitott, mintha nem adta volna meg s
mégis mintha már a gyötrelmeivel szakadna reám. Csupa hév volt, csupa
szenvedély mig átölelt, mig forró hangon kérte, hogy szeressem. Már
ekkor nem szeretett. Köny ragyogott ki a szeméből, beteges lelkendezés
ejtette meg a keblét, mig könyörgött, hogy ne hagyjam el. Már ekkor ő
akart elhagyni. Kaczagott mintegy örömben, hogy milyen boldogok vagyunk.
Már akkor nem volt boldog én velem.
Mélységes fájás vert fészket bennem; ezernyi gondolat kínzott,
visszavitt a multba, belehozott a jövőbe. Eszembe jutott, hogy sirva
fogadott, a mikor egy-egy perczet késtem. Majd elcsendesedett,
mosolygott, a mikor ismét együtt voltam vele. Az egész lényünk
megnyilatkozék, nagyobbak lettünk mindaketten, csak magunkról, csak a
szerelmünkről tudva. Átkoztuk a multat, a miért nem hozott össze
bennünket s áldottuk a jelent, melyben összeforrott az érzésünk, melyben
egymásba olvadt a tekintetem az ő szemének a tekintetével. Kaczagtam,
hogy ilyenkor belesúgtam a fülébe:
– Az enyém voltál, mióta élsz, mióta élek; az enyém voltál, a mikor még
nem láttalak, a mikor még nem ismertelek.
Kaczagtam, fojtogató fájdalomból, mert ismertem azt a multat, melyben én
senkié sem voltam, s ő mindenkié. A csókot, melyet másnak adott, érezte
az én ajkam is, magamon láttam az ölelést, melylyel más szoritott
magához. És egy mindenség fájdalma hasitott bele a lelkembe, a mikor
arra a jövőre gondoltam, melyben én ismét egyedül leszek, hideg, sivár
árvaságban s a melynek szerelmi búgását más fogja hallani, melynek lázas
szenvedélyét más fogja inspirálni, más, a kivel ép az lesz, mint volt
velem, mint volt mással.
És a fájdalmamban kerestem vigaszt, megnyugvást magamnak. De a vég csak
kisértett. Egy őszi nap kora este olyan szomorú volt minden. A mi kis
szobánkban ültünk együtt a nyitott ajtó küszöbénél. Bámultam miként
alkonyodik, hallgattam, miként lesz csendes minden odakünn. Valamilyen
távoleső kápolnában harangoztak az alkonynak. Aztán mintha minden elmult
volna. Olyan jól esett zokognom ekkor.
– Szeretsz? – kérdezte az asszony.
És nem várta a válaszomat, mert látta, mert érezte, hogy szeretem. Hát
csak folytatta, egész közel hajolva hozzám, hogy meleg lehellete égette
az arczomat:
– Ha pedig majd nem szeretsz többé… akkor is szép és édes lesz minden.
Azután hallgatta a fuldoklásom s ugy volt, mintha meg akart volna
fojtani.
– Te fiatal vagy, – én nem vagyok az többé. Tavasz van a lelkemben,
pedig ugy kellene, hogy már ősz legyen. Bitorlás… sohasem lehet jogom a
panaszra. De melletted akarok lenni akkor is, ha szeretni fogsz mást,
egészen mást, mint én vagyok. Elvezetsz majd ahoz a fiatal leányhoz,
kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat…
Ugy-e megengeded, hogy ott maradjak veletek? Margit lesz a neve a kis
gyermekednek s én leszek a keresztanya, ki vesz neki gyöngyöt, piczi
finom gyöngyöt, piczi finom kacsójára. Két kék, napsugaras bohó szem,
nem olyan sötét, mint az enyém.
A lelkem meg akart szakadni. Könyörögtem, hogy szűnjön meg, – de ő csak
békitett egyre tovább.
– Hát nem érted az én szerelmem? Hát nem látod, hogy nem a
fiatalságodért, de a fiatalságod daczára szerettelek.
– Szerettelek…? ugy hát már nem szeretsz?
* * *
Ugy kerültem haza, hogy talán el sem kell mennem többé. Majd elvisznek
szépen, kék drapériás kocsiban, mert hisz az ifjuságot víg színekkel
temetik. Valamilyen irtózatos betegség döntött le, ugy rémlett, hogy meg
kell őrülnöm a fájdalmában. Tekintélyes orvosok, okos emberek azt
mondták, hogy végem. Három hónap minden napján, minden éjszakáján
egyedül az édes anyám volt mellettem. Az én csodálatos szeretőmet
akartam látni még egyszer. Azt mondták, hogy látni fogom, ha majd
felgyógyulok. Hát felgyógyultam… Kerestem, de nem tudtam megtalálni.
Azután mintha el akartam volna felejteni. Egy este a redakczióban
letettem a tollat s azt mondtam, hogy megyek el messze, messze.
Kiszakadtam a külföldre s két esztendő multán ugy volt, mintha már nem
szeretném. Minden emlékem utána mintha csak az a néhány szó lett volna,
a melyet belevert a lelkembe.
… Szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok… fiatal leány, kinek
napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Két
kék, napsugaras, bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém…
Hát az a két delejes szem vezetett, vonzott, csak ép ugy, mint a régi
szempár. Kihajnallott az éjszakám, édes meleg árasztott el két szem
egének mosolygó nyári boltozata. Ismét tavasz lett a lelkemben, ugy
tetszett, hogy dalol körülöttem a levegő, feltámadt az élet, mert
szeretek, szeretek félve, aggódva, egészen máskép, mint szerettem
valaha. Nem vegyült az érzésembe egy paránya sem a fájdalomnak… a
félésem is, az aggódásom is gyönyör vala, csupa fény, csupa világosság
az új szerelem, csupa nappal, csupa napsugár!
Más világra nyilott a lelkem. Mintha egy nyáréjen változott volna meg,
mintha láthatlan erők belelopták volna mézét az igazságnak, mintha
megtanitottak volna arra a titokra, hogy csak azt lehet szeretni: a ki
először a tiéd. Borongó kétkedésem mintha elmult volna, nem fogtam többé
tollat a kezembe, hogy irjak arról a beteges szerelemről, melynek nyomát
már nem éreztem. Megszüntem volt pesszimista lenni s ugy tudtam, hogy
az, a mi elmult, meghalt örökkön örökké és csak az él, csak az lélegzik,
a mi lesz, a mi jövendőt rejt magában a jövő. Tele voltam rajongással,
vágygyal, reménynyel, irni akartam, dolgozni, teremteni nagyot,
hatalmasat, maradandót. Inspirált s erőt adott az a két kék szem, mely
egy őzike bizalmatlanságával, de azért mégis szeliden derült
tisztasággal meredt reám s nézett az én gonosz, szürke szemeimbe,
először látva rosszat, s mégis talán jót, mert hisz az én mindakét
szememben benne ült az óhaj, boldognak, végtelen boldognak látni őt.
S ismét magamra ismertem az erőben, mely a munkára késztetett, a
reményben, mely szivárványszínekkel festette a jövőm. Valamikor
muzsikusnak kellett volna lennem, de megszüntem szeretni a zenét, mert
ugy találtam, hogy abban diszharmónia is van. Azt kerestem és azt
akartam a mi csak édes, a mi csak tiszta, a mi csak mély, s ime a szűzi
tisztának hitt liliom kelyhében is láttam ronda ezerlábu pókot és a
tenger is sekély volt partjai körül. De ez a fiatal leány, mintha
kibékitette volna a lelkemet, mintha az ő két kék szemének a bohó
nézésével azt mondta volna: »Szegény bolondom, hiszen azért gyönyör
szeretni, hiszen azért boldogság a szerelem, mert nem abszolut, mint
semmi ezen a világon!« És mégis ugy tetszett, hogy csupa harmónia van a
lelkemben, csupa harmónia árad a hangszeremről, a mikor visszatérve a
zenéhez, a szerelmi dalaimat játszottam el neki. A szivemből téptem
minden egyes hangját, lobbot vetett körülöttem minden, lángra gyultam
magam is, ugy érezve, hogy csupa érzés, csupa szerelem vagyok, mint
csupa hullám a tenger. Igy zendült fel az énekem, fényes, kápráztató
tűzben, lerészegitve, elhamvasztva.
És a mikor megszünt, kimondhatlan vágyam támadt, egy másik, egy
csendesebb muzsikára. Már hallani is véltem az ünnepi orgonaszót, mig
myrthussal koszorúzott kékszemű leányt vezetek a karomon. Szűzies
elfogódással simul mellém, velem van először egyedül, nekem mondta
először, hogy szeret.
És a képzeletem csak csalt, ámitott tovább.
… Csupa napfényben lakunk a mi kis fészkünkben. Napsugár miriádja
szövődik aranyos szövéssel az ablakunk előtt és a szivünkben Édes meleg
hajtja a lelkünket egymáshoz, mig belegügyög a fülünkbe egy öreg arczú
csecsemő megelégedett gagyogása. Ott csüng kicsücsörödött ajakkal az
édes anyja emlőjén. Margitnak kereszteltük, nem én akartam, hanem a
feleségem. Talán ő tudja, hogy miért… Én reám néz, két kék szemének
mély, édes nézésével, a mint nevén nevezem a gyermekem. Szerelem kaczag
ki a szemeiből, szerelem, mely bizonyos benne, hogy nem lehet megcsalni.
Hosszú szuszogással alszik a kis Margit a feleségem ölén. Rithmust
keresünk mindaketten ebben az új családi muzsikában, a mely tele van
egészséggel. Az iróasztalom az ablak mellett, akáczos kert virul alatta.
Akáczvirág-illat a szobám és én dolgozom a feleségemért, meg a
gyermekemért. Poézis van a munkában, poézis van a fészkemben, a
feleségem és a gyermekem körül. És én csak dolgozom, háttal fordulva
feléjök. De valamely varázsos delej vonz ellenállhatlanul, az irásom
sorai között ott rajzik a feleségem alakja, elülről is, hátulról is húz,
mintha titkos áram kötné össze a lelkemet az ő lelkével. Egészen
akaratlan ejtem el a tollat, és már is belemerülök annak a két szemnek a
mosolygó tengerébe, melynek azur színjátéka, még magához delejzett
azelőbb. Azután szeliden ér össze az ő orczája az enyémmel és forralja
az ő meleg vére az enyémet. Tele van a szivünk – nem tudunk beszélni.
Csak később súgom a fülébe boldogan, sokatmondón:
– Te édes!
Behunyja a szemét és szemérmetesen hajtja le a fejét a mellemre. Egy ősz
hajszál fehérsége kandikál ki a kis fej gesztenyeszinéből, de azért még
sem támad árnyék itt körülöttem. Ez a parányi hervadás nem juttatja
eszembe a véget. A való szerelemnek nincs vége, az él, mig maga az élet
és tovább plántálódik a gyermekemben, a feleségem gyermekében. Hát látom
ezt a szerelmet, mely belefonódik a messze jövőbe, mint valamely vallási
ének, mely szent volt és szent maradt mult és jelen századoknak. Látom
az ezüstös őszbe borult fejet, látom magamat üdvözülve egy szelid öreg
asszony mellett, még élve és egy óra mulva meghalva, abban a halálban,
mely nem félemletes…
* * *
… És szeretem a régi szeretőm, jobban, mélyebben, mint valaha. Oda adnám
a lelkemet, ha láthatnám egy perczre, ha megragadhatnám a kezét. Ha
belenézhetnék éjsötét szemébe, ha hallgathatnám ismét a szavát. Ha
állhatnék vele szemtől-szembe, ha megmondhatnám neki, mennyire
szenvedtem, mennyire voltam nyomorult.
Ugy kellett történnie, hogy találkozzam vele, hogy belészeressek s ugy
kellett, hogy megcsalva, kikergessen messze, messze. Hát kiszakadtam
meleg szivvel, a szivtelenség közé. Azt hittem, hogy el fogom felejteni,
hogy gyűlölöm már, a miért megölt. Kerestem új szerelmet, új tavaszt, de
a régitől még sem tudtam megválni. Beleszülettem, hozzánőttem s
hozzáforrott az életem. Hiába volt minden küzködésem, őt szerettem, mig
mást véltem szeretni, előtte borultam le, mig másnak vallottam
szerelmet. Ugy volt s ugy van, mintha csak érte születtem volna, mintha
életemnek egyedüli hivatása csupán őt szeretni volna.
Hát szeretem, mert lehetetlen nem szeretnem; hát visszaszállok hozzá,
mert lehetetlen el lennem nélküle; hát elküldöm néki a lelkemet, mert
lehetetlen el nem küldenem. Bár látom azt a multat, a mely megrontott.
Visszaérzem a napjait, vissza minden tünő perczét, s érzem, hogy soha
sem szeretett. Érzem, hogy elégetett, hogy kirabolta a lelkemet s
magából egy parányit sem adott. Érzem, hogy azt mondta, minden nyomorult
ezen a világon, csak egyedül ő nagy és dicső. Érzem, hogy mutatta, nincs
boldogság a földön, csak az ő hajlékában. Érzem, hogy rám parancsolt,
felejtsem el az édesanyámat és ne szeressek senkit, csak őt. Ugy, ugy
lett minden, a mint ő akarta. Ebből a nagy világból nem hat más rám,
csak ő, ebből a nagy világból nem szeretek mást, csak őt és ezen a nagy
világon nem lehetek boldog máshol, csak az ő hajlékában.
Visszavágyom, minden érzésem oda húz, minden emlékem oda csal, minden
gondolatom oda vonz. Pedig mint börtönből kerültem ki onnan. A lelkem
megmételyezve, a szemem megvakitva. Már nekem nem kell többé a világ,
nem vagyok szépsége iránt fogékony, a szennyét sem rajzolom többé.
Megválok tőled élet, mert hisz halált jelent, hogy belőled mi nemesebb
nékem nem fog jutni már. Megválok tőled munka, mely a nyomorban
nehezkedtél a nyakamra s a melyért mégis lelkesedtem. Megválok tőletek
alakjaim, felséges csőcselék ti, kikbe szerelmes voltam s kiket most
visszaküldök oda az utczára, a honnan hozzám felkerültetek. S megválok
mindattól, mi hírt s dicsőséget nyujt e föld, mindattól, mit itt
keresnem lehet még, csak tőled ne kelljen megválnom életem gyilkos
lidércze, ki tőlem messze, messze földön vagy és mégis ott meritesz el
magad előtt.
Hát merülök mind jobban-jobban. Elvész köröttem minden, nincs czélom,
nincs eszményem többé. Tudom, hogy a végemet jelenti s azt mondom, hogy
nem tudok lemondani; tudom, hogy megmérgezte az életem s azt mondom,
hogy édes volt a mérge; tudom, hogy elvette a hitemet s azt mondom, hogy
boldog vagyok, a miért megrabolt; tudom, hogy széttépte a jövőm s azt