Elbukottak - 08

a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a
pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:
– Mikor fognak már akasztani?
És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát
sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz
máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.
És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a
szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett
volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s
szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:
– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!
Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett
a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek
idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat
foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról
zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak
patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása
váltotta fel egymást.
– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.
A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a
katonaság után.
Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a
metteurnek:
– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk.
Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!
A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:
– Mindent röviden!
Krampusznak is odaszólott:
– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.
Tiz már készen volt az ötvenből.
Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.
– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.
Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.
Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha
hitta volna az embert magához.
– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.
Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen
ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy
a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn.
Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül.
A rendőrség mondta volt a fülébe:
– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte
magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.
– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.

XI.
Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén.
Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak
neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az
utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha
nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S
ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta
érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta
magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem
létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy
elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem
bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a
melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz
teljességgel elrothadva.
Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor
vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a
gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki,
mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban.
Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a
két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a
szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen
lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon –
mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely,
mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak
egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a
gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt
mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt
mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett
volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét,
hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre
élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb,
melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a
késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert
valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész
parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a
tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi
kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy
disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit
persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok
iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott
hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett
abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt,
hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt,
hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból.
Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt
a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a
telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az
utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha
hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók
nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is.
Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan,
majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát
tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.
– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!
És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is
rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig
kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda
Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge.
Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is
olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek,
még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét
szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában.
Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei
vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye,
az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés
ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha
részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik
iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna.
Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:
– Ne bántsad a patkányokat!
Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához.
Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre
talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik,
elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát
mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a
halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem
akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép.
Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint
most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az
alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az
asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel.
»Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress,
szeress!« – lihegte már az asszony.
Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból,
az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és
kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a
részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó
gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen
nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni
egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik
egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik
szeretnek.
És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal
mellett, mintha oda ragadt volna.
Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A
Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a
hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet
világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal
mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely
kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember
arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik,
ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is
púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az
élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben
épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek
mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték.
Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor
tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet
teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény.
És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben
sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi
sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt
munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a
váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a
nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor
rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva
azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és
csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán
keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak
önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét,
addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta
önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok
frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a
kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist,
dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel,
egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel,
mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye
csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem
hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára
emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az
ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint
rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához
vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény
legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben
elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének,
melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve:
közönség.
S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény
éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít,
ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a
szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben
betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem
asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik
összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak,
csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig
vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját
tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes
üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó
vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a
fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a
kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a
papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember,
kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked
és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát,
bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy
sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és
czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még
jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a
tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj
keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés
megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik
kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és
nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy
perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új
napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget,
azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.
És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak,
mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az
éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már
nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház
piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós
masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló
akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva,
de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője
megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült
alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a
gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a
mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos,
nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak
sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása
között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is
van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az
ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja
a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán
urnak.
Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok,
fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a
lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök
ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén
fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a
hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az
ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre
fokozta a gép gyorsaságát.
És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a
Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész
redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy
lap, ismét egy nap!
A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje
bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán
még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze,
nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét
egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az
akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is.
Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység,
talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna
irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az
akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi
Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy
benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.
Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az
arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot.
Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt
szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke
érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik
vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a
szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a
Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony
mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát
boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz
leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét
ölelgetné. Aztán mondja:
– Az enyém vagy!
Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának
látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja
nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni
Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány
mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a
gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán
nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép
gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun,
megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a
»Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És
ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott
magával.
– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.


VIHAR.
Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a
feleségét.
Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette
a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a
kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a
viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni
ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De
csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok
arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás
gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta
kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke
mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának,
a mit neki az édesapja:
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
Aztán készült az elinduláshoz.
Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a
felesége.
Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott
állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott
vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban,
mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már
ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét,
melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége
gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak,
melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját
gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték
vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.
A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát
az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az
tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a
gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy
perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte
az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére
került volna.
Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes
apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a
helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta.
Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez
volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a
napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja
szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a
lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart
felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.
– Részeg volt bizonyára!
A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a
tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe
rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül.
Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány
korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek.
Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári
északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A
vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel,
némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat
beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a
leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni,
kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg
Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán
visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott
a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda
fordult az új kormányoshoz:
– Ma csak nem indulunk…
Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos
menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.
* * *
A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a
szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni
minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De
aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan
lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a
tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor
készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú
kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az
asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd
aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor
vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az
asszonynak, hát segitett neki.
– Vihar!… mondták mindketten.
Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt
nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig
nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel
kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást.
Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott,
sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A
tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn
is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett
a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt
a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek,
mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok
között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél
vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen
kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy
sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos
pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj.
Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak,
a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása,
a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a
kormányrúd nyikorgása.
Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a
kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen
szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a
melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a
kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj
kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett
volna, mig mellette lihegett az asszony.
– Karolj át, ha félsz!
Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos
mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy
ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat
széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség.
Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt
rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki
az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.
Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta,
mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába,
ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe.
Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint
megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja
belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az
éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is
igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a
kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig
sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt,
nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot
megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva,
hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke
vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben
és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis
csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként
fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen
csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult
birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az
örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt
lesz velök.
Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik,
ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még,
hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs
menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak,
északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a
Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki.
Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak
szuszogtak gondtalan tovább.
– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának.
Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a
fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor
látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás
előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az
erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a
kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És
itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a
feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom
fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony
vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a