Elbukottak - 07

folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy
azt magunknak bővitjük ki.
– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg
gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.
Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos
előtt:
– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.
Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel
véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak
czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn
füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok
siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből.
A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.
– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…
Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:
– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.
Pós Ákos megdöbbent:
– És különben?
– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok
s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.
Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb
meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a
mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.
– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!
Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett
kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a
humanizmussal.
De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen
segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:
– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.
És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt
szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána
kiáltott:
– Első vezérczikk, cicero ritkitva!
Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó
szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:
– Meg kell védeni a munkadókat!
Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és
kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó
folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők
jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett
ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se
ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a
munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere
előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték
már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak
a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól
esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott
bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában
szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos
majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti
szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is,
fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az
volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját
tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is
vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a
mikor végre megszünt a zaj.
Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára,
kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a
munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek
maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió
helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy
mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság
felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem
volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem
tehette.
Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert
szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták
róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter
engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és
érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott
a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt
és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy
istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja,
balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le
kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett
tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy
kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett
kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A
parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen
dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy
eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma
nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az
inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik
magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a
tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté
avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:
– Szent inggallér – minő képtelenség!
A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul
élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:
– És ezek az inggallérok piszkosak is!
Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó
darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:
– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat,
vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az
ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a
melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a
zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!
Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és
elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál
fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt
mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel
vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene
nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára
összezsugorodnak.
Pós Ákos unatkozva vágott közbe:
– Minő kegyetlenség!
Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:
– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van
hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő
irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek
nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És
milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság
kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy
franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő,
nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta
beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok;
Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar
paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné
produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!
Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a
redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó
mondatát:
– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik
a foguk!
Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:
– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!
– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé
mondogatta:
– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása.
Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom
svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros
fotográfusainak. Én nem teszem többé!
Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A
redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban
kérdezték egyszerre:
– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé
A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a
midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:
– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott
megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!
Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána
szólott:
– Este megvárlak a Szikszaiban.
E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók
özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták.
Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a
melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva
gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású
társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a
szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok
alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt
lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány
országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében
jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent
szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi
számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan
haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben
nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig
van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti
szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások,
egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki
városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához
a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a
gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve
annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus
mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!«
Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség
mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából,
szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy
fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon
igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni
a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a
telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére,
egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias
jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére
elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni.
Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen
vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett
egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében.
Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében
is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt
fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.
Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj
látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát
felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem
nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek,
megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje
mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott,
hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda
került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal
drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:
– Boldog vagy?
Karvaly sietve válaszolt:
– Boldog. Szeretek és dolgozom.
Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát
olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi
munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.
– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.
Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:
– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.
Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy
bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek,
hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját,
melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak
tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak
megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül
támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden
fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg
senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit
fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház
egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben
nagyon is különbözik attól.
A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre
kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem
fakadt, mig ismételgette:
– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa
gyilkosság, csupa bűntett.
Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó,
meg nem állotta megjegyzés nélkül:
– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!
Karvaly visszavágott:
– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.
Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe,
minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült,
fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:
– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a
csillagzat.
Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna,
négy fal között:
– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!
– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul
Halmos.
Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap
ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista
Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez
utóbbi odaszólott a társának:
– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.
Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:
– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…
És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult
napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan
felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több
elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának
nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt
Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.
Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő
irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen
istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő
nézéssel jegyezte meg:
– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.
Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.
És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:
– Nem is plein-air, hanem Madonna!
Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan
kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele
igazságáról:
– Az mindegy, kérem.
– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan,
szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.
És Halmos csak folytatta:
– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól
való.
A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába.
Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:
– Meztelen madonna legalább?
Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban
extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga
előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a
kérdésére:
– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.
– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.
– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.
Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve
kiáltott fel:
– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az
epocháimból!
Kármán megvigasztalta:
– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…
A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét
tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most
tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.
A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy
jókedvűen kérdezte:
– Elcsapnak?
Már most megindult a Kármán jó szive:
– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…
Közbevágott a másik:
– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…
– Tehát menni fogsz az egyetemre?
– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is
kell ember.
– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a
szigorlatokat!
A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe
s majdnem a fülébe súgta:
– Már késő.
Kármán meglepődve kérdezte:
– Késő? Ugyan miért?
– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…
Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a
vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy
Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora
lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely
vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek
ezen a világon.
Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte
fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier,
mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.
Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a
dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti.
Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely
valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már
emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a
falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni.
Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor
megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak,
látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.
Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó.
Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a
szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy
szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta.
Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról,
melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból
valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló
bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy
gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait,
melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók
jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű
polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják:
»Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony:
»Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol:
»Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El
vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«
És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt
komoly, mig maga elé mondogatta:
– Milyen nyomor!
Karvaly megtoldotta:
– Milyen nyomoruság!
Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta
az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit
szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a
szalonjába.
És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:
– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges
uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.
A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ«
poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha
teljességgel berekedt volna, hirdette:
– Márja meghalt!
És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is
megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő
lusta hangján szólott:
– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.
Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit,
mintha ő is meg akart volna halni.
Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:
– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy
lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem
volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a
legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak
orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely
barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért,
hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel
van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje
visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt
még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki,
minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és
meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva
azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő
bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.
Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta
magának:
– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint
mindannyiok.
Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek
vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem
pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat
ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért
hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.
Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az
utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése.
Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s
minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb
gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az
érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a
szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már
estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos,
hogy Márja János föltámad odáig.
S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók.
Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta.
Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a
barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart
maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött
kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg
asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát.
Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart
maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött,
hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen.
Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A
rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap –
valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A
főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a
detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális
tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának
vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.
Halmos meg akarta vigasztalni.
– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár
gaz!
Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva
beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy
kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a
viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája,
iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és
meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat
az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban,
lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a
lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és
koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról
az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a
lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának
mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik
a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a
maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták
oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az
ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és
értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott
zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét,
minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és
társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi
riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a
fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva
kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem
létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint
azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá,
hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert
összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak
voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára
mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert
végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták,
hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A
változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor
először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a
levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.
A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola,
bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette,
hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő
családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden
boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből
üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy
rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást,
a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a
gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül,
agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja,
semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De
mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak
elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját
gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik