Elbukottak - 09

tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről
a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a
meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta
késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a
szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.
* * *
A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt
mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment.
Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az
ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti
füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött
közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a
holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is
visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a
lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a
munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta
volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a
Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát
maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a
főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.
Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem
változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné
megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos
meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy
megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig
akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a
tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet
elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az
apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival
valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű
tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.
És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter
kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett,
mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle.
Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte.
A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva
tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt,
fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben
találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és
agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy
pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.


MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL.
Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a
mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt
mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak.
Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok
minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte,
még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé
lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a
hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje,
melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három
vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó
gyémántja, selyemruhája. És melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És
melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője.
Azt mondták mind a hárman:
– Milyen édes lesz férjhez menni!
Hát elváltak, hogy férjhez mehessenek.
* * *
Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári
Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek.
A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az
igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már.
Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza
és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta
Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van.
A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos
természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a
szemeiben sok a tűzből – ez minden.
Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint
kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével:
– Gyűlölöm, utálom. Nem akarok lenni a felesége!
Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a
parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni
előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével
kergette a vőlegényt a menyasszonya után.
– Csak nem fél? Nem fogja megharapni.
Máskor azt mondta neki:
– Fiatal leány, fiatal ember… ugyan, hogyne értenék meg egymást!
Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon,
udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik
fölebbvalójával.
Azt mondta a leány:
– Ki nem állhatom.
Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a
hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott
volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a
borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is
rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt,
azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést
csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott.
Azt felelte a leány:
– Szeretem.
Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az
ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt
nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az
egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem
látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt.
Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is
rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott
rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a
kölyök pedig milyen hatalmas!
Öreg asszonyok összebujtak a fejökkel. Hallotta Flóra a mint
mondogatták:
– A leánya ölte meg… az a czudar!
– Egy kereszténynyel szökött meg! – óbégatták mások.
– Vajjon hol lehet? – kérdezték a gyászfátyolos férfiak.
Ott volt köztük, nem látták. Igy szokott ez lenni mindig.
De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem
gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt
is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben,
mégis csak maradt ott hely az irigységnek is.
– Milyen cretin!
– És milyen szerencséje van!
Igen, mert már akkor a »Nagy Bank« direktora volt.
* * *
Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony
elszökött mellőle, hát elvette a másodikat.
Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt.
Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást
és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala
szokásban.
Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is.
Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek
egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan,
mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást.
Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai.
Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát
Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak
a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék
emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis
angyalokat sem tűrte meg maga mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy
ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a
férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a
csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se
mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle
veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az
ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és
gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját
epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a
bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és
tragőda-allürös asszonyságok közzé.
Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor
végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az
ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét
látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen
tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis.
Véletlenül találkozott az apjával.
– Nem a férjem volt?
– A férjed? Most beszéltem vele a bankban.
Ismét csak reszketett az ajka:
– Pedig mintha őt láttam volna…
Hát az öreg Helm mosolygott:
– Örökösen magad előtt látod!
A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol,
nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van.
Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a
férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban
s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy
tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha
rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova,
ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte
sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje
addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta
egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen.
»Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket,
hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának.
»Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott
is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott
megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak
köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A
fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték a
rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a
hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta
az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes
volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a
mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a
piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt
kövér.
– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az
ismerősök.
* * *
A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a
legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és
csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony
elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni.
Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább
díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy
Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem
vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű
hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se
selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. Azt mondta az asszony,
hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a
háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött
a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb
mérleget a bankban.
Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja,
hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan,
mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a
nézésök is sötét, félemletes.
De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a
szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat
jártak a szinházba.
Hát egyszer a barnaszemű asszony ott ragadt.
A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok
megmaradt a vénnek.
– Nagyon szép hangja van… ismételgette.
– És nagyon szép teste van!… jegyezte meg valaki.
Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött,
mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere
van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már
a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte
volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit.
Elszaladt a szinházba, kezdetben minden este, később gyakran, még
későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért
annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs
oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap
még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán
egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért
olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre.
Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta.
Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta
otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt.
– Miért jösz ily későn? – kérdezte és ásitott.
A zseniális asszony ugy felelt, hogy nem hazudott:
– A szerelmi kettőst megismételtük, soká tartott…
Néha csak reggeltájt jött haza az asszony. Ekkor sem hazudott:
– Bankett volt a tiszteletemre…
Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták
a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát
a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és
még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank«
zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén
hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte
el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony
kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor:
– Légy okos és hű!
Hát a férj könyezett. Aztán elutazott.
* * *
A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond
asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a
népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong,
tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban.
De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni.
Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan
görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki
tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét?


PUSZTULÁS.

I.
Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig
kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő
pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet
teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt.
A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt
a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést
küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt.
Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott
tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete
szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó
leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek,
tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a
szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S
ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök.
Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét
tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki
mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy
áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk
figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín
nadrágja.
Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek
ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják
bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is
unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a
melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet,
szeretkezést nekünk!«
És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy
pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos
vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben
a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet,
akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat.
A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad.
Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.
– Mikár Emma!
Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották
s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú
testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével
a professzora kérdését.
– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.
– Emma mindennap felel…
A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:
– A közelében akarja mindig.
S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla
előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát.
Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét
s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak
tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes
volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig
hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha
valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón:
»Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a
pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta
unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta
meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a
kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban
kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«
Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az
első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a
megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a
megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak.
A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna
eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb
összhangra még?
És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként
maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint
egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban
feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a
két kar… és miként volna boldog…
Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig
birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána
hajoljon.
Már mintha a professzor is félne.
– Kisasszony…
Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők
kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő
szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése
oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a
nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy
perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.
A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony
leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához
tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis
darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a
helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:
– Jobban van már? Talán ha hazamenne…
Egészen gyönge hangon szólott:
– Inkább itt maradnék…
Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá
a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.
Aztán ismét Emma felé fordult.
– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni
akar, tessék jelentkezni.
Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a
mikor a négy órát csengették.
A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban
szaladtak le a lépcsőn.
Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.
Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját
legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:
– Az unokabátyám!
Pedig a szeretője volt.

II.
Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte.
Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya
kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a
pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes
penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is
elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines
viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten
fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán.
Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak
manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty
törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az
emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár
Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt;
Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a
férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt
megnézze.
És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a
gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az
asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti
gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint
gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis
babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új
fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon
keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal.
A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában
örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a
muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a
mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor
mintha lázban égett volna.
– Ha majd Beethovent tudja játszani…!
Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e
pillanatában.
Az asszony meg biztatta:
– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már
békén.
S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás
bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a
mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s
azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem
jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak,
nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A
muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden
este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki
vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti,
hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a
megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda
hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt
gyanus nyomra.
– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék.
Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy
zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.
– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová?
Aztán mosolygott, a mikor folytatta:
– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még
huszonkilencz nap.
Mindennap tovább vitte a számitást:
– Még huszonnyolcz nap…
– Még huszonhét nap…
– Még huszonhat nap…
Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek
le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a
hivatalába.
Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az
könyörgött, gyöngén és fáradtan:
– Hagyj aludni, kérlek.
Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a
testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha
nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon
által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár
nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.
Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár
urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem
mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az
özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében
neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is
megfeledkezett.
Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása,
tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt.
Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet
annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész
tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni.
Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső
világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai
voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett
intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély,
a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé
tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt
össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal
már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni
szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez
szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát
feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas
helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a
tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a
professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak
az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért
gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés
melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly
édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is
rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal,
sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább
kivánta.
Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda
Mikárnéhoz:
– Emma rosszul lett az iskolában.
Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra
kitágult, a mikor megcsókolta.
A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér,
szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék
füstölögtek.
– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni?
A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné.
Azután leültek az asztalhoz.
Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott