Elbukottak - 12

És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a
kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.
Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de
aztán megnyomta a kilincset.
A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában,
azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű
tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta,
hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.
Áron Lajos megcsókolta a kezét.
– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony.
Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az
asszony is.
Keresett más, homályosabb helyet magának.
– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott
Erzsébet.
És a pamlagról ledobott egy vánkost.
– Ülj ide a földre! – mondta aztán.
Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon.
Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony
lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd
a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a
nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet
most látta először szépnek.
– Milyen kék szemeid vannak! – szólott.
A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az
asszonyt.
Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt
hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az
emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta
az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly
nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy
keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron
Lajos szemeiben.
– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember.
Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a
csillogó fogait akarta mutatni.
– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos.
Hát beszélt az asszony is.
– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok!
Aztán sietve tette hozzá:
– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a
balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?
Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A
szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy
reszketnek az ajkai.
Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett.
– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe
mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek
előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném
magamat.
Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte:
– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint
valamilyen hentes…
És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a
lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A
Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a
hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.
– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre
akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…
Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony
ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres
pont?
Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is
csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a
homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan
volt, mint a vihar.
– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember?
Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a
szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az
ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.
– Láttam… a gyermekek is látták!
Az asszony lihegett.
– Tévedés – szólott aztán.
Áron Lajos felütötte a fejét.
– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem?
Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a
fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.
– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte.
Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha
veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának
felgyújtani a tüzökkel.
Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi.
Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az
Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a
férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék
vonta be az arczokat.
– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony.
Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki
megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett
a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony,
a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban
tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát
ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet
róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és
ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját
elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.
Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a
vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.
– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan
áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna.
Csodálja hát… ha szeretem?
A szép asszony ismét mosolygott.
– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember.
Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a
karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.
Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar
havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:
– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a
halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.
Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett
rajta s perzselte.
– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak
élni!
Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy,
epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja
kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét
keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:
– Igen az élet… nagyszerű élni!
Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre
szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát
valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát
gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az
asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt
mondta mindenik pohárnál:
– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet!
Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s
labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve
tört össze, akkor is kaczagott.
– Élni akarok… nagyszerű az élet…
Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt
hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy
rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte
a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt.
Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy
akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor
egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag
bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még
most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki
rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt
ismét… alvó madonna.
A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba
félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond
varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a
varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket
dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.
– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony.
A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta
hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony
mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a
nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen,
megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan
fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s
ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón.
Az utczán kiáltottak utána:
– A tanitó úr!
A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a
mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:
– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse,
hogy a gyermekek nem értették.

III.
Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte
emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a
nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó
az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt
mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt
győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó
szigorlatra készült.
És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy
gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a
földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala
az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún
Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az
ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy
volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni.
Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett
örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta,
hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem
tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:
– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.
Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha
hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről.
Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor
külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi
Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog,
szerelmetes madárka.
Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy
furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt,
mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a
Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s
erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik
közel.
És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is.
Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a
nagyszerű életet akarja.
… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a
közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett,
mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett.
Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt
mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis
mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen
mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt
többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta
voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«
És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a
pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei
közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele,
aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az
epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:
– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint
futok most.
Sokáig nem beszélt az asszony.
– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.
Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.
– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.
– Soha… – válaszolt az asszony.
Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár
akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes
élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a
lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ
előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi
köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az
asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de
szerelem volt.
Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.
Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek
külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás
mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak,
a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei
haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment
közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok
gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.
– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek
közül.
A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf.
Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember
volt és mindig komolyan beszélt.
És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy
gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak
rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy
szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete
tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már
vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat
szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az
oka, ha czéda most.
Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment
közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az
erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak
szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az
uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a
gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se
bánta.
Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a
szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami
kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy
gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.
Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor
csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a
haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy
asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni
rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak
félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem
gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha
megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a
kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.
És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé,
valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem
vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s
ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás
sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt
voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást
soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által
léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:
– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem
már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet,
nekünk nem lehet elválnunk többé!
Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a
homlokán:
– Nekünk már csak meghalnunk lehet…
Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két
nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És
szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:
– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem
sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél,
nekünk nem lehet elválnunk többé!
Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát
az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az
ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a
csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését,
talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet.
Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz
megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a
melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az
emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári
világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy
nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt
szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen
üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az
élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári
asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg
akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a
hangja, a mikor ismételte:
– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!
Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen
belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata…
Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok
feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive
felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet,
ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a
szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan
gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s
összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon.
Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a
szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.
– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.
Felcsillogott a férfi két szeme.
– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…
Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend
volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a
hangján:
– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!
És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:
– Véled, véled, szép Erzsébetem!
Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit
felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta,
hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó,
éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.
Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza
pírban égett ismét.
– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.
A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:
– Menjünk a szinházba. Premièr van!

IV.
Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna,
hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert
mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt.
A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá
simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán
azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az
emberek.
De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette
Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is
még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.
És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az
ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen.
Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:
– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!
Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes
életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:
– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.
Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost
okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért
mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És
ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy
volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.
Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt
mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar
meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni.
Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg
ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy
beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg
ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő
szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg
ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának.
Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy
szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a
beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e
ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is,
mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled,
véled, szép Erzsébetem!«
Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett
volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a
tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta,
mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta
nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy
szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom
ajkakra.
– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!
Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép,
okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a
küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő
bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem
jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán.
Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a
mikor oda fordult az asszonyhoz:
– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a
szemem előtt… és mindig csak magát látom.
– Hát elmegyek! – szólott az asszony.
Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt
hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy
sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz
vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte
volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi
Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más,
mint amaz.
Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a
szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.
De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint
kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran,
rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében.
Aztán szólott:
– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.
Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen
tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.
De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében,
»Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki
szótlanul az ajtón.
Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.
– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.
Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:
– Lehetetlen dolgoznom…
És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az
asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha
szakállában s kérdezte édes szóval:
– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?
Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:
– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga
könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van
meg.
És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:
– Nem jön el a modellem.
Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott,
mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki,
hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!
És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a
meztelenségét.
Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne
rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis
toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos
világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül,
üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete
szemű, fekete hajú Bachans-nő!
Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne
beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.

V.
És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden
áron új orvost akart.
A régivel összebúgott az előszobában.
– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte.
Az öreg doktor azt mondta: igen.
– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az
asszony.
Aztán nem várta a választ, hanem folytatta:
– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom
magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.
Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért
kötött alkut.
Aztán ment vissza hozzá.
– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden
tudása még friss a fejében.
És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy
voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a
pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott
beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.
– Betegem van – szólott végre.
– Tudom – válaszolt a férfi.
Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek
körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos
már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét,
hogy marasztalja.
– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a
dolgod?
Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az
arcza.
– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi
professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.
Az asszony is mosolygott.
– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait.
Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy
meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:
– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam,